A koronavírus járvány egy olyan egész világot érintő veszély volt, amire már nagyon régen nem volt példa, és a teljes emberiség életére nagy befolyással volt. Keserű emlékei és utóhatásai még most is az életünk részét képezik, és valószínűleg jó ideig velünk maradnak még. Természetesen az nem volt kérdés, hogy a filmvilág is meglovagolja majd idővel ezt a témát, a valódi kérdés inkább az volt, hogy mikor? Nos, a komolyabb, tényszerűbb, esetleg drámaibb feldolgozások még váratnak magukra, azt viszont nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy ez az esemény számtalan más műfaj számára is kiváló keretet biztosít, és kézenfekvő módon ebbe a horror is beletartozik. Jelen esetben viszont nem egy halálos világpusztító járvány borzalmait kell elképzelnünk, és még csak nem is egy abszurd mutáns variáns okozta zombi-apokalipszist, hanem egy jóval egyszerűbb slashert, aminek pont a vírus és a karantén helyzet adja az érdekes hátteret. Ráadásul az eredeti Sikoly írója, Kevin Williamson körmölte le ennek a kis filmnek is a scriptjét, szóval az alapfelállás mindenképpen figyelemre méltó.

2020 áprilisában járunk, amikor is a Covid 19 járvány végigsöpört Amerikán, és az egész világon. Két barátnő, Parker (Gideon Adlon) és Miri (Bethlehem Million) úgy döntenek, hogy együtt vonulnak el önkéntes karanténjukba, ami Parker apjának tóparti nyaralóháza, távol a város zajától. A lányok jól is érzik magukat elszigetelt kis környezetükben, egyedül a különös üzenetek zavarnak bele kicsit az idillbe, amiket egy ismeretlen küldözget Parkernek. Este viszont váratlanul beállít Parker barátja, DJ (Dylan Sprayberry), aki abban reménykedik, hogy talán újra felmelegítheti kapcsolatukat a lánnyal. Csakhogy nem csak DJ az egyetlen hívatlan látogató ezen az estén, ugyanis egy fekete ruhás, maszkos alak is ólálkodik a ház körül, aki rövidesen a fiatalok életére tör.

A történet a lehető legegyszerűbb, és ez is a legnagyobb erőssége. Egy slashernek alapjáraton nem áll jól, ha túlgondolják, és a régi idők slasher horrorjai is azért lettek annyira sikeresek és élvezhetőek, mert egyszerű, jól érthető és felismerhető elemekkel dolgoztak. Adott egy (jobb esetben félelmetes) gyilkos, aki sorra szedi áldozatait, azok pedig, élükön a főhősünkkel – aki a legtöbb esetben a szinte már mitikus utolsó lány – megpróbálják legyőzni őt, vagy legalább is szerencsés esetben túlélni a megpróbáltatásokat. Ennyi, és ennél nem is kell több. A gyilkos indítékai esetében már sok érdekes témát be lehet hozni, de a kulcsszó továbbra is az egyszerűség. Egy slashernek nagyon ritkán sikerül túlbonyolított és szövevényes cselekménnyel sikert aratnia, és nem véletlenül buknak bele általában az ilyen próbálkozásokba. Ezzel Williamson tisztában is volt, és ebben a történetében a lehető legkomolyabban vette ezt az aranyszabályt. A Sick jóformán egy kamara-slasher, ami csak néhány szereplővel dolgozik, és végig egy helyszínen, illetve annak jól behatárolható környezetében játszódik. Erre remek indítékot szolgáltatott a világjárvány okozta karantén helyzet, és pont az ilyen különlegesebb háttérelemek, amik jobban meg tudják fűszerezni a jól bevált, és esetleg unásig ismételt slasher sablonokat.

A nyitójelenet azonnal felidézi a nem is olyan rég tapasztalt állapotokat. Ismét visszakerülünk a végletekig kifosztott áruházak és üzletek világába, ahol már jóformán lehetetlenség vécépapírhoz jutni. Akik az utcákat járják, azokon mind maszkot viselnek, akinek pedig egy kicsi felelősségérzete is van, az betartja a karantén és a home office szabályait. Különös érzéseket váltottak ki belőlem ezek a képsorok, hiszen egyszerre hatnak történelmi eseménynek, de közben nem is olyan régen még valóban ez volt mindannyiunk hétköznapja. Ezután, ahogy megismerjük főszereplőinket, és átváltunk az állandó helyszínként szolgáló tóparti nyaralóra, ami sűrű erdőséggel van körülvéve, rövidesen elveszítjük ennek a világjárvány élménynek a hatását, és már csak minimális apróságokban és gesztusokban lesz érzékeltetve ez a helyzet. Amikor pedig már a gyilkos is előlép az árnyak közül, ez az elem eléggé háttérbe is szorul és szinte már meg is feledkezünk róla. Itt az ember még el is gondolkodhat azon, hogy ezt a kis slasher sztorit mi szükség volt a covid járvány kirobbanásának idejébe helyezni, hiszen lényegét tekintve bőven működhetne e nélkül is. Ám amire eljutunk a film utolsó harmadáig, ez a véleményünk megváltozik, hiszen ekkor derül ki, hogy a járványhelyzet nem csak egy érdekes háttérelemként szolgál, hanem nagyon is lényeges szerepe van a történetben. Sajnos spoilerek nélkül ennél többet nem lehet elárulni, viszont a készítők még ezt az első hallásra nagyon jelentőségteljesnek tűnő kapcsolatot is nagyon egyszerűen és praktikusan szőtték bele a cselekménybe. Nincs túlgondolva, ellátja a lényegi funkcióját, és ennél többet nem is akar belemagyarázni semmibe.

