Idén nem voltunk elkényeztetve, már ami a mozibajárást illeti. Éppen ezért mindenki nagyon várta, hogy berobbanjon végre Christopher Nolan legújabb alkotása, a Tenet. Kapott is hype-ot rendesen, de ez nem is csoda, hiszen napjaink egyik legkiemelkedőbb rendezőjéről van szó, akinek minden mozdulatát feszült figyelemmel követik. Azt lehetett tudni, hogy ismét valami nagy újításra készül Nolan és majd el fogjuk dobni a hajunkat, mert grandiózusabb lesz a végeredmény, mint az Eredet vagy a Dunkirk és csavarosabb, mint a Mementó. Ráadásul a történetről nem nagyon lehetett semmit tudni, sőt a színészek többször is elmondták nyilatkozataikban, hogy nekik is többször kellett elolvasni a forgatókönyvet, hogy megértsék a cselekményt. Ilyen felvezetés és mozielvonás után nem csoda, hogy mindenki rohant megnézni a filmet. De lássuk, hogy megérte-e?

A történet szerint egy angol kémnek kellene megmentenie a Földet a rá leselkedő és pusztulással fenyegető katasztrófától. Ám a szuperügynöknek nemcsak az idegen hatalmak embereivel, hanem a legnagyobb ellenséggel, az Idővel is meg kell küzdenie.

Maradjunk is ennyiben, mert tényleg nem kell a történetről többet írni. A Tenet az egy klasszikus kémfilm, ami ide-oda ugrál időben meg invertálnak mindent is össze meg vissza, előre meg hátra és oldalra és lentre meg fentre. Jó sok akciót kapunk és szövevényes történetet, árulással, csalással, titkokkal és ködös karakterekkel. Pontosabban szövevényesnek tűnő történetet kapunk, mert ha őszinték akarunk lenni, akkor bizony ez egy nagyon egyszerű sztori, amit bonyolultnak akarnak láttatni. Ám ez a bonyolultság nem olyan, mint az Eredet esetében (amiben amúgy szintén voltak levegőben maradt dolgok), hanem sokkal inkább abból áll, hogy a rendezőt magát sem érdekelte, hogy rendesen megcsinálja a cselekménye vázát, ezért elég sok értelemzavaró dolog van. Nem azt mondom, hogy rágjanak bele az ember szájába mindent, mert tényleg ne. Én sem szeretem ezt, ám az azért nem jó, ha pusztán azért bonyolítunk be valamit, hogy többnek tűnjön, mint ami valójában. Azt meg megint nem nevezném bonyolításnak, hogy röpködnek a protonok és neutronok a szereplők szájából, mert itt inkább felvonom a szemöldökömet és rántok egyet a vállamon, mert azt azért ne várja el tőlem senki, hogy majd rohanok a boltba megvenni a "A fizika nagy kérdéseiről hülyéknek" című könyvet. Szóval maradjunk annyiban, hogy a történet nem volt bonyolult, ám zavaros és néhol érthetetlen már igen. Ez pedig nem ugyanaz a műfaj. Ráadásul úgy éreztem, hogy úgy kb. a film feléig még igyekeztek figyelni a logikus történetvezetésre, de azt követően elengedték a gyeplőt és nem is nagyon akarták megfogni a lovakat. Ezáltal olyan kérdések merülnek fel a nézőkben, amik bizony komoly hézagokra mutatnak rá.

Mivel én imádom a kémfilmeket és az akciófilmeket, valamint Nolant is kedvelem (habár nem felhőtlen a viszonyunk), így túllendültem ezen a dolgon. Láttam már nem egy filmet, ami kissé kusza lett és mégis tudtam szeretni. A Tenetnek pedig kétségkívül megvannak a maga erényei. Izgalmas és leköti az ember figyelmét. A látványra tényleg nem lehet panasz (hét különböző országban forgattak, ez már önmagában biztosítja, hogy a látvány ott lesz a szeren) és élveztem a robbantgatásokat is, bár néha éreztem Michael Bay szellemét, de én bírom a robbantást, a tüzet és az autós üldözéseket, szóval tetszett a filmnek ez a része. Maga a megvalósítás is érdekes volt, bár szerintem ezt a filmet jóval élvezetesebb és érdekesebb volt elkészíteni, mint megnézni. Ettől függetlenül végig le tudta kötni a figyelmemet, bár kisebb halláskárosodást szenvedtem közben, de nem az effektek, hanem a mindent agyonnyomó zene miatt. Hans Zimmer nagyon hiányzott és kétségtelen, hogy Ludwig Göransson kiváló zeneszerző és tényleg nem lehet panasz arra, amit alkotott, de arra már igen, ahogyan ezt használják. Túltolták nagyon, de azért bírtam az akció részét a filmnek még így is. A kémes vonal is jó volt, a kezdés is egyből felébreszti a nézőt (itt azért felfedezhető A sötét lovag-trilógia nem egy jelenete) és látszik, hogy Nolan ismeri ezt a műfajt (is).

