A szörnyek kiemelt szerepet töltenek be a horrorfilmek világában. Ha jobban belegondolunk, akkor az egész emberiség életében, hiszen már barlangrajzokon is jelentek meg az embereket veszélyeztető állatok/szörnyek/lények. Ennek a zsánernek több magyarázata és felhasználása lehetséges, amit Eli Roth és csapata gyönyörűen körbe is járt A horror történetében. A CreepyShake szerkesztői is nagy hatást gyakoroltak a horrorokban megjelenő rémek, így most mi is elmeséljük nektek, hogy mik a mi kedvenc gonosz teremtményeink.

Murdock: Az úgynevezett gyilkos teremtményektől való félelem olyasmi, ami azóta jelen van bennünk, amióta csak ember él a földön. Azért is nevezhető érdekes jelenségnek, mert ennek a fajta félelemnek a forrása megtalálható a mi fizikai világunkban, ugyanakkor van ennek a forrásnak egy sokkal mitikusabb, szinte transzcendens változata, ami az elménkben és a szívünkben él. Hétköznapi világunkban ez megtalálható a vadállatoktól való félelmeinkben. Az ősember is rettegett a kardfogú tigristől és más vadaktól, amik akkoriban valóban veszélyeztették az életüket nap mint nap, és a tőlük való félelem jogos volt. Bár már nem élünk olyan kiszolgáltatott körülmények között, de az ilyen teremtmények még mindig jelen vannak a világunkban, és tudjuk, ha az ő birodalmukba merészkedünk, a számunkra már kevésbé otthonos vadonba, ott már ismét ők lesznek azok, akiktől félni kell. De mivel az emberi fantázia hatalmas, és a félelem is erősen képes befolyásolni, az ilyen vadakat a történelem során a képzelet sokkal sötétebb és természetfelettibb fokra emelte, új rémségeket teremtett belőlük, és megszületett a szörnyektől való félelem is. A szörnyek, amik már sokkal félelmetesebbek és veszélyesebbek a vadállatoknál, és az embertől is eléggé messze állnak. Gyakran lehetett ezeknek valós eredete is, olyan lények képében, amik régen élhettek, de az évszázadok során kipusztultak, de archetípusuk megmaradt az emberi emlékezetben, vagy pedig saját tudatalatti iszonyatunk és sötétebb oldalunk jelenik meg ezekben a mitikus bestiákban. Számtalan ilyen rémség született a különböző kultúrák legendáiban és mondáiban, amik még a mai korban is kísértenek. Legyen szó farkasemberekről, wendigokról, vízi szörnyekről, vérszomjas manókról, vagy más mitikus lényekről. Még a modern világunkban is tovább formálódtak ezek a teremtények az ágy alatt, vagy a szekrényben bujkáló szörnyek, a mumus, vagy akár a bohócok képében. A különböző creepypasta lényekről nem is beszélve.

A filmvilág is előszeretettel alkalmazza a szörnyektől és más életveszélyes lényektől való ősi félelmet, és ezek közül is a számomra egyik legkedvesebb produkció, az Stan Winston 1988-as rendezése, a Pumpkinhead – A bosszú démona. Ez a film az én szememben mindig is egy modern Grimm mese, vagy népmesei történet volt, hiszen teljes mértékben ezeknek a régi történeteknek a szellemiségét és módszereit viszi át modern korunk környezetébe. A fő helyszín is, a civilizációtól teljesen távol eső vidéki, erdős, mocsaras terület is, az arra lakó szegény, paraszti életet élő népeivel is ezt a világot őrzi magában. Ezek a népek még viszonylag közel élnek a természethez, ezért bennük még élnek az ősi félelmek, és az ide tévedő nagyvárosi fiatalok, akik pedig a modern világ biztonságából merészkednek vissza a számukra irányíthatatlan természetbe, szembe is kerülnek ezeknek a félelmeknek a forrásával. Ezzel együtt mind hangulatában, mind atmoszférájában is teljesen egy sötét, népmesei világot képes teremteni. Még a mesebeli gonosz, erdei boszorkány is itt van nekünk. De az igazi lényege a filmnek, ami ezeknek a népi félelmeknek a forrását testesíti meg, az maga Pumpkinhead, a mesebeli szörny, akitől mindenki fél a sötét erdőkben. Aki igazából egy pokolbéli démon, külső jellemzőiben pedig erőteljesen alien copy gyanús, de így is megteremti a saját mitológiáját. Pumpkinhead lénye és alakja két fő forrásból táplálkozik. Egyrészt ténylegesen ő a nagy, ijesztő szörny, akitől mindenki fél gyerekkora óta. Akiről azt mesélik az öregek, hogy ne menj ki éjszaka a házból, vagy ne menj egyedül az erdőbe, mert elkap a szörny, nos, Pumpkinhead ennek az ősi archetipikus alaknak a megtestesítője. De mint ahogy korábban jeleztem, hogy a szörnyekben metaforikusan megjelenhet az ember sötét oldala is, úgy természetesen Pumpkinheadben is erőteljesen megvan ez az olvasat. Elvégre ő a bosszú démona, akit akkor idéznek meg, ha valaki miatt elvesztettük egy szerettünket és a démon ezt a bűnt megtorolhatja. Pumpkinhead maga a vak bosszúszomj, az emberi harag, és a gyűlölet, amit akkor érzünk, amikor jogosan, vagy jogtalanul, de ártani akarunk valakinek, aki talán ellenünk tett, és ez a harag már túllép az emberi határokon. Így lesz Pumpkinhead minden értelemben maga a Szörny.

