2007-et írtunk, amikor Robert Rodriguez és Quentin Tarantino megörvendeztettek minket a grindhouse korszak előtt való tisztelgésükkel, a Terrorbolygó és a Halálbiztos képében. Ezzel a két filmmel anno sikeresen megidézték egy akkorra már leáldozott filmes éra szellemiségét, amit átjárt a féktelen erőszak, a vér, a brutalitás, az olcsóság, a szex, és még minden egyéb explicit tartalom, ám egyben még is a maga vitatható módján a mozi szabadságát hirdette. A teljes mozis élmény visszaadásához Rodriguez és Tarantino más rendezőket is felkértek, hogy készítsenek pár kamu előzetest, amikben nem létező grindhouse filmeket vázoltak fel nekünk, és eredeti szerepük csak annyi volt, hogy a Terrorbolygó és a Halálbiztos előtt és között töltsék ki a játékidőt, és hozzájáruljanak a hangulathoz. Ám aztán a nézők eléggé fellelkesedtek ezeket a kamu előzeteseket látva, és szép lassan megnőtt az igény arra, hogy ezek közül párat tényleges filmként is lássanak. Erre végül sor is került 2010-ben, amikor is Rodriguez ténylegesen is elkészítette a Machete című filmet, ami szintén méltó módon vitte tovább a grindhouse szellemiséget, és három évvel később folytatás is készült hozzá. Kezdetben úgy tűnt, hogy a Machete megvalósulása egyszeri sikersztori lesz, ám 2011-ben egy másik előzetesből is film készült, ez volt a Hobo with a Shotgun Rutger Hauer főszereplésével. Ez a film bár nem aratott akkora sikert a nagyobb közönségeknél, de a horrorrajongók szerették, és ismét egy szórakoztató multidézésnek bizonyult, amiben a grindhouse mellett a troma éra filmjei is erősen felsejlettek. Ezek után csak még erősebb lett a rajongókban az az igény, hogy a maradék kamu előzetesből is film készüljön. Sokáig nem mutatkozott ez ügyben semmi előrelépés, ám sok év spekuláció után, 2023 januárjában Eli Roth rendező hivatalosan is bejelentette, hogy elkészíti az általa leforgatott kamu előzetes, a Thanksgiving egészestés filmváltozatát. Mivel a Thanksgiving volt az egyik legnépszerűbb darab ezen előzetesek közül, így sokan fellelkesedtek erre a hírre, és a filmnek már a kezdetektől is volt egy erős létjogosultsága, hiszen annak idején, a nyolcvanas években szinte minden ünnep megkapta a maga slasher horrorját, de a hálaadás például nem. Vagy legalább is olyat nem, ami emlékezetes lenne. Az viszont kérdéses volt, hogy Eli Roth mennyire fogja tovább vinni a korábban megidézett grindhouse szellemiséget, vagy pedig inkább úgy dönt, hogy egy modernebb horrort készít.

A Massachusettsi Plymouth városát szörnyű tragédia rázza meg, amikor is a Black Friday kiárusítás során megveszekedett vásárlók tömegei rohanják meg a helyi áruházat, és a tombolás során páran életüket is vesztik. A lehetséges felelősöket sosem vonják felelősségre, és az üzlet tulajdonosai is minden terhelhető dolgot a szőnyeg alá söpörnek. Eltelik egy év, de a város még mindig az előző évi tragédia következményeit szenvedi. Ám az idei hálaadás ünnepére egy még sokkal nagyobb gonddal kell szembenézniük, ugyanis egy sorozatgyilkos bukkan fel a városban, és sorra kezdi el mészárolni az áruházi őrület lehetséges felelőseit.

Míg a Machete és a Hobo with a Shotgun bőségesen megmártóztak a grindhouse életérzésben, Eli Roth úgy döntött, hogy ennyi év után nem egy ezekhez hasonló retro őrületet fog vászonra vinni. Az általa gyártott előzetest csak alapnak tekintette, ötletforrásnak, amiből fel is használt elemeket a végső változatban, de magát a filmet inkább a jelen korhoz igazította, de közben úgy, hogy Roth nem hazudtolta meg magát, és számtalan klasszikus horrorfilmre reflektál a játékidő során. Ennek jegyében a Hullaadás több tekintetben visszafogottabb, mint egy igazán vérgőzös, elmebeteg grindhouse alkotás. Az események sokkal inkább földhözragadtabbak, nincsenek karikatúrisztikusan eltúlozva. A gyilkosságok eléggé véresek és kreatívak tudnak lenni, de nincsenek túltolva, és sajnos ez az egyik negatívumuk is egyben, hogy igazán emlékezetes, kiemelkedő gyilok nincs is közöttük. Illetve az adott érára jellemző túlzott, explicit szexualitás is hiányzik a filmből. Roth sokkal inkább a nyolcvanas évek slasher hullámát akarta megidézni, és erősen igyekszik reflektálni is rájuk. Elsősorban az eredeti, 1981-es Véres Valentinnel mutat sok hasonlóságot a film cselekménye. Itt is adott a kisváros, aminek életében fontos szerepet játszik az adott ünnep (Valentin nap/Hálaadás). Adott egy korábbi gondatlanság miatt bekövetkezett tragédia, ami miatt a gyilkos belekezd bosszúhadjáratába. És még a főszereplők közti szerelmi hárömszig is megvan. Ám ezek az áthallások még sem érződnek olcsó lopásnak, hanem inkább mély tisztelgésnek és szellemes kikacsintásnak. Eli Roth mindig is egy hatalams horror rajongó volt, és ezt ebben a filmjében is bizonyítja. Ilyen az, amikor egy igazi rajongó készít filmet a kedvenc műfajában.

