Mindig is lenyűgözően csodálatosnak találtam azt, ahogyan az ázsiaiak megálmodják a filmjeiket. Olyan földöntúlian szép képekkel élnek, miközben a lehető legborzalmasabb tetteket viszik a vászonra, az egészet pedig áthatja valami megfoghatatlan bölcsesség. Tarantino-mániásként akadtam rá a Lady Snowblood című filmre, ami nagyrészt a Kill Billt ihlette, és őszintén megmondom, imádott rendezőmnek tényleg kiváló ízlése van.

Kashima Yuki 1874-ben született egy börtönben, mivel anyját életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték gyilkosság miatt. Yuki bosszúból és gyűlöletből született a világra azért, hogy megtorolja, amit a családjával tettek. Édesanyja azért szülte meg a kislányt, hogy beteljesítse az ő bosszúját. Annak idején megtámadták őt, férjét és kisfiát megölték, a nőt pedig szexrabszolgaként tartotta fogva három férfi és egy nő. Yuki anyja halálának 20. évfordulóján elindul, hogy beteljesítse végzetét, és eltörölje a földről azokat, akik családja szenvedését okozták.

Ez egy végtelenül kegyetlen és szomorú történet a bosszú erejéről, és arról, hogyan képes ez az érzés mindent felülírni és irányítani. Yuki sem született volna meg, ha anyja nem akarta volna ennyire véghez vinni a tervét. Ezért a kislány sosem ismerte a szeretet vagy a meleg családi fészek jelentette boldogságot. Neki csak a vér, a gyilkolás és a kiképzés jutott. Egész életében arra a pillanatra képezték ki, hogy szembenézzen azokkal, akik ezeket a szörnyűségeket tették a családjával, és megölje őket érte.

Yuki kegyetlen gyilkológép, aki mindenhez ért, ami ahhoz kell, hogy két lábon járó fegyver legyen. A kiképzéséről készült flashbackek igazán brutálisak, amit még egy felnőtt sem biztos, hogy kibírna, nemhogy egy gyerek. Útját pedig vértenger, sikolyok, könnyek és levágott, megcsonkított tetemek övezik. Nem spóroltak a vérrel, annyi szent. Ha előkerül Yuki fegyvere, csak úgy röpködnek a testrészek, és sprickol a vér.

A filmet Uemura Kazuo és Koike Kazuo mangájából készítették el, igazán autentikus módon. Fujita Toshiya rendezése kerek egészet alkot, nincsenek benne üresjáratok, és ahogyan Yuki, ő sem kegyelmez a nézőinek. A jelenetek megkoreografálása, fényképezése, a zene használata, a hosszan kitartott képek, a sok közeli, valamint a bénító csend mind-mind a helyén van, és rendíthetetlenül viszi előre a nézőket a kegyetlen és mérhetetlenül szomorú végkifejlet felé. A színészi játék pedig tökéletes. Kaji Meiko játszotta el Yukit, és egészen elképesztő alakítást nyújtott. A szépség és a könyörtelenség tökéletes ötvözetét mutatta meg teljesen hitelesen. Mellette pedig a koldusok királyát, valamint az író karakterét érdemes még kiemelni, bár az én külön kedvencem a gyilkos banda női tagja volt. Számomra ő volt a legvisszataszítóbb, és úgy még borzalmasabb ez a szereplő, ha belegondolunk, hogyan nevetett, miközben gyerekeket öltek meg, vagy éppen nőket erőszakoltak meg.

Én egyszerűen imádtam ezt a filmet. Nem csodálom, hogy Tarantinót ennyire megihlette (még a zenéjét is átvette). Ez egy vérben bővelkedő, igazi japán bosszúfilm, aminek a története ugyan nagyon egyszerű (egy csavart leszámítva, bár az is elég kiszámítható volt), de nem is ez a lényege. Akik szeretik a könyörtelen vendettákról szóló ázsiai alkotásokat, amiket gyönyörű, festményszerű képi világgal, egy még gyönyörűbb, de kegyetlenebb, ugyanakkor nagyon is sajnálatra méltó főszereplővel és több hektoliternyi vérrel álmodtak a vászonra, azok imádni fogják ezt a filmet.

IMDb | mafab