K-ED: A kategória, amelyben nem szűkölködünk. Legyen túlvilági lény, földönkívüli szörny, ősi gonosz megtestesülése, vagy csak épp egy elborult látványdizájner életre keltett agyréme, a gyilkos teremtményeknek egyetlen közös pontjuk mindenképp akad: ránk, emberekre vadásznak. A nyolcvanas-kilencvenes években reneszánszát élte a műfaj, hála a Szörnyecskék, A dolog, az XTRO vagy épp A sötétség fejedelme című klasszikusoknak, a zsáner tárháza gyakorlatilag a mai napig kifogyhatatlan, a Sharknadohoz hasonló, ZS-szintű cápás-bábus-jetis horroroknak köszönhetően.

Szerény személyem már többször is kinyilatkoztatta, hogy imádom a lényes filmeket, bármilyen vackot ugyanolyan élvezettel tudok megtekinteni, mint a legkomolyabb darabokat is. Mint a korosztályomból sokaknak, nekem is a VHS-korszak adta élmények maradtak meg minden bugyutaságuk ellenére az emlékezetemben, és a mai napig gyermeki bájjal ujjongok egy-egy Hamikák, Rémecskék vagy épp A cápa többszöri újranézésén is. Mégis vitathatatlan kedvencem Ron Underwood 1990-es drabáljai maradnak (eredeti nyelven graboidok), azaz a Tremors – Ahová lépek, szörny terem óriáskukacai. A vaksi, de szeizmikus képességeiknek hála rendkívüli hallással megáldott, a föld alatt rendkívül gyorsan mozgó hatalmas teremtmények nem kegyelmeznek sem embernek, sem állatnak, a szájukból kinyúló kígyószerű dögök irdatlan erővel kapnak el bárkit és bármit, majd vonszolnak a hatalmas csápok közé, feneketlen étvágyuknak csak jó pár puskagolyó és dinamit állhat útjába (na meg az emberi furfang). A több millió éve Földünkön rejtőző, majd hirtelen feltűnő drabálok jó pár folytatást kaptak filmek és sorozatok formájában, bár a legelső részben főszereplő Kevin Bacon-féle szériát sajnos elkaszálták, de a fegyverbuzi Burtöt alakító Michael Gross még mindig vevő a további mókára, így jelenleg is készül a hetedik felvonás. A szörnyek az évek során számos fejlődésen mentek keresztül, okosabbak lettek és számuk is jelentősen megnövekedett, sőt, különbféle változatai is felbukkantak ilyen-olyan sikerrel (magyarul valahol a röhögés és a szánalom közti zónákban), azonban a legelső részben garázdálkodó egyedek számítanak mai napig etalonnak. Ehhez persze nagyban hozzájárul Kevin Bacon és Fred Ward párosa, no meg Michael Gross zseniális alakítása, a remek (még nem CGI) látványvilág, illetve az utolérhetetlen humorbombák sokasága, amely remek átmenetet képez a horror, kaland és vígjáték műfajai között. A Tremors jövőre már betölti a 30. életévét, mégsem fog rajta az idő, így ugyanolyan bűnös élvezettel tekintem meg századjára is, mint mikor első alkalommal kivettük a tékából.

