Immár négy éve, hogy a horror műfaj egyik megkerülhetetlen alakja, és a zombifilmek koronázatlan királya, George A. Romero itt hagyott minket. Egy olyan életművet hagyott hátra, ami több kortársáéhoz hasonlóan jelentősen befolyásolta a horror zsáner alakulását, és rengeteg emberre volt hatással. Nem túlzás azt kijelenteni, hogy a napjainkra megszilárdult és a köztudatban élő zombi képet is főleg neki köszönhetjük, de emellett is több értékes és szórakoztató produkciója volt, amikre sokan emlékezhetnek. Ám ahogy az sok más rendezőnél is előfordul, akadnak az életműben olyan darabok, amik valamilyen oknál fogva sosem kerülhettek a közönség elé, legrosszabb esetben ezek teljesen el is vesztek. Épp ezért mindig csodaszámba megy, ha egy ilyen elveszettnek hitt produkció kerül elő valahogyan a feledés homályából, és most Romero mesternek is napvilágot láthatott egy ilyen rég elfeledett munkája, amit már sajnos a rendező nem érhetett meg.

A The Amusement Park című 54 perces filmet még 1973-ban forgatta le a mester, és most a Shudder streaming szolgáltatónak köszönhetően sok év után végre mi is megtekinthetjük Romero eme kifejezetten érdekes munkáját. Az érdekes jelző egyaránt illik magára a filmre, és annak eredettörténetére is. 1973-ban Romero elkészítette az eredeti Tébolyultakat, és ezt követően újabb munka után nézett. A The Amusement Park főleg anyagi okokból készült el, ám egyben azon nemes okból is, hogy a Lutheránus Társaság felkereste Romerót, hogy forgasson nekik egy filmet, ami bemutatja az idősek nehéz helyzetét a világban, az őket ért kegyetlenségeket és bántalmazásokat, és rávilágít arra a fontos üzenetre, hogy tiszteljük az időseket. Nos, Romero eléggé komolyan is vette ezt a feladatot. Ám miután levetítették az elkészült filmet a társaságnak, azok annyira elborzadtak és megbotránkoztak a kész műn, hogy úgy döntöttek nem fogják kiadni, és így nem is került a nagyközönség elé. Nem is tudom mit vártak amúgy Az élőhalottak éjszakájának rendezőjétől? Romero nem akart harcba szállni velük, leginkább, mert nem volt erre sem ideje, sem energiája, ezért annyiban hagyta a dolgot, és inkább más projektekkel kezdett foglalkozni. A The Amusement Park így a feledés homályába merült, egészen addig, amíg 2018-ban elő nem került egy kópia Daniel Kraus szerző és producer jóvoltából. Az anyag teljes 4K-s felújítást kapott, és a Shudder 2021 februárjában bejelentette, hogy megszerezték a film jogait, és nyárra már elérhetővé is válik.

A The Amusement Park elég nehezen megragadható, mert alapjáraton nem rendelkezik egy hagyományos értelemben vett cselekménnyel, inkább olyan az egész, mint egy megtestesült rémálom. A film prológusaként először a főszerepet is játszó Lincoln Maazel mondja el nekünk, hogy milyen célzattal is készült el ez a film, kihangsúlyozva azt a szándékot, amit a Lutheránus Társaság is akart, nevezetesen az idős polgárokat ért sérelmekre és bántalmazásokra való figyelemfelhívást. Majd kezdetét veszi a film, aminek álomszerű első jelenetében a főszereplőnket, egy fehér öltönyös idős urat (Lincoln Maazel) láthatjuk egy rejtélyes fehér szobában ücsörögve, eléggé megviselt és elkeserítő állapotban. Rövidesen belép hozzá saját maga korábbi, jól szituáltabb és vidámabb énje. Ez az élettel telibb verzió megpróbál interakcióba lépni meggyötört társával, jobb kedvre deríteni, vagy legalább is kihívni őt kicsit a szabadba. Amaz viszont hajthatatlan, jól láthatóan valami nagy tragédián vagy megpróbáltatáson lehet túl, és csak azt hajtogatja, hogy semmi sincs odakint. Ám optimistább énje máshogy áll ehhez hozzá, és azzal búcsúzik tőle, hogy ezt inkább megnézné ő saját maga is, majd kilép a fehér szobából, egy nyüzsgő vidámpark kellős közepébe. A vidám úriember el is indul, hogy kiélvezze a vidámpark nyújtotta lehetőségeket, ám ez a kis kaland rövidesen átfordul egy valóra vált rémálomba. Ezt viszont a lehető legszorosabb értelembe vegyük, ugyanis ezután teljesen szürreális, vagy kevésbé szürreális jelenetek szövik át főhősünk keserű kálváriáját. Lényegében folyamatosan egyre rosszabb és megalázóbb szituációkba keveredik, továbbá más hasonló helyzetek szemtanúja lesz, amiknek elszenvedői főleg az idős emberek. Ám ezek egytől egyig úgy jelennek meg, mintha valamiféle rémálomnak lennénk a szemtanúi.

