Régen minden jobb volt! Ez mára már egy többszörösen elcsépelt és unásig ismételt jelmondattá vált, ami bármilyen szituációban vagy párbeszédben elő tud kerülni, akármelyik téma vagy zsáner esetében. És bár mind tudjuk, hogy a dolgokat nem lehet ilyen egyszerű és ilyen banális kijelentésekkel elintézni, azért azt is tudjuk, hogy az ilyen jelmondatok nem minden alap nélkül születtek. Ez a megállapítás pedig a horror műfajában is rendszeresen előkerül. Nem egyszer hangoztatják, hogy napjaink horrortermése vérszegény és csak a gyenge idegzetű és rossz ízlésű átlagnézők igényeihez igazított tömeggyártott fércművek, és hogy a régi idők horrorfilmjei, amik például a hatvanas, hetvenes, és leginkább a nyolcvanas években készültek, azok az igazi és jó horrorfilmek. Nos, jómagam is azon az állásponton vagyok, hogy a horrorfilmek történelmében a hetvenes és a nyolcvanas évek volt az igazi aranykor, és a modern éra horrorfilmjei meg sem közelítik azok színvonalát és hatásosságát, de a helyzet, ahogy az lenni szokott, sosem ilyen egyszerű. Egyrészt elég eltúlzott és ostoba kijelentés lenne az, hogy manapság nem készülnek jó horrorfilmek, mert, hogy bőven készülnek, csak teljesen mások, mint a régi időkben. Emellett minden zsáner csak reagál az aktuális korszellemre és az emberek aktuális lelkivilágára és ízlésére. Ez mindig is így volt, szóval, ha azt állítjuk, hogy napjaink filmes felhozatala nem olyan fényes, akkor először a közönséget kell megvizsgálni. Az igények és az elvárások mások lettek, és a horror is ehhez igazodott. De tény, hogy a hetvenes, nyolcvanas évek termése örök időkre meghatározó irányvonalat fognak képviselni, leginkább a nyers szókimondásuk, bátorságuk, és valóban progresszív határfeszegetésük miatt. Számtalan filmes szeretné ezt a halhatatlan érát megidézni filmjeivel napjainkban is, bár a modern körülmények között erre leginkább a független filmesek, a kisebb stúdiók, és az internet adta finanszírozási lehetőségek közepette van esély. Ez a cél vezette Damien Leone író-rendezőt is, amikor 2016-ban előállt egy történettel, amivel ezen dicső korszak előtt kívánt tisztelegni.

Tara (Jenna Kanell) és Dawn (Catherine Corcoran) egy átbulizott halloween estét követően hazaindulnának, ám hajnali útjukat több tényező is nehezíti az enyhe részegség, és az autóval felmerült gondok szerepében. Ám emellett egy sokkal riasztóbb körülménnyel is számolniuk kell. Egy ijesztő bohócjelmezes fickó (David Howard Thornton) ugyanis úgy fest, hogy kipécézte magának a két lányt, és egész éjszaka az ő nyomukban jár, és bár Dawn nem veszi komolyan a dolgot, Tara nagyon is veszélyesnek gondolja vidám, de nem kevésbé para hódolójukat. Végül telefonon segítséget kérnek Tara húgától, Victoriától (Samantha Scaffidi), hogy fuvarozza haza őket, ám nem kevés időbe telik, ameddig a lány odaér hozzájuk, így addig a két barátnő egy kihalt raktárépület árnyékában húzza meg magát, ahol egyetlen társaságuk kimerül egy odarendelt patkányírtó (Matt McAllister), és egy zavarodott, nő (Pooya Mohseni) személyében. Illetve azért kedvenc bohócuk jelenlétét sem kell nélkülözniük, ugyanis az Art névre hallgató vidám flótás ide is követte őket, és nagyon úgy fest, hogy Taranak volt igaza vele kapcsolatban. Ugyanis Art egy vérszomjas pszichopata gyilkos, aki szadista örömmel és válogatott, brutálisabbnál brutálisabb módszerekkel végez áldozataival.