A Hullaadás meglepően sok időt szán az építkezésre, és a szereplők bemutatására. A kiváltó okként szolgáló Black Friday tragédiát nem akarja gyorsan letudni, hanem a film elején egy komplett negyedórás szekvenciát szán annak bemutatására. Azon kívül, hogy ezzel rendesen felvázolja nekünk az alaphelyzetet és megismerteti velünk szinte az összes lényeges szereplőt, még a Black Friday elmebeteg őrületét is képes bemutatni nekünk olyan horrorisztikus módon, ami a maga velős módján tökéletesen prezentálja ennek a szokásnak a borzalmas ostobaságát. Ez a rész még külön kisfilmként is működőképes lenne. A bevezetés után hamar beleugrunk a dolgok közepébe. Itt megkapjuk a szokásos elemeket és a jól ismert építkezési formát, az első gyilkosságokat, a szereplők reagálását, és a gyilkos karakterét. Annak ellenére, hogy viszonylag milyen lendületesen indult a film, és annak ellenére, hogy nagyon is az előnyére válik, hogy hagy időt az események kibontakozására és a karakterek megismerésére, még is éreztem néhol egy kis belasssulást. Alapjáraton a két órás játékidőt kicsit soknak érzem egy slasher esetében, és pár helyen érződött is, hogy nyugodtan lehetett volna itt vágni egy keveset. A gyilkosságokból számszerileg elég sok van, de a film során ezek arányosan vannak elosztva, és nem érződik, hogy csak ezzel akarták telenyomni a játékidőt, spórolva az érdemi cselekményen. Sőt, a fő történet mellett a gyilkosságok sokszor elhanyagolhatónak érződnek, pedig itt tényleg elég véres és ötletes kivégzéseket kapunk, de valahogy még sem tudnak igazán maradandóak lenni. Valahogy nincs meg bennük az a jellegzetesség, erő, vagy sokkhatás, ami miatt még sokáig ott maradnának a fejünkben. Maga a gyilkos karaktere viszont érdekes és emlékezetes. Megvan benne egy olyan klasszikus slasher ikon ígérete, akire tényleg fel lehetne építeni egy horror franchise-t (mivel már be van jelentve a második rész, erre van is esély). Megjelenése jellegzetes és stílusos. Az ő személyével kapcsolatos csavar minimálisan talán kiszámítható, de még így is elég jól kezelték ezt a szálat, ami megalapozott és jól felépített lett.

A többi karakter is teljesen rendben van. Lényegében a kötelező alapot hozzák, rájuk többségében nem is lehet panasz. Viszont azért közöttük is van egy pár idegesítő figura, akik elég könnyen az ember agyára tudnak menni, és már szinte mi rimánkodunk a mihamarabbi halálukért. Szerencsére kevés ilyen van, és az ilyen figurák is szinte már alap kellékei egy slashernek, de azért még is jobb olyan karakterekért izgulni, akiknek valamennyire érdekel is a sorsa. Viszont van még egy elem, ami az én esetemben néha kicsit alá tudta ásni a horror hangulatot, ez pedig a humorfaktor. Valamennyi kis humor még a legsötétebb, legkomorabb horrorban is előfordul, és ezzel nincs is semmi baj, hiszen az ilyen pillanatok szükségesek, hogy egy kicsit oldódjon a feszültség, és a cselekmény is sokkal hétköznapibbnak érződjön, amivel tudunk azonosulni. Itt viszont túl sok ilyen humoros pillanat fordul elő, és sokszor pont olyankor, hogy kicsit agyon is nyomja az előtte jól felépített feszültségteli hangulatot. Emiatt néha nehéz is egy teljesen komolyanvehető slasherként nézni rá, de aztán hamar vissza tud minket rántani a korábbi mederbe. Ez a furcsa aránytalanság nagyobbrészt nem zavaró, de néhol tényleg elég különösnek hat. Ilyen például a film utolsó harmada, ahol egy sokadik áldozat jóval tovább menekül illetve viaskodik a gyilkossal, mint maga az aktuális final girl. Illetve a film végi vacsorajelenet (ami méltán válik a film egyik legemlékezetesebb pillanatává) sokkal katartikusabb, mint az utána következő végső leszámolás, holott utóbbinak legalább olyan erősnek kellene lennie.

Mindent összevetve, a Hullaadás egy kellemes és szórakoztató kis slasher lett, amit a zsáner rajongói biztosan élvezni fognak. Egyáltalán nem hibátlan alkotás, és nem is ér fel a műfaj legnagyobbjaihoz, de egy élvezetes horrorélmény, ami méltó módon tiszteleg a nagy klasszikusok előtt is. A folytatás már borítékolható, szóval kíváncsian várom, hogy hova viszik még tovább ezt a sztorit, és, hogy idővel a Hullaadás is kinőhet e egy meghatározó slasher franchise-á. Illetve ezután talán már a maradék grindhouse előzetesnek is több esélye van arra, hogy felzárkózzzon a többiekhez, és tényleges filmmé váljon (itt most elsősorban rád nézek Edgar Wright).

IMDb