1973-ban William Peter Blatty író/forgatókönyvíró, és William Friedkin filmrendező elkészítették azt a filmet, ami azóta is a horror műfaj egyik csúcsteljesítményének számít, de még az egyetemes filmtörténet tekintetében is egy kiemelkedő mestermű, és ami megjelenésekor sokkolta a világot. Ez volt Az ördögűző. A film hatalmas sikereket ért el, és még ma is egy igazi hallhatatlan klasszikusként hivatkozhatunk rá, teljes joggal. Ahogy az ilyen esetekben lenni szokott, csak idő kérdése volt, hogy napirendre kerüljön afolytatás elkészítése, amire négy évvel később, 1977-ben került sor, ám ehhez a produkcióhoz sem Blattynek, sem Friedkinnek nem volt semmi köze. Ami önmagában még nem lenne egyből annyira rossz előjel, ám az Ördögűző 2. az alcíméhez méltó módon egy igazi eretnekség lett, amit a nézők és a kritikusok is egyöntetűen utáltak, és azóta is a világ egyik legrosszabb folytatásaként, és legrosszabb filmjeként is tartják számon. A csúfos kudarc el is vette a producerek és a stúdiók kedvét attól, hogy újra hozzányúljanak az Ördögűző címhez, így azt hagyták is békében nyugodni. Az ezután eltelt évek során a második rész emléke egyre inkább halványodott, ám az eredeti első film csak egyre nagyobb kultstátuszra tett szert. Ezek után talán eléggé váratlannak is lehetett tekinteni azt, hogy végül 1990-ben még is csak elkészült a történet egy újabb felvonása, méghozzá az első film alapjául szolgáló regényért, és az abból készült forgatókönyvért felelős William Peter Blatty vezényletével, aki forgatókönyvíróként, és rendezőként is jegyzi ezt a harmadik filmet. Ez már azért mindenképpen egy érdekes és bizakodásra okot adó kezdés.

Tizenöt év telt el azóta, hogy Merrin atya és Damien Karras atya sikeres ördögűzést hajtottak végre a kis Regan MacNeil-en, ami viszont a két pap életébe került. Az ügyben érintőlegesen résztvevő William Kinderman hadnagy (George C. Scott) - aki személyesen is ismerte Karras atyát - egy új fenyegetéssel kénytelen szembenézni. Brutális sorozatgyilkos szedi áldozatait Georgetown-ban, aki főleg gyerekek és egyházi személyek életét oltja ki. Ami a legérdekesebb, hogy a módszerei a legutolsó apró részletekig tökéletesen megegyeznek egy korábban tevékenykedő sorozatgyilkos, az Ikres (Brad Dourif) módszereivel. Csak egy a probléma; az Ikres gyilkost már tizenöt éve kivégezték villamosszékben. Ahogy Kinderman egyre jobban beleássa magát az ügybe, egyre zavarba ejtőbb és aggasztóbb jelekkel találja szembe magát, amik egyre jobban összekuszálják a nyomozást. A helyi kórház zárt osztályáról előkerül egy azonosítatlan beteg, aki ez idáig katatón állapotban volt, de nemrég teljesen felépült, és azt állítja magáról, hogy ő az Ikres gyilkos, és ő felelős a mostani gyilkosságokért is, amikről ráadásul a legpontosabb és legszemélyesebb információkkal rendelkezik. Mivel a férfi állandó megfigyelés alatt van a kórházban, így logikailag egyértelműen nem lehetett lehetősége elköveti a gyilkosságokat, de Kinderman számára van ennél egy még aggasztóbb tulajdonsága is a betegnek. Ez a gumiszobába bezárt férfi ugyanis teljesen ugyan úgy néz ki, mint az elhunyt Damien Karras atya (Jason Miller).