Gaerity: A gyilkos teremtményeket szerepeltető filmek száma szinte végtelen, mégis komoly bajban voltam, hogy melyik ilyen lényt és ezáltal melyik filmet is jelöljem meg kedvencemként. Felmerült bennem az illúziókkal kegyetlenkedő, kedves kis Leprechaun – pontosabban annak ’93-as debütálása – éppúgy, mint a ’84-es Szörnyecskék gyilkos szerezetei. Mégis mást választottam – annak ellenére is, hogy mindkét filmet nagyon szeretem. Egy olyan lényt, ami számomra tökéletesen volt képes prezentálni Lovecraft időn és téren túli, ismeretlen iszonyatát és azt a fimet, ami maradéktalanul tudott élni az entitás nyújtotta lehetőségekkel. Ez pedig nem más, mint a 2017-ben bemutatott The Endless.

A film entitása az emberi érzékek számára felfoghatatlan, tényleges formáját vagy alakját meghatározni sem lehet teljesen. A fent látható kép is csupán csak impresszió. Valami. Valami, ami mindenhol jelen van, hatalma – még akkor is ha az alkotásban csak egy behatárolt területre korlátozódik – szinte végtelen. Számára se tér, se idő nem létezik. Képes arra, hogy világunk törvényeit puszta akaratával írja felül. Számunkra Isten. Egy felsőbbrendű lény. Nem jó vagy rossz.  Fogalmaink nem alkalmasak természete kifejezéséhez sem. Megfigyelő, tudós és hóhér is egyben. Egy élő, lélegző terepasztal mindenható ura ő. Az emberek számára játékszerek, amik csak remélhetik, hogy elég sokáig le tudják kötni mesterük figyelmét, mert ha nem, jön az elkerülhetetlen vég és a sötétség, amiből már nem lesz, aki visszahúzza őket a fénybe. Zseniális alkotás. Mindenkinek szívből tudom ajánlani.

eN.Dé.: Nagyon nem volt egyszerű dolog ezzel a tipizálással. Igazából azért nem, mert azt kellett eldöntenem, hogy a gonosz teremtmény, melyik megközelítését szeretem a leginkább. Elvégre lehet olyan, hogy egy állat támad ránk, lehet olyan, hogy az a furcsa kinézetű lény valójában nem árt senkinek és az ember jóval nagyobb szörnyeteg nála. Aztán az is lehet, hogy valami földöntúli entitás száll meg minket és az is lehet, hogy a bennünk élő szörny tör utat magának a felszínre.

Mindegyik témában kegyetlen jó alkotások születtek és mindegyikből fel tudok sorolni sok-sok címet, ami nagyon közel áll a szívemhez, ezért eléggé nehezen hoztam meg a döntést, hogy melyiket nevezzem meg a kedvencemnek. Annyiban biztos voltam, hogy valós teremtményt nem fogok megnevezni, hiszek ezek az állatok bármennyire is tudnak félelmetesek lenni, mégis köztünk élnek és tudjuk, milyenek.

Azonban, ha az ismeretlen tör ránk, ami ismerős formában jelenik meg, na annál nincsen hátborzongatóbb. Éppen ezért én Carpenter A dolog című filmjének címszereplőjét választottam. Ebben az alkotásban ugyanis megvan minden, amiért annyira szeretem a gyilkos teremtmények műfaját. Megvan a félelmetes entitás, ami ránk leselkedik. Ugyanakkor többről van itt szó, mint egy átlag szörnyike esetében, amelyik terrorizálja a jónépet. Itt az egymástól való félelem is megjelenik és az, hogy sosem lehetünk biztosak benne, hogy milyen ember az, aki mellettünk van és akivel megosztjuk az életünket. Ezt a félelmet tökéletesen kiaknázza a rendező azzal, hogy nem akkor kell igazán paráznunk, amikor látjuk a lényt, hanem akkor, amikor egymással kerülünk szembe. Nem tudhatjuk, hogy a barátunk, akivel farkasszemet nézünk az tényleg a barátunk, vagy ott van benne valami más, valami, ami el akar minket pusztítani. Ám a barátunkra mégsem támadhatunk csak úgy rá, tehát ezáltal meg van kötve a kezünk. Eszelős jó koncepció, amiben benne van az egymástól és az ismeretlentől való félelem, a frusztráltság, a bezártság és az, hogy sosem tudhatjuk, kivel állunk szemben. Benne van, hogy a gyilkos teremtmények jöhetnek kívülről, de akár mi magunk is lehetünk. A "dolognál" nincs félelmetesebb teremtmény.