A történet egyszerű, mint egy faék, de egy igazán jó és szórakoztató horrorfim esetében ez néha elég is szokott lenni. A Terrifier-nek, akárcsak anno a Gonosz Halott filmeknek is, megvolt a maga előképe, lassú, fokozatos fejlődéssel. A projekt megálmodója, Damien Leone kis rövidfilmekkel kezdte az egészet, amikben már szerepeltette Art, a bohóc karakterét is, és a figura következő, első komolyabb állomása Leone 2013-as kisköltségvetésű antológia-horrorjában volt, az All Hallows' Eve-ben. Ebből is látszik már, hogy akárcsak anno Sam Raimi-nél a Gonosz Halott franchise, úgy Leone esetében is Art, és az ő válogatott kegyetlenségei, az író-rendező saját szerelemprojektje volt, amit tovább is akart növeszteni egy sokkal komolyabb szintre. Ennek következő állomásaként egy kickstarter kampány keretein belül próbált pénzt szerezni a Terrifier-re, ami már tényleg Artot helyezte a középpontba, és teljesen a régi idők slasherjeinek stílusában készülne. Leone terve végül megvalósult, és Art is bemutatkozhatott teljes valójában a horrorrajongóknak.

Ami elsőre meglátszik a filmen, az a kis költségvetés, de ez ebben az esetben egyáltalán nem probléma, hiszen a film ezt inkább az előnyére fordítja. Nem markol túl sokat, csak tényleg annyit, amennyit szükséges. A kisebb költségvetés hasznos segítség lehetett abban, hogy ésszerű határok között tartsa a sztorit, illetve, ahogy azt már az évek során megtanultuk, ez a készítőket is kreatív megoldásokra ösztönzik. Illetve ez az olcsóság segített abban is, hogy ténylegesen megidézzék a hetvenes-nyolcvanas évek hangulatát. A képi világ nagyon nyers és karcos, mintha tényleg a hőskorban rögzítették volna filmszalagra az egészet. Ez a karcosság pedig nagyon hangulatos filtert ad a helyszínül szolgáló üres utcáknak és az elhagyatott raktárépületnek. Ezt támogatja meg a minimális, de hangulatos zene, ami a klasszikus szinti-zene stílusjegyeivel operál. A rendező nagyon jól bánik az atmoszférateremtéssel és a feszültségkeltéssel. Szinte már az első másodpercektől kezdve érezni lehet a fenyegetést a levegőben. És ezt támasztja alá a film meglepő, de szívet melengető kegyetlensége. Ez az utolsó jelző kicsit furán hathat, de azt el kell ismernünk, hogy a horrorfilmek utoljára a nyolcvanas években, illetve a kilencvenes évek első felében voltak igazán durvák és bevállalósak, azóta pedig csak elvétve látunk ilyet. Én is azt vallom, hogy az igazán jó horror nem a vértől és a belektől lesz jó horror, de egy arra alkalmas zsáner esetében, mint például a slasher, nem kellene kispórolni ezeket a lényeges elemeket. Igazából teljesen jogos az a megállapítás, hogy a horrorfilmek jobbára a kétezres éveket követően eléggé elpuhultak, és nem merik valóban sokkolni a közönségüket, így ilyenkor mindig felüdülést jelent, amikor előkerül egy-két ilyen bevállalósabb alkotás. Mert a Terrifier nem szórakozik, itt olyan brutális kivégzések vannak, amik a grindhouse éra, és az olasz horrorok vérgőzös világát idézik meg. Még ha néhol látszik egy-két effekten, hogy kicsit mű, összességében azt lehet mondani, hogy a trükkmesterek fantasztikus munkát végeztek a maszkok, bábúk, és különféle művégtagok esetében. A látvány tényleg elég hiteles és néhol felkavaró. Egy igazi gore rajongó mind a tíz ujját meg fogja nyalni a film láttán, de leginkább a fűrészes jelenet nézése közben. Itt tényleg jogos az a kijelentés, hogy gyengébb idegzetűeknek nem ajánlott.

