Nagyon bírom a kilencvenes évek krimi-thrillereit. Csak úgy záporoznak a fejemben a címek: A bárányok hallgatnak, az Elemi ösztön, A gyűjtő, A csontember, A szomszéd, a Szigorúan bizalmas, a Tökéletes másolat vagy éppen a Hetedik... A sort a végtelenségig lehetne folytatni. Szeretem az agyalós mozikat, de az se zavar, ha nincs benne nagy csavar. A lényeg, hogy a nyomozás pörgős legyen, a karakterek között pedig izzon a feszültség. Ha nem veszem figyelembe a skandináv krimiket, akkor viszont elmondható, hogy ez a zsáner most annyira nem hasít. Vagy ha mégis készülnek filmek, akkor az átlagosnál magasabb színvonalat nem nagyon ütnek meg. A Szunnyadó vérebek viszont elég érdekesnek tűnt első blikkre, így tettem vele egy próbát. Lássuk, milyen sikerrel.
Roy Freeman egykor sikeres nyomozó volt, ám most már csak árnyéka önmagának. Egy kísérletben vesz részt, melynek célja, hogy Roy ne veszítse el teljesen az emlékezetét. Sokat kell tornáztatnia az agyát, így épp kapóra jön, amikor egy régi ügy ismét előkerül. Az ismert pszichológiaprofesszor, Dr. Joseph Wieder meggyilkolásában bűnösnek találtak egy fekete fiút, aki anno vallomást tett. Most a halálsoron kéri Freeman segítségét abban, hogy bebizonyítsa ártatlanságát. A nyomozó persze semmire se emlékszik az ügyből, így a nulláról kezdi összerakni a szövevényes ügy darabkáit. Az emlékei pedig szépen lassan kezdenek visszatérni és velle együtt régen eltemetett, sötét titkok is a felszínre kerülnek.
A filmet Adam Cooper rendezte E. O. Chirovici könyvéből és a főszerepre nem mást kért fel, mint Russell Crowe-t. A nem lineáris cselekményvezetés adja magát és tényleg úgy rakosgatjuk az elemeket egymás mellé, mint a kirakós darabkáit. Ez egyébként nagyon izgalmas és külön jó, hogy a főszereplő memóriabaja miatt velünk együtt ismeri meg a történéseket. Együtt haladunk vele a nyomozásban. Egy kisregénynek köszönhetően pedig kapunk egy másik narratívszálat is a filmben, így komplexebbé téve a történetmesélést. Mindebből az következne, hogy ez egy nagyon izgalmas, szövevényes már-már a Mementót vagy az Oldboyt idéző, 90-es évek nyomozós filmjeit megidéző alkotás. És... nem.
A szereplőkkel amúgy nem lenne nagy baj, Russell Crowe is tök jó választás volt a főszerepre. Karen Gillan viszont a végzet asszonya szerepében már elég haloványka. Ám még ezzel se lenne probléma, ha a sztoriban nem lennének orrdítóan buta részek. Logikus következtetésekből és felismerésekből kellene állnia a nyomozásnak, ehelyett viszont ha nem tudják összerakni rendesen a képet, akkor csak ugranak egyet. Tádááá, eszébe jutott a nyomozónak, az mindegy hogy van még 8 kérdés, amire nincsen válasz, menjünk tovább emberek, nincs itt semmi látnivaló. Mivel a filmben rendszeresen visszatér a puzzle darabkáit rakosgató nyomozó képe, így ezen a vonalon maradva: úgy állnak hozzá a készítők a "logikus" történetvezetéshez, hogy ha valami nem passzol, akkor egyszerűen fogják az ollót, levágják a kirakós egyik kis pöckét és hopp, már be is illesztik a "helyére". Ordítóan otromba megoldások vannak.
Hiába próbálkozik Russell Crowe és hiába pazar az operatőri munka, semmi nem tudja megoldani a cselekmény logikátlanságaiból adódó problémákat. Az, hogy a szereplők sablonosak nem lenne érdekes, ha mellette a sztori izgalmas és szövevényes lenne, de nem az. Inkább bosszantó és tele van full felesleges szállal, melyek elvileg azért vannak, hogy eltereljenek minket a rossz irányba, csak éppen a vak is látja, mire megy ki a játék. Egyszer éppen meg lehet nézni, sokat nem veszthetük vele, de készüljetek fel, hogy nagyon hamar a feledés homályába veszik majd ez a film.
- Pro
- Az alapötlet.
- Russell Crowe
- A nem lineáris történetvezetés
- Kontra
- Érdektelen szereplők
- Sablonos
- Logikátlan, buta cselekmény
Pro | Kontra | 50% |
Az alapötlet. | Érdektelen szereplők | |
Russell Crowe | Sablonos | |
A nem lineáris történetvezetés | Logikátlan, buta cselekmény |