Előző
[Hullajó]
American Horror Story: Horrorland ??
A Sikoly 90’es évek egyik legsikeresebb horror-sorozata volt, aminek az első részét bár néhol nevetségessé tette a Horrora akadva, mégis a négy film a legnagyobb tisztelgés a műfaj előtt.
A képlet teljesen egyszerű, vegyünk egy sorozatgyilkost, adjunk rá egy maszkot és eresszük rá lehetőleg harminc évesek által játszott tinikre, máris megkapjuk a slasher nevű alműfajt. Ezt a vonalat követi Wes Craven is, akinek köszönhetjük, a pengés-kesztyűs álmok urát, Freddy Krugert. A telefonos zaklatás ötletét az ismeretlen hívás legendája ihlette, melyről már olvashattatok (itt) egy cikket.
A történetet négy részen keresztül egy szellem-maszkos gyilkos ámokfutásáról szól, és Sidney Prescott szenvedéseire fókuszál.
A már-már saját magát parodizáló Craven, gondolt egyet és készített egy horrorfilmet, ami horrorfilmekről szól, ami lehet, hogy hihetetlen, de működik.
Az első rész tiszteleg a nagy slasherek előtt, mint például Halloween, Texasi láncfűrészes mészárlás, Péntek 13 és a Psycho. Mind monológokban, mind jelenetekben hajaz az előbb felsoroltakhoz, példaként kiemelném a főhősnő beharangozását. Egy ismert színésznő lett felkérve (Drew Barrymore), akár csak a Psycho esetében, rendezőúr pedig jót röhögött a markába, hisz a kikiáltott hős negyed óránál tovább nem szerepel a filmben. A gyilkos ruhája is telitalálat, mert egy sima, kölcsönzőből vett ruhát aggatott rá, így semmi különleges nincs benne, mégis kultikussá válhatott. Az első részben megismerhetjük a franchise állandóa szereplőit, Sidney-t (Neve Campbell), a gyilkos fő áldozati alanyát, Dewey-t (David Arquette), a kétbalkezes, mégis szerencsés rendőr helyettest, aki a cselekmény és a részek alatt tökéletesen felnő a feladatához és Gale Weathers-t (Courteney Cox), a minden lében kanál újságírónőt.
A második résznél már direkt lejjebb vettek a színvonalból, hisz Craven hű magához, még mindig filmet forgat filmekről, el is hangzik, hogy a folytatások általában nem ugorják meg az első által felállított lécet. A második felvonásban új gonosszal kell szembenézniük állandó hőseinknek. A cselekmény vissza-visszatekint elődjére, hű hozzá, követi a felállított szabályokat, mint például, aki azt mondja „Mindjárt visszajövök” az nem jön vissza ilyen az egész horror műfaj.
A harmadik rész direkt trilógia lezárásként volt hirdetve, előre kitervelve „Az utolsó sikoly a legfélelmetesebb” szlogennel. Nem a legfélelmetesebb, direkt nevetséges, hisz a rendező is tudja, hogy nagyon ritka a minőségi film-trilógia (A sötét lovag, Keresztapa, Gyűrűk Ura), rá is játszik erre, színvonal, színészi játék minimálisra véve. Hűségesen ragaszkodva a trilógiák lezáró fejezetének szabály rendszeréhez, azaz az utolsó rész mindig visszanyúl az elsőhöz, bármi megtörténhet, senki sem számíthatja ki, hogyan alakul a végkifejlet.
A negyedik részre tizenegy évet kellett várni, úgy gondolom ez is tudatos volt, hiszen Hollywood a felújítások korát éri, mindent, amit érnek átkonvertálnak a saját ízlésük szerint, akár tökéletes az eredeti film, akár nem. Craven is így volt ezzel, mind a négy filmet maga rendezte, ebből is látszik a tudatosság, szinte felújította saját filmjét, visszanyúl a gyökerekhez, átírja azokat, megváltoztatva vele az előző részek megítélését, megtartja a fő szálat, de bevezet mellé egy új problémát, ami majdnem húszévnyi cselekményt változtat meg.
Érdemes megnézni egyben a sorozatot ezek alapján, teljesen más megvilágításba kerül és tényleg, már vígjáték szintre emeli magát, önparódia, tisztelgés és műfaj átvilágítás. Zseniális.
Én személy szerint imádom az összes részét, csak ajánlani tudom.
