Detroitban káosz uralkodik: a rendőrség sztrájkol, mert az OCP befagyasztotta a nyugdíjakat; a városvezetés is több mint harminc millióval tartozik a gátlástalan multinak; az utcákat elárasztja az új drog, a Nuke, melynek legnagyobb terjesztője a fanatikus Cain (a félelmetes Tom Noonan). A bűnözés soha nem látott méreteket ölt: merényletek, gyújtogatások, korrupció, rablás, gyilkosság. Csak Alex Murphy, a Robotzsaru és néhány társa küzd még mindig rendületlenül a törvény nevében, ám még a fémkopó is emberére akad Cainben. Eközben az OCP, hogy hatalmát megszilárdítsa, és elkezdhesse végre építeni Delta Cityt, belekezd a Robotzsaru 2-projektbe, ami nem várt kellemetlenségeket hoz magával…

A híradós nyitójelenet után Detroit utcáinak magánéletébe nyerhetünk bepillantást: egy punk éppen belövi magát Nuke-kal, egy szakadt, dohányzó anyuka a kisbabáját eteti cumisüvegből, egy hajléktalan a semmibe révedve dől neki az újságautomatának, amin a Wall Street Journal logójára horogkereszt van fújva. A bevásárlókocsijában üres fémdobozokat toló, idős asszonyt kishíján elgázolják, majd a segítségére siető férfi lenyúlja a nő táskáját, de nem sokáig élvezheti a zsákmányt, két prosti ugyanis a szart is kirugdossa belőle, miután kirabolják a tolvajt, hogy anyagot vehessenek.

Ebben a filmben szinte mindenkinek vaj van a füle mögött, vagy csak szimplán velejéig romlott, a Robotzsaru 2 világában annyira eluralkodik a káosz és a társadalom rothadása, hogy az már komolyan vehetetlen, lényegében egy akció-sci-fi-thriller-szatíra hibridet kapunk, de olyan mértékben, hogy annak az előző felvonás csak a cipőjét kötheti meg. Itt már az első rész alapvetően jóindulatú, csendes öregura, az OCP vezérigazgatója (Dan O’Herlihy) is egy gátlástalan, korrupt, minden hájjal megkent pénzember, aki semmitől sem riad vissza, hogy növelje a befolyását és a pénzét. Ebbe a kifordított valóságba aztán még olyan dolgokat raktak a készítők, ami hol kínos és zavarbejtő, máskor meg bátor és vicces.

Mindenképpen említést érdemel, hogy a forgatókönyv megírására a legendás Frank Millert kérték fel, aki állítólag annyira véres, szatirikus és morbid szkripttel rukkolt elő, hogy a stúdió nem mert kockáztatni, és jelentősen átdolgozta azt. A kész filmet látva, még belegondolni is maga a gyönyör, hogy mi lehetett Miller eredeti elképzelése, ami egyébként képregény formájában meg is jelent 2007-ben. Mert az azért még a kaotikus végeredményen is érződik, hogy valahol a mélyén egy zseniális történet rejtőzik.

A város - és a világ - enyészetére mi sem jobb példa, mint hogy a film egyik gonosza a 12-13 éves forma Hob. A kissrác kábítószert árul, fojtózsinórral támad a rendőrökre, és öltönyben próbál nyélbe ütni egy sokmilliós üzletet a kétségbeesett polgármesterrel. De a film általánosságban sem ártatlan angyaloknak mutatja be a porontyokat, az egyik jelenetben egy csapat baseballjátékos gyerek ver véresre egy boltvezető öregembert, egy másikban pedig a szemtelen kölykök egyike konkrétan a kurva nénikéjébe küldi el Robotzsarut. Ám ez mind semmi ahhoz képest, amit Caine, az antagonista produkál. A Charles Manson inkarnációjaként is felfogható drogkultusz vezetője egyfajta modern messiásnak képzeli magát, aki sztoikus nyugalommal, erőszakkal nézeti végig Hobbal, amint élve felboncolják a korrupt zsarut, aki elárulta őket. A próféta szerepében tetszelgő bűnöző célja, hogy a Nuke mindenkihez eljusson, és egy más, eufóriában úszó világot, amolyan újkori, globális hippikommunát hozzon létre, melyben mindenki boldog. Tom Noonan lubickol a szerepben, hihetetlen jól tudja hozni ezeket a pszichotikus karaktereket.

Bizonyos tekintetben a film megelőzte a korát. Napjaink #metoo és #BLM mozgalmait, valamint a cancel culture-t látva, nagyon is aktuálisnak hathat az, amikor miközben Robotzsarut újrakalibrálják, olyan programot ültetnek belé, mely megfelel a különböző szülői kezdeményezések és polgárjogi aktivisták törekvéseinek. Ennek folyományaként Murphy diplomatikus, tanító jellegű, makulátlan modorú rendőrré válik, aki szentbeszédet tart a már említett erőszakoskodó kölyköknek, elzárja a tűzcsapot, ha annak vizét a gyerekek játékra pazarolják, és pisztolyt ránt a nemdohányzó helyen rágyújtó polgárra.

Nagy kár, hogy ezek az egyébként remek ötletek nincsenek egyensúlyban. A Robotzsaru 2 sokszor esik két szék közé a földre, amikor is szatírának túlzottan zsánerfilm, egy cyberpunk akciófilmnek viszont túl infantilis. Jó példa erre az, amikor az OCP öregura viszonyba kezd egy fiatal doktornővel, aki abban látja a jövőt, hogy halálra ítélt bűnözők agyát felhasználva építené meg a Robotzsaru második szériájának hadseregét. Nincs olyan vezető, aki ezt a saját sikerét szem előtt tartva jóváhagyná. Egy szatírának ugye az volna a lényege, hogy az ilyen képtelen ötletek abszolút működőképesek legyenek a saját képtelen világában, ám itt ez az említett kettősség miatt nem valósul meg. A doktornő programjából végül egy drogfüggő robot születik, ami viszont megint csak remek ötlet, hatásos fricska.

Sajnos az a rész is inkább csak ront a filmen, ami Murphy egykori feleségéhez való viszonyát mutatja be. Egyetlen jelenetben lerendezik az egészet, holott ezzel a szállal a már múltkor is említett karakterdrámát mélyíthetnék. Ugyan egy ilyen hangvételű filmben óvatosan kell bánni a drámai részekkel, hogy az belesimuljon a nagy egészbe, de ennél az odakent - egyébként nem rossz - jelenetnél még az is jobb lett volna, ha kihagyják úgy, ahogy van.

Fontos még, hogy bár a film tele van erőszakos jelenetekkel, még így sem olyan durva, mint az első rész. Ennek oka, hogy amikor igazán elmerülhetnénk a zsigerekbe, a kamera szégyenlősen elfordul. Még így is kapunk egy-két hatásos vérengzést, explicit jelenetet, de ezeknek közel sincs akkora súlya, mint azoknak, amiket Verhoeven komponált az előző felvonáshoz.

Minden hibája ellenére, amik valószínűleg nagyrészt a stúdió töketlenkedésének köszönhetünk, a Robotzsaru 2 egy különös szülötte a filmtörténelemnek. Még ha nem is mondhatjuk rá nyugodt szívvel, hogy jó, mindenképpen egyedi próbálkozás, ami lehet, hogy csak a kaotikus körülmények szülte véletlen műve, de egyszerűen nem lehet elmenni mellette szó nélkül. Bizonyára sokan tartják szentségtörő fércműnek, pedig Frank Miller zsenije ott bujkál a képkockák közt.

IMDb | mafab