Amit negatívumként lehetne felhozni, az részben a cselekményt, illetve a karaktereket érintheti. A cselekmény esetében azt már tisztáztuk, hogy az egyszerűség nem probléma, viszont olyan, mintha hiányozna hozzá a kellő felvezetés, és a világba való belehelyezkedés. Jó, sokszor talán erre sincs nagy szükség, de itt tényleg olyan érzést keltett ez, mintha itt is csak egy kisfilmet néznénk, ahol váratlanul bele is csöppenünk a dolgok közepébe, csak aztán ez a kisfilm végül másfél óráig eltartott. Hamar bele lehet rázódni ebbe a sztoriba, csak elsőre kicsit kényelmetlen, amíg a helyünket keressük, és erre csak minimális segítségünk van. A karakterek tekintetében viszont már talán jogosabb lehet a kritika. Ugyanis szereplőink egytől egyig teljesen sablonkarakterek, minimális jellemmel. Persze egy slasher esetében ezt talán már megszokhattuk, ugyanis itt mindig a gyilkosnak szurkolunk, és a többi szereplő csak a darálthús szerepét töltheti be, de egy minimális jellemet azért kéne kapnia a szereplőknek, hogy tudjunk értük igazán izgulni, és a haláluknak legyen súlya. Ilyenkor az egysíkú karakterek közül legalább a főszereplők ki szoktak emelkedni, de ez itt sem valami látványos. A két főhősnőnk Tara és Victoria rendelkeznek annyi minimális karakterrel, hogy tudjunk szimpátiát érezni irántuk, de ez is csak a tisztes alap szintet éri el, amennyire egy átlag emberi lény sorsa tud érdekelni minket. Önmagukban sajnos egyikük sem annyira érdekes, hogy emlékezetes final girl-nek lehessen tekinteni bármelyiküket is.

De mindezek után ideje beszülnünk a film leglényegesebb pontjáról és legnagyobb pozitívumáról, ez pedig Art, a bohóc karaktere. Egy slasher esetében nem hátrány, ha van egy emlékezetes, megjegyezhető gyilkosunk, és Art ezt a kritériumot maximálisan teljesíti. Elsőre az ember azt gondolná, hogy a gyilkos bohóc figurája már teljesen klisés és agyonhasznált, és különben is, ott van nekünk Pennywise, annál jobb bohócrémet úgysem tudnak szállítani nekünk. Ám szerencsére Art egyáltalán nem egy sablonos gyilkos bohóc, és nagyon is sajátos ismertetőjegyekkel rendelkezik. Ott van kezdetnek a külső megjelenése a fekete-fehér ruhájával, a kis kalapjával, csontos arcával, nagy orrával, és széles vigyorával, benne megannyi undorító hatalmas fogával. De aztán még ehhez társulnak hozzá Art sajátságos manírjai, hiszen ő itt ténylegesen úgy viselkedik, mint egy bohóc. Végig poénkodik, grimaszokat vág, heves érzelmekkel reagál, és pantomimes eszköztárral játszik, és magukat a gyilkosságokat is úgy kezeli, mintha csak vicc lenne az egész, amiken csak ő nevet. A karakter egyetlen szót sem szól egész játékidő alatt, de még is van egy nagyon erős kisugárzása, és egy iszonyatosan emlékezetes figura bontakozik ki belőle. Nem túlzás már itt sem kijelenteni, hogy Art bátran bevonulhat a modern kori, de még az egyetemes horror ikonok társaságába is.

Damien Leone egy igazán szórakoztató kis múltidézéssel ajándékozott meg minket, ami bár nem tökéletes, és még messze nem annyira kiforrott, de minden egyes képkockáján érződik a műfaj iránti töretlen szeretet és hűség, ami bármelyik igazi horror rajongó szívébe be tudja lopni magát. Emellett teremtett nekünk egy új, valóban emlékezetes horror ikont, aki még így talán egy új franchise lehetőségét is magában hordozza. És ha úgy nézzük, ez még csak a bemelegítés volt. Hiszen a történet rövidesen folytatódott is.

IMDb