Előző
[Démonos]
Disciples (2014)
A faun labirintusa minden idők egyik legszebb spanyol filmje, tökéletesen vegyíti a drámát a horrorral, mindezt egy kislány szemén keresztül, de Guillermo del Toro már 2001-ben készített egy ilyen filmet, Ördöggerinc (El espinazo del diablo/The Devil’s Backbone) címmel, ami tekinthető a fiús megfelelőjének.
A faun labirintusa minden idők egyik legszebb spanyol filmje, tökéletesen vegyíti a drámát a horrorral, mindezt egy kislány szemén keresztül, de Guillermo del Toro már 2001-ben készített egy ilyen filmet, Ördöggerinc (El espinazo del diablo/The Devil’s Backbone) címmel, ami tekinthető a fiúi megfelelőjének.
Állítólag Toro már gyermekkorában megismerkedett a halállal, négy éves korában látta az első hullát, egy autós baleset áldozatát. Későbbiekben is sokszor látott halottakat, leszúrt, lelőtt embereket, illetve egyszer még nagybátyja szelleme is meglátogatta őt, mely akkora hatással volt rá, hogy ebből az élményből merítette az Ördöggerinc alapját.
Az alapszíntér, helyzet azonos A faun labirintusával, 1940-es években járunk, a spanyol polgárháború után Franco emberei megpróbálják felszámolni az utolsó köztársasági szimpatizánsok csapatait. Egy eldugott árvaházba menekítik a köztársaság pártiak gyermekeit, a háborúról az udvarba fúródott, fel nem robbant bomba nyújt örök emléket. Az árvaházat Dr. Casares (Federico Luppi) és Carmen asszony (Marisa Paredes) vezeti, segítségükre pedig a fasiszta szimpatizáns, Jacinto (Eduardo Noriega) van, aki a félretett aranyrudakat akarja megszerezni minden áron.
Ebbe a közegbe kerül bele Carlos, aki szinte semmit nem fog fel a politikai helyzetből, ahogy társai sem. Ők bármit megadnak egy képregényért, egy rugós békáért, de még egy agyagból gyúrt golyóért is. Valami miatt mégis félniük kell: éjszakánként valaki a nevüket suttogja, valaki, akinek köze van egy elveszett fiúhoz, Santihoz.
A film nagy erénye Toro stílusából adódik, gyönyörű beállításokat használ, a képi világ lenyűgöző, ahogy a szellem kivitelezése is, remekül kezeli a CGI-t. Mégis horror létére, legalábbis engem nem tudott izgalomban tartani. A feszültség nagyon hamar elveszik, mikor tisztázódnak a szándékok, műfajhoz képest pedig sokkal több hangsúlyt fektettek a drámára és a háborúi részre. Ha egy film szellemtörténetnek van eladva, akkor a feszültségkeltés ne merüljön ki felosztott 10 percben, jump scare-ekben.
Nagyon hasonlít történetvezetésben, és metaforákban A faun labirintusához, de ott nem csak a kivitelezés ragadja magával a nézőt. Toro személyes kedvencének tartja a filmet, a spanyol horrorok megkerülhetetlen állomása, bennem mégis csalódást keltett, Toro filmjeit ismerve többet vártam volna.A faun labirintusa minden idők egyik legszebb spanyol filmje, tökéletesen vegyíti a drámát a horrorral, mindezt egy kislány szemén keresztül, de Guillermo del Toro már 2001-ben készített egy ilyen filmet, Ördöggerinc (El espinazo del diablo/The Devil’s Backbone) címmel, ami tekinthető a fiúi megfelelőjének.
Állítólag Toro már gyermekkorában megismerkedett a halállal, négyéves korában látta az első hullát, egy autóbaleset áldozatát. Későbbiekben is sokszor látott halottakat, leszúrt, lelőtt embereket, illetve egyszer még nagybátyja szelleme is meglátogatta őt, mely akkora hatással volt rá, hogy ebből az élményből merítette az Ördöggerinc alapját.
Az alapszíntér, -helyzet azonos A faun labirintusával: az 1940-es években járunk, a spanyol polgárháború után Franco emberei megpróbálják felszámolni az utolsó köztársasági szimpatizánsok csapatait. Egy eldugott árvaházba menekítik a köztársaságpártiak gyermekeit, a háborúról az udvarba fúródott, fel nem robbant bomba nyújt örök emléket. Az árvaházat Dr. Casares (Federico Luppi) és Carmen asszony (Marisa Paredes) vezeti, segítségükre pedig a fasiszta szimpatizáns, Jacinto (Eduardo Noriega) van, aki a félretett aranyrudakat akarja megszerezni mindenáron.
Ebbe a közegbe kerül bele Carlos, aki szinte semmit nem fog fel a politikai helyzetből, ahogy társai sem. Ők bármit megadnak egy képregényért, egy rugós békáért, de még egy agyagból gyúrt golyóért is. Valami miatt mégis félniük kell: éjszakánként valaki a nevüket suttogja, valaki, akinek köze van egy elveszett fiúhoz, Santihoz.
A film nagy erénye Toro stílusából adódik, gyönyörű beállításokat használ, a képi világ lenyűgöző, ahogy a szellem kivitelezése is, remekül kezeli a CGI-t. Mégis, horror létére, legalábbis engem, nem tudott izgalomban tartani. A feszültség nagyon hamar elveszik, mikor tisztázódnak a szándékok, műfajhoz képest pedig sokkal több hangsúlyt fektettek a drámára és a háborús részre. A szellem helyett inkább az emberi kapcsolatokat, szándékokat, indítékokat boncolgatja. Ha egy film szellemtörténetnek van eladva, akkor a feszültségkeltés ne merüljön ki felosztott 10 percben, jump scare-ekben. Nagyon hasonlít történetvezetésben és metaforákban A faun labirintusához, de ott nem csak a kivitelezés ragadja magával a nézőt. Toro személyes kedvencének tartja a filmet, a spanyol horrorok megkerülhetetlen állomása, bennem mégis csalódást keltett, Toro filmjeit ismerve többet vártam volna.
Szerintem: 5/10