Az egész film lényegében egy hatalmas metafóra. A vidámpark, ahol a film teljes cselekménye játszódik, lényegében maga a nagyvilág, és alapjáraton a hétköznapi életben is megfigyelhető szituációkat látunk, csak groteszk módon kihangsúlyozva. A groteszkség mögé látva azonban elborzadhatunk azon, hogy ezek a dolgok valóban mennyire hétköznapiak, ami már önmagában is szörnyű, de erre még jobban rátehet még egy lapáttal az a megállapítás, hogy nem sok minden változott 1973 óta. Olyan jelenetekre gondolok itt, mint amikor az egyik bazárnál egy idős pár szemvizsgálatot csináltat, és a férjnek nem akarják megadni az engedélyeket, mert nem képes elolvasni a betűket. Vagy amikor a dodzsem pályán karambol történik, aminek az okozói szintén védtelen idősek, majd megjelenik a rendőrség és természetesen őket hurcolják meg, pedig a kresz szabályai alapján a másik fél hibázott. Még a főszereplőnk vallomását sem akarják figyelembe venni, amikor kiderül, hogy szemüveghordásra kötelezett, és ő ekkor történetesen nem viselte a szemüvegét. De például az ebédlőnél lejátszódó epizód is felettébb szemléletes. És ezek csak azok, amiknek főhősünk pusztán a szemtanúja, amik vele történnek meg, azok még erőteljesebbek és zsigeribbek. Folyamatos kegyetlenség és megaláztatás éri ezt az idős urat újra és újra, egy ponton még egy motoros banda is megveri és kirabolja. Ezek azért is annyira hatásosak, mert főhősünk tényleg egy teljesen tiszta és ártatlan lény (ezt jelképezheti talán a fehér öltönye is). Szinte már gyermeki naivitással viszonyul a körülötte lévő dolgokhoz, ezért is lehet annyira megrázó, ahogy szép lassan végignézzük, ahogyan megtörik a lelke.

A filmet nehéz lenne csak simán horrornak bekategorizálni, és kérdéses is, hogy illik e rá ez a jelző. Valamilyen formában igen, de ez is inkább a pszichológiai vonalon érvényesül. Sokkal jobban hasonlít inkább David Lynch szürreális lázálmaihoz, ám azokhoz képest talán befogadhatóbb és azonnal dekódolhatóbb verzióban. A fenyegetést itt nem valami természetfeletti vagy valós szörnyeteg vagy gonosz entitás jelenti, hanem a valóságban is jelen lévő társadalmi problémák, amik az álomszerű narratívának köszönhetően a maguk nyers, zsigeri formájukban elevenednek meg, mentesen a valós, hétköznapi világ tompító és elkendőző tényezőitől. Bár néhány jelenetben felbukkan egy riasztó kaszás, de nem úgy, mint a történet főgonosza, hanem inkább csak a kérlelhetetlen elmúlás és a halál hírnökeként teszi egyre többször tiszteletét főszereplőnk környezetében. Akárcsak Romero többi filmjének, ennek is megvan a maga mondanivalója, és ez nem csak az egyértelmű, idősekre vonatkozó olvasatra érvényes. Emellett a rendező nem volt rest finom társadalomkritikát is belevinni filmjébe, amiben a rendszerszintű problémák, a rendőrség, az egyház, és a gazdag felsőosztálybeliek is megkapják a magukét. Mindezt pedig hihetetlenül erős vizualitással prezentálja. Romero mesterien teremt meg olyan képeket és beállításokat, amik már önmagukban rengeteget elmondanak, mindenféle szöveg nélkül. Az operatőri munka ehhez mérten remek, ami számtalan érdekes beállítással dolgozik. A film helyszínéül egyébként egy valódi vidámpark szolgált, nevezetesen a West View Park, Pittsburghben. További érdekességként a filmben egyedül a főszerepet játszó Lincoln Maazel volt egyedül hivatásos színész, a többi szereplő mind civil volt.

A The Amusement Park nem egy egyszerű darab, és nem is való mindenkinek. Egy hamisítatlan szürreális rémálom ez, ami viszont valós társadalmi problémákra hívja fel a figyelmet. A maga 54 percével nem is olyan hosszú darab, egy laza estét bátran rá lehet szánni, ám még ennyi is elegendő lehet ahhoz, hogy kifejtse a maga zsigeri hatását, ami a kedves Lutheránus Társaságnál is betette a kaput. Még ha nem is az életmű legmeghatározóbb darabja, Romero zsenialitása így is kiütközik minden egyes képkockáján, és arra az 54 percre igen erőteljesen magával tud rántani. Ráadásul számtalan jellegzetes és emlékezetes momentummal rendelkezik, amik – kimerem jelenteni – ha már 1973-ban kiadták volna a filmet, ma már talán beolvadtak volna az ikonikus, többször előadott filmes jelenetek közé. Ahol a főszereplő saját magával találkozik a fehér szobában, egyértelműen egy ilyen pillanat, de a jósnőnél tett látogatást is lazán ide lehet sorolni. De ha arra a kérdésre keressük a választ, hogy megérte e ennyi idő után előásni ezt a filmet, nos, az én részemről a válasz egy határozott igen. Romero rajongóinak mindenképpen ajánlott, hiszen a mester minden jellegzetessége tetten érhető a produkción, és még főleg azoknak, akik kifejezetten szeretik a szürreális, rémálomszerű alkotásokat, amiknek még lényeges mondanivalójuk is van.

IMDb | mafab