Szerintem:
Sikoly I. 10/8 IMDb
Sikoly II. 10/7 IMDb
Sikoly III. 10/6 IMDb
Sikoly IV. 10/8 IMDb
A Sikoly a 90-es évek egyik legsikeresebb horrorsorozata volt, aminek az első részét bár néhol nevetségessé tette a Horrorra akadva, mégis a négy film a legnagyobb tisztelgés a műfaj előtt.
A képlet teljesen egyszerű, vegyünk egy sorozatgyilkost, adjunk rá egy maszkot és eresszük rá lehetőleg harmincévesek által játszott tinikre, máris megkapjuk a slasher nevű alműfajt. Ezt a vonalat követi Wes Craven is, akinek köszönhetjük a pengés-kesztyűs álmok urát, Freddy Krugert. A telefonos zaklatás ötletét az ismeretlen hívás legendája ihlette, melyről már olvashattatok (itt) egy cikket.
A történet négy részen keresztül egy szellemmaszkos gyilkos ámokfutásáról szól, és Sidney Prescott szenvedéseire fókuszál. A már-már saját magát parodizáló Craven gondolt egyet, és készített egy horrorfilmet, ami horrorfilmekről szól, ami lehet, hogy hihetetlen, de működik.
Az első rész tiszteleg a nagy slasherek előtt, mint például Halloween, Texasi láncfűrészes mészárlás, Péntek 13 és a Psycho. Mind monológokban, mind jelenetekben hajaz az előbb felsoroltakra, példaként kiemelném a főhősnő beharangozását. Egy ismert színésznő lett felkérve (Drew Barrymore), akárcsak a Psycho esetében, rendező úr pedig jót röhögött a markába, hisz a kikiáltott hős negyed óránál tovább nem szerepel a filmben. A gyilkos ruhája is telitalálat, mert egy sima, kölcsönzőből vett ruhát aggattak rá, így semmi különleges nincs benne, mégis kultikussá válhatott. Az első részben megismerhetjük a franchise állandóa szereplőit, Sidney-t (Neve Campbell), a gyilkos fő áldozati alanyát, Dewey-t (David Arquette), a kétbalkezes, mégis szerencsés rendőrhelyettest, aki a cselekmény és a részek alatt tökéletesen felnő a feladatához, és Gale Weatherst (Courteney Cox), a minden lében kanál újságírónőt.
A második résznél már direkt lejjebb vettek a színvonalból, hisz Craven hű magához, még mindig filmet forgat filmekről, el is hangzik, hogy a folytatások általában nem ugorják meg az első által felállított lécet. A második felvonásban új gonosszal kell szembenézniük állandó hőseinknek. A cselekmény vissza-visszatekint elődjére, hű hozzá, követi a felállított szabályokat, mint például, aki azt mondja, „Mindjárt visszajövök!”, az nem jön vissza - ilyen az egész horrorműfaj. A harmadik rész direkt trilógia-lezárásként volt hirdetve, előre kitervelve, „Az utolsó sikoly a legfélelmetesebb” szlogennel. Nem a legfélelmetesebb, direkt nevetséges, hisz a rendező is tudja, hogy nagyon ritka a minőségi filmtrilógia (A sötét lovag, Keresztapa, Gyűrűk Ura), rá is játszik erre, színvonal, színészi játék minimálisra véve. Hűségesen ragaszkodva a trilógiák lezáró fejezetének szabályrendszeréhez, azaz az utolsó rész mindig visszanyúl az elsőhöz, bármi megtörténhet, senki sem számíthatja ki, hogyan alakul a végkifejlet.
A negyedik részre tizenegy évet kellett várni, úgy gondolom, ez is tudatos volt, hiszen Hollywood a felújítások korát éli, mindent, amit érnek, átkonvertálnak a saját ízlésük szerint, akár tökéletes az eredeti film, akár nem. Craven is így volt ezzel, mind a négy filmet maga rendezte, ebből is látszik a tudatosság, szinte felújította saját filmjét; visszanyúl a gyökerekhez, átírja azokat, megváltoztatva vele az előző részek megítélését, megtartja a fő szálat, de bevezet mellé egy új problémát, ami majdnem húszévnyi cselekményt változtat meg.
Érdemes megnézni egyben a sorozatot ezek alapján, teljesen más megvilágításba kerül, és tényleg, már vígjáték szintre emeli magát, önparódia, tisztelgés és műfaj-átvilágítás. Zseniális. Én személy szerint imádom az összes részét, csak ajánlani tudom.
Szerintem:
