Egy alkotás megszületéséhez hosszú út vezet. Téglái, habarcsa és felépítménye mind-mind az alkotó egy-egy tapasztalatának, érzésének, élményének kéznyomát viseli magán. Egy kellemes őszi délután illatának emlékét, egy – minden fájdalmával együtt is – varázslatos régi szerelem érintését, a végtelen erdőség lenyűgöző látványát egy hegy tetején. Olyan dolgok ezek, amik a fogékony alkotók lelkét egy pillanat alatt is képesek örökre rabul ejteni, hogy az emlék kiszáradt rózsaszálként hulljon lelkük izzó parazsára és a lángokból kapjon új erőre. Az így született főnixmadár az idők során számtalanszor, hagyott nyomokat történelmünkön, perzselő szárnyinak csapásai nyomán pedig klasszikus versek, novellák, regények, zeneművek és briliáns festmények születtek. Az ihletett állapot kiváltására azonban nem csak a múlt édes nektárja, keserű borospohara vagy szomorú szürke fellegei alkalmasak, a negatív tapasztalások, a gyász éjsötét fájdalma, a hús és az acél kegyetlen násztánca háborúk idején vagy akár a végtelenül groteszk, bizarr és visszataszító rémálmok is katalizátoraivá válhatnak egy ilyen folyamatnak. A lélek parazsára azonban ebben az esetben férgek hullnak, a lángok ezúttal vészjóslóan lobbannak fel, a nyomukban született lény pedig egyáltalán nem fenséges. A rothadás, a halál, a kín és a depresszió megtestesülése materializálódik ekkor a lelkek útvesztőinek legmélyén. Születésének és létezésének egyetlen célja és értelme van: felszabadítja a művészt, lehetőséget biztosít neki az olykor rendkívül súlyos és megterhelő tapasztalatok feldolgozására. A folyamat ezért gyakran furcsa, sőt visszataszító is lehet. Egyfajta transzszerű állapot, megszállott munka, mely során az alkotó maga válik az lelkét rágó métely bábájává és gondosan neveli fel, majd ad neki életet… Egy rémálom ihlette meg 1982 augusztusában James Cameron-t is. Az akkor 28 éves rendező épp Olaszországban tartózkodott a Piranha 2. bemutatója miatt, amikor egyik éjjel álmában egy ijesztő alak támadt rá, a krómszínű torzó egy robbanásban tűnt fel és kések segítségével húzta egyre közelebb és közelebb magát a riadt filmkészítőhöz. Ennek az álomnak köszönhetően született meg az a brutális gyilkos, az a gép, aminek nevét azóta már az egész világ ismeri: Terminátor.

1984. május 12-ének éjjelén két férfi érkezik Los Angeles-be. Hosszú utat tettek meg az időn át, hogy teljesítsék feladatukat. Mindketten ugyanazt a lányt keresik, Sarah Connor-t (Linda Hamilton – Dante Pokla /1997/). Egyikük egy katona, Kyle Reese (Michael Biehn - Aliens - A bolygó neve: Halál /1986/), feladata: az élete árán is megvédeni a lányt. A másik férfi azonban nem ember. Egy kiborg, emberi szövetekkel, a krómmal borított belső fémvázon, egy tökéletes gyilkológép, egy terminátor (Arnold Schwarzenegger – Predator /1987/), feladata: megsemmisíteni Sarah-t, aki a jövőben életed ad majd John Connor-nak, az emberi ellenállás vezetőjének, akinek köszönhetően az emberiség győzelmet arat majd a gépek fölött egy olyan háborúban, ami csak évek múlva fog majd kitörni. A két jövevény harca halálig tartó küzdelem, melynek tétje nem csak a lány élete, hanem az emberiség jövője is…

Erről a filmről véleményem szerint csak szuperlatívuszokban lehet beszélni – még annak ellenére is, hogy néhány praktikus trükkön súlyos sebeket ejtettek az idő kérlelhetetlen agyarai. Hamilton valóban Sarah Connor, a lány, akinek el kell fogadnia a tényt, hogy az emberiség jövője az ő kezében van, tanulnia és fejlődnie kell, hogy azzá a nővé és anyává váljon, aki harcossá és vezetővé nevelheti fiát. Biehn tökéletes Reese, aki nemcsak kötelességtudatból vállalja a veszélyes küldetését, hanem azért is, hogy találkozhasson egyetlen szerelmével, Sarah-val. Kapcsolatuk, bár tiszavirág életű, mégis őszinte és igaz. (Itt lép be az időparadoxon fogalma is, Skynet nélkül nincs terminátor, terminátor nélkül nincs küldetés, küldetés nélkül nincs szerelem, Reese nélkül nincs John Connor, terminátor nélkül nincs Skynet. John Connornak meg kell születnie, ahogy a gépeknek is. Függenek egymástól, létük a másik létének kölcsönös alapfeltétele.) Schwarzenegger pedig A TERMINÁTOR. Nincs kérdés, ezt a szerepet ráöntötték és a világ emlékezetében elsősorban valószínűleg így fog megmaradni Kalifornia állam egykori kormányzója. Érzelmek, kérdések és kételyek nélküli gépként, a jövőből érkezett halálosztóként. Tökéletes választás volt a szerepre (eredetileg Lance Henriksen játszotta volna a terminátor szerepét, Schwarzenegger pedig a katonát, Reese-t alakította volna, de ezen az elképzelésen módosítottak, mivel az egykori testépítő fizikumát alkalmasabbnak találták a gyilkos gépezet bemutatására – és milyen jól döntöttek). Az operatőri munka és a fényképezés is zseniális, akárcsak a rendezés, aminek köszönhetően szinte egy az egyben láthatjuk Cameron egykori rémálmát. Kétségtelenül rendkívüli alkotás.

A filmet 1988 májusában mutatták be hazánkban, de valószínűleg – hozzám hasonlóan – sokaknak a VHS korszak egyik fényes gyémántjaként maradt meg emlékezetében a mozi, német szinkronnal és magyar hangalámondással. Én gyerekként a ’90-es évek elején láttam a filmet és óriási hatást gyakorolt rám, minden percét imádtam, még akkor is, ha féltem a gyilkos gépezettől, még akkor is, ha a szemgolyó eltávolítását mutató szekvencia akkoriban mélyen felkavart. Mindezek ellenére imádtam és imádom most is. Tökéletes film arról, hogy a jó legyőzheti a gonoszt, de a győzelemnek súlyos ára van. A szerelem képes még az idő szövetét is átszakítani, hogy pillanatokra legyen csak teljes igazán, mert a szörnyeteg mindig ott van, lesben áll, hogy elpusztítsa azt és mindent, amit az valaha jelentett és jelenthet majd a jövőben is, hogy végül csak a remény maradjon. Remény. Egy jobb és értékesebb jövő reménye. Azonban tudjuk, sokan meghalnak majd, a vihar emberek milliárdjait sodorja majd el, a terminátor pedig még visszatér, pont úgy, ahogy ígérte…

10/10

IMDb | mafab