Maga a lényegi cselekmény lassan és okosan építkezik. Nem siet el semmit, és hagyja, hogy belehelyezkedjünk az aktuális helyzetbe, és megismerjük a szereplőket. Az évek során hozzászokhattunk ahhoz a sokszor alkalmazott módszerhez, hogy a slasherek sok szereplővel dolgoznak, hogy legyen kiket ledarálni, és lehetőleg minél változatosabb és érdekesebb módon. Viszont amikor kevés és jól meghatározott számú karakterekkel dolgoznak, akkor ez nem csak azt jelenti, hogy potenciálisan kevesebb gyilokot kapunk, hanem azt is, hogy a szereplők sokkal kidolgozottabbak és élettel telibbek lesznek, hogy tényleg meg tudjuk kedvelni őket, érdekeljen a sorsuk, és tudjunk értük izgulni. Pontosan ugyanez a helyzet a Sick esetében is. A film a cselekménye jelentős részében három szereplővel, Parkerrel Mirivel, és DJ-vel dolgozik, és ennek köszönhetően az ő karaktereik tényleg rendesen ki is vannak dolgozva. Egyáltalán nem papírmasé figurák, hanem nagyon is élő, emberi, és átérezhető karakterek. Az interakcióik és az eseményekre adott válaszaik hihetőek és reálisak. Nem tökéletes személyek, de így is könnyen együtt tudunk velük érezni, és mindegyikükről elmondható, hogy nagyon talpraesett figurák. Ez főleg Parker karakterére igaz, aki talán jobban kiemelkedik hármójuk közül, és a film valódi főhősnőjévé válik.

A film egyik lényeges negatívuma talán éppen maga a gyilkos figurája. Egyáltalán nem egy emlékezetes karakter, és jóformán csak a tisztes alapot hozza. Pusztán csak a kötelező fenyegetés és veszély katalizátoraként szolgál, semmi több. Ez mondjuk a fináléra eléggé árnyalódik, de addig a cselekmény jelentős részében megmarad egy teljesen átlagos gyilkosnak. Ez abból a szempontból nem feltétlen gond, hogy ebben az esetben egy kicsit realistább tónust akartak megütni a készítők, de egy slasher esetében a gyilkos alakja mindig egy sarkalatos pont, és ez itt nem sikerült valami emlékezetesre. Ellenben a film nagyon jól dolgozik a feszültséggel. A film első harmadában remekül megteremtik az alaphangulatot, és mesterien élnek a suspense elemivel. Ezután a második harmadban ezt tovább fokozzák, és nem csúsznak át az ilyenkor megszokott hibákba. A gyilkos itt megmarad egy fenyegető jelenségként, és az előle való menekülés végig feszült, és ezekben a jelenetekben tisztán érezhető a feszültség és a szereplők rettegése.

Ezek az elemek mind elegendőek ahhoz, hogy a Sick egy kellemes és szórakoztató kis slasher legyen, de ennyi, és semmi több. Viszont a film nem is akar ennél többet, nem akarja megreformálni a zsánert, és nem akar egy új Sikoly lenni. És ő ezzel bőven meg is elégszik. Egy érdekes témafelvetéssel dolgozik, komolyan veszi a szereplőit és a helyzetet, és ennyi elegendő is ahhoz, hogy picit kiemelkedjen az átlag tömeghorrorok közül, de nem áll szándékában megváltani a világot. Egy unalmas, borongós éjszakára tökéletes kikapcsolódást nyújt, és néha ennyi pont elég is. A Sick pedig ezt a feladatát maximálisan teljesíti, és sokan talán nehezményezhetik, hogy nem élt a lehetőségeivel, és nem hozott ki sokkal többet az alapkoncepcióból, de tényleg szükséges lett volna ez? Egy tehetségesebb rendező nyilván képes lett volna még emlékezetesebbé tenni, de a lényeg akkor sem változott volna. Manapság úgy is kevés az igazán jó és szerethető slasher, e tekintetben pedig a Sick bőven teljesíti a rá bízott szerepet.

IMDb