Blatty fejében nem sokkal az eredeti első rész után már megfogant a film alapötlete, és többször is beszélt William Friedkinnel arról, hogy elkészítsék. Az Ördögűző 2. hatalmas bukása végül megtorpanásra késztette a stúdiót, akik nem adtak lehetőséget a projektnek. Hiába kampányolt Blatty oly hevesen, imái nem hallgattattak meg, és ezen az sem segített sokat, hogy végül William Friedkin is kiszállt a projektből, mert már elvesztette az érdeklődését a téma iránt. Blatty azonban nem hagyta veszni az ötletét, és ezzel egyúttal kampányolva az általa is mélyen gyűlölt második film ellen, megírta regényben Az ördögűző igazi folytatását, ami Legion (Légió) címmel jelent meg 1983-ban, és bestsellerré is vált. Végül azonban Blattyt nem hagyta nyugodni a dolog, és úgy döntött, hogy csak azért is el fogja készíteni filmen is a történetét. Megírta az első forgatókönyvvázlatot, amiért két stúdió is versenyzett, név szerint a Morgan Creek és a Carolco. Blatty végül az előbbi mellett döntött, mert a Carolco fejesei mindenáron a felnőtt Regan MacNeil-ről akartak filmet készíteni, aki démonok által megszállt ikreknek ad életet. Így végül a Morgan Creek égisze alatt megindulhattak a film munkálatai, és Blatty hatalmas lelkesedéssel vetette bele magát a projektbe. Eredetileg John Carpentert szemelte ki a rendezői posztra, aki imádta is a forgatókönyvet, de végül Carpenter visszalépett, amikor nyilvánvalóvá vált számára, hogy Blatty maga akarja megrendezni a filmet. Szerencsére ezzel a stúdiónak sem volt problémája, így Blatty (majdnem) teljesen a saját kezébe vehette történetének filmvászonra álmodását. Eredetileg a film is, akárcsak a regény, Legion címmel jött volna ki, de a stúdió ragaszkodott az Ördögűző 3.-hoz, mert így még is csak eladhatóbb volt. Blattynek ez viszont azért nem tetszett, mert a címbeli hármas szám egyértelműsíti, hogy létezik egy második rész is, aminek létezését Blatty, és vele együtt sokan mások is inkább letagadják és a sötétség legmélyére száműznék. Próbálkozott az Ördögűző 1990 címmel is, de végül ebben a stúdió akarata győzött. Ám minden ilyen apróbb kezdeti, és későbbi nehézség ellenére elmondhatjuk, hogy Blatty elkészítette a lehető legméltóbb folytatását saját klasszikus művének.

Blatty szinte onnan folytatja történetét, ahol az 1973-ban véget ért; Kinderman és Dyer atya elsétálnak a MacNeil háztól, és a borzalmas események után kettejük közt egy új barátság veszi kezdetét. Tizenöt évvel később láthatjuk, hogy ez a barátság még mindig erősen él a két férfi között, és így ők lesznek az a két főbb karakter, akik összekötik ezt a filmet az eredeti első résszel (Meg persze Karras atya, de az már ennél szövevényesebb dolog). Viszont ne lepődjön meg senki, hogy ha nem ismeri fel őket elsőre, hiszen ebben a részben mindkét karaktert új színészek keltik életre. Az eredeti filmben a Kinderman szerepét játszó Lee J. Cobb sajnos 1976-ban elhunyt, a Dyer atyát életre keltő William O'Malley pedig állítólag nem ért rá, de könnyen lehet, hogy csak nem akart újra a karakter bőrébe bújni. Maga a film elég ígéretes képsorokkal indít. Egy felettébb hátborzongató, rémálomszerű főcímmel indítunk, ami előtt közvetlenül még a Tubular Bells is felcsendül, ami az eredeti első részen kívül csak ebben a filmben hangzik még el az összes Ördögűző film közül. Ezután belecsöppenünk egy kezdetben egyszerű misztikus thrillernek látszó történetbe, amiben Kinderman egy rejtélyes és brutális sorozatgyilkos után nyomoz. Aztán ahogy haladunk előre a cselekményben, egyértelművé válik, hogy közel sem ilyen egyszerű a dolog, és az Ördögűző 3. szépen visszakanyarodva saját gyökereihez, egy igazi pszichológiai horrorrá válik. Blatty fantasztikus atmoszférát teremt, ami nagyrészt baljós sejtetésekből, és a keresztény szimbólumrendszer okos és következetes használatával jön létre, és ehhez még hozzá adódik a film krimis/thrilleres vonalát erősítő szikárság, amivel a földhöz ragadtabb, bűnügyi filmeket idéző jeleneteket teremti meg. Részben kicsit a Hetedik stílusát is előrevetíti, még ha nem is pont ugyan olyan módon. Blatty jól érezte, hogy mi volt jó az eredeti filmben, és ami ott működött, azt itt is igyekezett megtartani. Az Ördögűző 3.