Rendezte: Paul W. S. Anderson
Lezárásként egy meglehetősen tartalmas írást fogtok kapni. Végignézve az öt Kaptár-filmet igazából csak most realizálódott bennem, hogy ennek a szériának mégis mi a legnagyobb problémája. Nem a rossz forgatókönyvvel, az egyre értelmetlenebb történettel, a gyatra színészi játékkal vagy a műmájer akciójelenetekkel van itt a legnagyobb baj.
Nem! A probléma itt olyan kézenfekvő, hogy már a szemünket baszkurálja, ám valamiért eddig akárhol olvastam kritikát, senkinek nem tűnt fel. Ez pedig nem más, mint hogy LÉLEKTELEN.
Hogy ezzel mit akarok mondani? Azt, hogy bár Alice kalandjait már öt részen át végigkövethettük, mégsem tudunk vele azonosulni. Nem tudjuk a múltját, nem tudjuk, volt-e családja, ha volt is, miért nem kereste őket sose. Még a vezetéknevét sem tudjuk. De ugyanez igaz mindenkire. Raccoon City hősei azon kívül, hogy mentették a maguk életét, semmilyen komoly emberi tulajdonsággal nem rendelkeznek. Senkinek nem ismerjük a motivációit, senkinek nincs konkrét tulajdonsága, jelleme, csupán egy jól kinéző, a videójátékból ismert karaktert megformáló figurák, akik keménykednek.
Érzelmi szál voltaképpen a harmadik részt leszámítva nincs. Nincsenek kialakulóban lévő szerelmek, egymáshoz kötődő karakterek, vagy bármi, amiből egy minimális drámát elő lehet hozni.
Ezzel most nem azt akarom mondani, hogy egy kőkemény zombis drámára vágyom, hanem hogy lehetne emelni a tétet némi érzelemmel. Alighanem ezt nem fogjuk megkapni, pedig jelen epizódunk próbálkozik vele, ám ez inkább nyögvenyelős.
Alice, Claire és Chris ugye egy csapat túlélővel voltak az Arcadián, ami ugye úgy végződött, hogy megjelenik egy csapat Umbrella-helikopter, rajta a „sötét oldalra” állított Jill Valentine-nal, akik aztán megtámadják a hajót, Alice belezuhan a vízbe, majd egyszer csak egy kertvárosi családanyaként ébred, ahol a férje Carlos, és van egy süketnéma lánya is. Ekkor azonban zombik támadják meg őket, és elszabadul a pokol.
Ez a jelenetsor egy az egyben a 2004-es Holtak hajnala című filmet juttatta eszembe, de azért azt meg kell hagyni, hogy kifejezetten jól néz ki. Mint kiderül, ez nem egy valós eseménysorozat volt, hanem egy amolyan kísérlet. Alice ugyanis egy hatalmas földalatti bázison találja magát az Antarktiszon, ahol az Umbrella vezetését átvette a Vörös királynő. Ezen a telepen végezte el az Umbrella a különböző biofegyverek kísérleteit, melyekről felvételek is készültek, mindezt azért, hogy az üzlettársaikat lenyűgözzék. A kertvárosi Alice is egy ilyen kísérlet része, vagyis igyekeztek minél több ember klónját megalkotni, a fejükbe táplálni mesterséges emlékeket, és már mehetnek is a kísérletek.
Ezt egyéként Wesker mondja el Alice-nek, aki a Vörös királynő okozta fenyegetés miatt kéri Alice segítségét. Védelmet is biztosít neki, Ada Wong személyében, aki a legjobb embere. Eközben egy csapat zsoldos is megjelenik, akik kívülről hatolnak be és kihozzák Alice-t, ám ahhoz át kell kelniük a különböző szimulációs helyszíneken, mint New York, Tokió, Moszkva és a Kertváros.
Természetesen útjukat keresztezi egy csapat zombi és a gonosz Jill is, akikkel sok gondjuk lesz a film során.
Igazából ennyi a sztori. Valamilyen szinten ötletes és kreatív, de a filmet látva eléggé sántít. Kicsit sem lehet komolyan venni. Valahogy olyan vérszegény. Ez az egész filmre igaz.
Anderson mintha belefáradt volna kicsit a szériába, ami ennél a résznél tetten érhető. Alice drámája a „másik Alice” kislányával nem elég, hogy koppintja A bolygó neve: Halált, de olyan hirtelen jön, hogy az ember nem képes elhinni, amit lát. Hiszen míg Ripley több mint ötven évig utazott az űrben, és a lányát nem láthatta felnőni, addig Alice múltja nálunk totális sötétség. Anyafigurának egyáltalán nem lehet elképzelni, még úgy sem, hogy a kislány mindvégig azt hiszi róla, hogy ő az anyja.
