A Nap az egyik legfőbb komponens, amely a Földön található élet fenntartásához szükséges, ennek ellenére manapság már működését a leghétköznapibb dolgokhoz soroljuk. Számos dokumentumfilm vázolta már a lehetséges szcenáriókat arra az esetre, ha a Nap haldokolni kezdene, bár jelenlegi ismereteinkre támaszkodva ez még emberi ésszel nehezen felfogható idő elteltével fog csak bekövetkezni.

Ennek ellenére a Sunshine készítői (a rendező nem más, mint Danny Boyle) eljátszanak a gondolattal, mi történne, ha valami hiba lépne fel Napunk működésével a közeljövőben. 2057-et írunk, a haldokló Nap fénysugarai egyre kevésbé érik el Földünket, aminek köszönhetően az emberiség túlélési esélyei fokozatosan romlanak. Ezért a bolygónkon felhasználható összes maradék hasadóanyag felhasználásával egy gigászi, Manhattan tömegével egyenlő bombát indítanak útnak a Nap felé, hogy a robbanással újra életet leheljenek a halódó gázóriásba. A robbanószerkezetet egy űrhajó, az Icarus II segítségével kívánják eljuttatni a célhoz, reménykedve abban, hogy a küldetés sikerrel jár, nem úgy, mint az Icarus I elnevezésű misszió esetében, ahol a legénységgel megszakadt a kapcsolat évekkel ezelőtt. Egy ideig minden a terv szerint halad, egészen addig, amíg jeleket kezdenek fogni az eltűntnek hitt hajóról, a legénység pedig úgy dönt, stratégiai okokból meglátogatják az Icarus I-et.

A Sunshine esetében, ha ragaszkodunk a műfaji besorolásba, a sci-fibe ágyazott pszichológiai thriller lenne talán a legmegfelelőbb címke, amivel a filmet elláthatjuk. Zseniálisan megjelenített képi világ, elgondolkodtató feltevések és a remekül megkreált atmoszférához társuló kiváló zenei választás. Nagyjából ezekkel a szavakkal tudnám jellemezni elsőre a filmet, amely véleményem szerint az utóbbi évtizedek egyik legjobb sci-fijének is nevezhető, bár ezzel lehet, mások vitatkoznának. A tudományos-fantasztikus elemek mellett nagyon jól helyezkednek el a filozofikus tartalmú, néhol szürreálisabb elemeket tartalmazó részek, létrehozva ezzel egy kitűnő színvonalú alkotást. A színészi játékra panaszunk nem lehet, a stáblistát olyan nevek erősítik, mint Cillian Murphy (28 nappal később, Batman, Inception) vagy Cliff Curtis (The Fountain, Fear The Walking Dead).

Úgy gondolom, a Sunshine mérföldeket ver rá az olyan, hatalmas népszerűségnek örvendő sci-fikre, mint például a Gravity – amely személyes véleményem szerint egy túlhype-olt tucatfilm, ami kizárólag a benne szereplő sztároknak és a valóban fantasztikus CGI-nek köszönhetően jutott el jelenlegi pozíciójáig. Összegezve tehát, a Sunshine azon filmek közé tartozik, amelyet bárkinek jó szívvel ajánlanék, mivel több mint másfél óra maradandó, minőségi színvonalú szórakozást képes nyújtani, néhol már-már művészi szinten.

Értékelés: 9.5/10

IMDb | mafab

A Nap az egyik legfőbb komponens, amely a Földön található élet fenntartásához szükséges, ennek ellenére manapság már működését a leghétköznapibb dolgokhoz soroljuk. Számos dokumentumfilm vázolta már a lehetséges scenáriókat arra az esetre, ha a Nap haldokolni kezdene, bár jelenlegi ismereteinkre támaszkodva ez még emberi ésszel nehezen felfogható idő elteltével fog csak bekövetkezni.

Ennek ellenére a Sunshine készítői (a rendező nem más, mint Danny Boyle) eljátszanak a gondolattal, mi történne, ha valami hiba lépne fel napunk működésével a közeljövőben. 2057-et írunk, a haldokló Nap fénysugarai pedig egyre kevésbé érik el Földünket, aminek köszönhetően az emberiség túlélési esélyei fokozatosan romlanak. Ezért a bolygónkon felhasználható összes maradék hasadóanyag felhasználásával egy gigászi, Manhattan tömegével egyenlő bombát indítanak útnak a Nap felé, hogy a robbanással újra életet leheljenek a halódó gázóriásba. A robbanószerkezetet egy űrhajó, az Icarus II segítségével kívánják eljuttatni a célhoz, reménykedve abban, hogy a küldetés sikerrel jár, nem úgy, mint az Icarus I elnevezésű misszió esetében, ahol a legénységgel megszakadt a kapcsolat évekkel ezelőtt. Egy ideig minden a terv szerint halad, egészen addig, amíg jeleket kezdenek fogni az eltűntnek hitt hajóról, a legénység úgy dönt, stratégiai okokból meglátogatják az Icarus I-et.

A Sunshine esetében, ha ragaszkodunk a műfaji besorolásba, a sci-fibe ágyazott pszichológiai thriller lenne talán a legmegfelelőbb címke, amivel a filmet elláthatjuk. Zseniálisan megjelenített képi világ, elgondolkodtató felvetések és a remekül megkreált atmoszférához társuló kiváló zenei választás. Nagyjából ezekkel a szavakkal tudnám jellemezni elsőre a filmet, amely véleményem szerint az utóbbi évtizedek egyik legjobb sci-fijének is nevezhető, bár ezzel lehet, mások vitatkoznának. A tudományos-fantasztikus elemek mellett nagyon jól helyezkednek el a filozofikus tartalmú, néhol szürreálisabb elemeket tartalmazó részek, létrehozva ezzel egy kitűnő színvonalú alkotást. A színészi játékra panaszunk nem lehet, a stáblistát olyan nevek erősítik, mint Cillian Murphy (28 nappal később, Batman, Inception), vagy Cliff Curtis (The Fountain, Fear of The Walking Dead).

Úgy gondolom, a Sunshine mérföldeket ver rá az olyan, hatalmas népszerűségnek örvendő sci-fikre, mint például a Gravity – amely személyes véleményem szerint teljesen egy túlhypeolt tucatfilm, ami kizárólag a benne szereplő sztároknak és a valóban fantasztikus CGI-nek köszönhetően jutott el jelenlegi pozíciójáig. Összegezve tehát, a Sunshine azon filmek közé tartozik, amelyet bárkinek jó szívvel ajánlanék, mivel több mint másfél óra maradandó, minőségi színvonalú szórakozást képes nyújtani, néhol már-már művészi szinten.

Értékelés: 9.5/10