Van valami varázslatos abban, amikor egy vetítés során kevesen ülnek a nézőtéren. A mozi, a film, az élmény ezáltal válik sokkal személyesebbé. Évtizedek óta keresem a hasonló alkalmakat. Valószínűleg ez annak köszönhető, hogy tinédzser koromban egyedül ülhettem egy moziteremben, miközben a vásznon épp pörögtek a Kalifornia című ’93-as alkotás képkockái. Akkor szerettem bele igazán a filmszínházakba és talán végérvényesen a filmekbe is. A hasonló élmények azonban sajnos ritkák. Napjainkban inkább egy-egy kósza telefon ultrafényes kijelzőjének felvillanása, néhány erőltetett nevetés vagy éppen a körülöttünk helyet foglalók csámcsogása révén tudatosul bennünk, hogy egy moziban és nem otthonunk kényelmében próbáljuk meg átélni az adott filmélményt. Sajnálatos módon a „filmszínházak romantikája” elveszni látszik. Módosul, változik, mutálódik. Vagy talán csak átköltözik otthonunk falai közé. Aztán megérkezik egy animációs film és közelebb repít a régmúlt emlékeihez, mint az utóbbi időkben bármilyen más alkotás. A hatalmas teremben kevesebb, mint egy tucat ember ül. Elhalványulnak a fények. Kezdetét veszi a vetítés. Megérint az egykor oly kézzel fogható varázs. Megélem a pillanatot. A pillanatot, amit kizárólag a körülmények teremtettek meg csupán, és amit a játékidő előrehaladtával az alkotás csak elhomályosítani tudott…

Gustavo és Mortenzia úgy határoz, hogy családjuknak jót fog tenni egy kirándulás, mely során ismét közelebb kerülhetnek egymáshoz gyermekeikkel. El is indulnak kalandos utazásukra keresztül az államokon. A felhőtlen kikapcsolódásukat azonban két idegen keseríti meg, a kialakult helyzeten pedig lányuk – Szerda – szökése csak tovább ront…

A 2019-es Galád család után az idei évben ismét láthatjuk a szórakoztató karaktereket, azonban az akkori üzenetet ezúttal az identitásunk keresése, a helyünk megtalálása váltja fel. Hiszen mindannyian kerestük – vagy talán most is keressük – helyünket a minket körülvevő világban éppúgy, mint családunkon belül is. Az aktuális mozi fókuszában egyértelműen Szerda áll, de a „tinédzserkori” problémákból immáron Mopszli is kiveszi a részét. Ezeken felül azonban a film egy izgalmasabb témát is érint, mégpedig a génmanipuláció kérdéskörét, aminek köszönhetően jó néhány mulatságos – vagy annak szánt – szituációval találkozhatnak azok, akik bizalmat szavaznak a filmnek.

A fentiek alapján lelki szemeink előtt egy kellemes családi film képe derenghet fel, ami alatt jól szórakozhatnak a kis- és nagygyermekek éppúgy, mint a szüleik is. Ez azonban sajnos tévedés. A kisebbeknek bizonyos részek túlzottan horrorisztikusak lehetnek – a végén látható küzdelem valószínűleg az lesz –, a nagyobbaknak néhány helyzet túlzottan együgyű lehet, a felnőtteknek pedig a fekete humorból lesz elhanyagolhatóan kevés – annak ellenére, hogy számukra talán pont ez a legnagyobb vonzereje a franchise-nak. Ennek ellenére mégis vannak jó pillanatai a filmnek – a horrorrajongók számára mindenképpen – elég csak a Carrie vagy éppen a Halloween utalásokra gondolnunk. Ezek azonban sajnos kevesek ahhoz, hogy valódi élménnyé varázsolják Addams-ék újabb kalandjait…

Az igazság az, hogy az előző résznél ez az alkotás sem nyújt többet – bár kevesebbet sem. Ez is egy középszerű film lett. Szerethető karakterekkel, remek animációkkal, jó betétdalokkal és átlagos történettel. Ennek a résznek a tükrében azonban elmondható, hogy ha egyet láttunk, akkor mindet láttuk. Tiszta szívvel csak az elvakult rajongóknak tudnám ajánlani vagy azoknak a szülőknek, akik már nagyon nem bírnak a csemetéjükkel és egy animációs film talán jelenthet számukra másfél órányi nyugalmat. Mindenki más talál majd jobb filmet. Viccesebb kalandokkal, mélyebb gondolatokkal és sokkal, de sokkal több értékkel.

IMDb | mafab