Szóval az érzelmi szál totális vakvágány, így a kislánnyal kapcsolatos jelenetek mind egytől egyig erőltetettek. A film egy másik nagy dobása, hogy több téren is utal az első részre. Ugye visszatér a Vörös királynő, és nem mellesleg jó pár ismert arc klónja, mint Michelle Rodriguez, Carlos, vagy az első rész apró kockákra vágott parancsnoka.
Ám sajnos ebből sem hoztak ki semmit, mert attól, hogy a szereplők valakire hasonlítanak, még nem lesznek azok. Ezt egy jelenetben még közlik is velünk, mikor Alice megszólítja Michelle karakterét, aki erre csak annyit válaszol, hogy „nem ismerem magát”.
Szóval ez is egy teljesen felesleges húzás. A Vörös királynő behozatala már egy jóval érdekesebb ötlet, mivel ha már vele indult a történet, akkor miért is ne záródhatna ugyanúgy vele? Ez egy nagyon jó húzás, kár, hogy az őt megformáló kislány borzalmas. Itt valami hihetetlenül túljátssza a „gonoszságát”. Olyan fejet vág végig, mint azok a kislányok, akiket abban a gyerekszépségversenyes műsorban látni. Egyébként őt az a Megan Charpentier alakítja, aki pár hónappal később a Mama című filmben nyújtott emlékezetes alakítást. De ha már itt tartunk, a süketnéma kislány, Aryana Engineer is ismerős lehet az Árva című filmből (mivel ott is süketnéma volt, így arra tudok következtetni, hogy valóban az).
Szóval az újításoknak szánt ötletek meglehetősen sántítanak, emellett hiába dobták be Ada Wongot és Leon S. Kennedyt, ha tulajdonképpen csak sokat mutogatott esztétikai látványosságok. A történet pedig eléggé jellegtelen. Az események történnek, majd jön a megoldás, a végén pedig látunk egy igencsak ütős lezárást, de összességében ez is egy sorozatepizód szintjét üti meg.
Sajnos az ötlettelenség már magán Alice megjelenésén is látszik, hiszen már szinte teljesen úgy néz ki, mint Selene az Underworldben.
DE! Egyetlen dolog van, ami úgy-ahogy menti a filmet: nincs felesleges töltelékjelenet, és az akciók nagyon jók. Az, hogy minden jelenetben kapunk valami látványos akciójelenetet, egy kifejezetten jó húzás. Nem ülepszik le a sztori, mivel két oldalon is látunk harcokat, így bőven lesz izgalomban részünk, mert ezek a jelenetek itt tényleg működnek. A CGI végre nem ronda, és a lassítások, illetve a 3D-t kiemelő részek sem olyan tolakodóak. Ezenkívül vannak egész jó kis közelharcok, a zombik is jól festenek, meg úgy alapjáraton a film nem unalmas. Tényleg el lehet vele lenni, ám az a szórakozási faktor, ami a négyben olyan erősen megvolt, az itt kiveszett belőle.
Összességében a széria egy erős közepes. Ajánlom mindenkinek egy megtekintésre, de túl nagy csodát ne várjatok tőle, ugyanakkor egy kellemes kikapcsolódást mindenképp okoz. Leszámítva a második részt. És hogy őszinte legyek, még ezzel a sok baromsággal együtt is talán ez a leghűségesebb videójáték-adaptáció. Hogy miért? Mert a játék nagyjából ezt a szintet éri el jelenleg, mint amit ez a film is produkál. Eltúlzott főgonoszok, mondvacsinált alibi történet, és már azt sem tudja, honnan jött, csak nyomják a részeket. Valahogy innen nézve nem lep meg, hogy Andersonnak elszállt a kreativitása. Hiszen már minden horrorelem kiveszett a játékból, helyette az egyre nagyobb (de egyáltalán nem ijesztő) szörnyek vannak, illetve a végtelen tár és a rengeteg fegyver, melyek tartalmát mind bele kell ereszteni az ellenfelekbe. Erről szól jelenleg a Resident Evil, és pont ezt a vonalat követi a film is.
A jövőre érkező lezárás, azaz a Final Chapter, bevallom, érdekel. Egyrészt kíváncsi vagyok, hogyan akarják lezárni, másrészt érdekel, hogy addigra megtudunk-e valamit Alice-ről, mert ez engem még jobban érdekel, mint az, amit itt öt részen keresztül csinált.
És bevallom, mikor megtudtam, hogy a Constantine Films egy Resident Evil-tévésorozatot akar készíteni, őszintén szólva megörültem neki, hiszen elég sok történetszálat kibonthatnak, és remélem, hogy többet fog meríteni a videójátékból. Én mindenesetre várom.
Értékelés: 5/10
(További részek a sorozatból: A Kaptár (2002), A Kaptár 2: Apokalipszis (2004), A Kaptár 3: Teljes pusztulás (2007), A Kaptár: Túlvilág (2010))