A karakterekkel azonban már voltak gondjaim, de kezdjük a jókkal. Az nagyon tetszett, hogy nem úgy reagálnak, ahogyan elsőre várnánk és tesznek bele olyan csavarokat, amikre nem számítunk. Senki sem az, akinek látszik és ez egy kémfilmben különösen jó pont. A filmet egyértelműen Robert Pattinson és Kenneth Branagh uralja. Én Pattinsont mindig többre tartottam egy két lábon járó, vérszívó gyémántgyűrűnél és tökéletesen be is bizonyítja, hogy nagyon jó színész. A karaktere izgalmas, érdekes, a játéka kifogástalan. Ám az abszolút kedvencem Kenneth Branagh volt, akit ilyen szerepben nem igen szoktunk látni, de olyan tökéletes főgonosz volt, akit bármelyik klasszikus akciófilmben szívesen látnánk. A dührohamai, a nárcisztikussága, a kisebbrendűségi komplexusa egyszerűen pazar volt és nekem elég volt a motivációja is, amiért gonoszkodik mindenkivel. Mellettük még érdemes kiemelni Aaron Taylor-Johnsont (akit a Kick Ass óta imádok) és Dimple Kapadia-t. Nekik nemcsak a karaktereik, hanem a játékuk is nagyon a helyén volt.

De mi van a főszereplővel? Hát itt már voltak gondjaim. John David Washington sajnos nem tudta elvinni a hátán a filmet, egyszerűen nem is nagyon lehetett megkedvelni, bár voltak jó pillanatai (azért javaslom, hogy nézze többet az apukája filmjeit, nem fog a kárára válni). A nagyobb baj azonban, hogy egyáltalán nem érthetőek a karaktere motivációi és reakciói. Ez pedig nem az ő hibája. Kapunk ugyan pár jellemvonást, ami később fontos lesz, de egyébként nem sok alap volt, amire lehetett építkezni és ez viszont már nagy gond. Különösen a cselekmény alakulása miatt. Aki azonban engem a legjobban zavart az Elizabeth Debicki volt Kat szerepében. Hát nála érthetetlenebb karaktert ritkán látni. Nem elég, hogy utáltam és olyan dolgokat csinált, amiktől fogtam a fejemet, de még azt se értettem, hogy mi van közte és a Washington gyerek között. Az interakcióik és motivációik papírvékonyak voltak és ez bizony már okozott gondot a cselekmény megalapozottságát tekintve. Továbbra is tartom magam ahhoz, hogy Nolan nem tud mit kezdeni a női karaktereivel és azzal, ahogyan viszonyulniuk kellene a férfiakhoz, hogy az igazán erős alapot adjon a cselekménynek és a narratívának.

A film elején elhangzik, hogy „Ne próbálja megérteni. Csak érezze”. Na itt én azt éreztem, hogy Nolan kiszól a nézőknek, mert ő maga is tudja, hogy a történet nem áll betonlábakon. Nyilván ezen felhorkanhatnék, de nem fogok, ha Nolan ezt szeretné, ám legyen. Én éreztem és élveztem a filmet, de lenyűgözni egyáltalán nem tudott. Tényleg csodálatos volt a látvány és érdekes volt, ahogyan kinézett az egész, valamint maga az alapkoncepció is. Csak azt éreztem, hogy mindent feláldoztak a technikai megvalósítás oltárán, éppen ezért a narratíva szétesett és aztán már nem is tudták ezt a kettőt összhangba hozni. Ez pedig levont a film élvezeti értékéből, hiszen lehet valami akármilyen precíz, csodás, lenyűgöző vagy grandiózus a lényegnek akkoris annak kell lennie, hogy elmeséljenek nekünk, nézőknek egy történetet. Habár a film egyáltalán nem rossz, sőt még így is az átlag felett teljesít, leköti a nézőt (ha nem akarja veszett módon megérteni a látottakat) azért nagyon kár érte, hogy pont a mesélés terén nem sikerült maradandót és felejthetetlent alkotnia a rendezőnek.

Pontszámom: 7/10

IMDb | mafab