-ban nincsenek a korszakra jellemző túlzó vérengzések és felesleges ijesztgetések, noha utóbbival a film igenis él néha, de ezeket is minimálisan és a jó ízlés határain belül alkalmazza. Ennek eredménye, hogy ebben a filmben szerepel a horrorfilmek történetének egyik legjobb és leghíresebb jump scare-je. A vérengzések tekintetében meg külön érdekes, hogy az Ikres gyilkos valóban felettébb brutális módon végez áldozataival, de ezt csak a szereplők elbeszéléseiből tudjuk meg. A konkrét gyilkosságokat, és azoknak az áldozatait egyszer sem látjuk telibe, ezzel kapcsolatban minden a néző fantáziájára van bízva. Már ebből is látszik, hogy Blatty remekül épít a feszültségre, ami szép lassan, alattomosan mászik a nézők bőre alá. A film első fele még tényleg úgy működik, mint egy idegtépő thriller, minimális misztikusságot sejtető elemekkel, majd ahogy a rejtélyes, ismeretlen páciens, avagy az Ikres gyilkos (?) belép a képbe, onnantól kezdünk szép lassan átlépni a valódi horrorba. A film ezután is lassan építkezik, hagy időt elmerülni a cselekményben, és a szereplők lelki világában. Lehet, hogy ez a fajta cselekményvezetés nem mindenkinek nyeri el a tetszését, mert lassúnak, esetleg unalmasnak találhatják, de megfelelő körülmények között érezhetik, hogy ez tudja csak igazán megteremteni körülöttünk az igazi rémálmot, és átadni lelkünket a zsigeri rettegésnek. Ezzel párosulva a filmet végig belengi az elmúlás és a halál keserű és vészjósló hangulata, ami keserves súlyként nehezedik rá a szereplőkre.

Ehhez viszont elég érdekes kontrasztként társul az a tény, hogy a film emellett még vicces is. De ezt nem úgy kell érteni, hogy néha nevetségessé válik, vagy, hogy ok nélkül és oda nem illő módon vicceskedik. Ez az a pont, ahol kiderül, hogy Blatty mennyire jó író, mert ezek a vicces momentumok a szövegkönyvből, és a karakterek közti dinamikából származnak, de legfőképpen Kinderman karakteréből. Ezeket a vicces pillanatokat pedig tényleg ne úgy képzeljük el, mintha egy vígjátékot néznénk, hanem teljesen életszerű, valódi szituációkat látunk, amik a hiteles életszerűségük miatt válnak néha viccessé. Ezt tökéletesen példázza Kinderman cinikus és kemény karaktere, aki mindenkinek képes beszólni valami igazán velőset. Ő konkrétan az a fajta rendőr, aki egy pillanat alatt rendet tud teremteni abban a helyiségben, ahol tartózkodik, és simán el tudom képzelni róla, hogy a szabad idejében együtt sörözget Piszkos Harry-vel. Emellett a Dyer atyával való baráti viccelődéseik és szurkálódásaik azok, amik rengeteg vicces és szívetmelengető pillanatot tartalmaznak, és megannyi ikonikus aranyköpést is. És épp ezért működik olyan remek kontrasztként, amikor ez a karakter kerül mélységes lelki válságba, és igazán veszélyes szituációba. A keménysége és lazasága mellett láthatjuk, hogy mennyire is esendő és sebezhető ő maga is. George C. Scott a lehető legjobb választás volt Kinderman szerepére, aki tökéletes hitelességgel tudja megjeleníteni a karakter összes eddig felsorolt aspektusát, és egy valóban átérezhető és kedvelhető szereplővé teszi őt számunkra. Mellette pedig legalább ennyire tökéletes ellenpólusként láthatjuk Brad Dourifot az Ikres szerepében. Dourif nemcsak, hogy kiválóan kelt életre egy pszichopata gyilkost, hanem ő ebben a filmben ténylegesen iszonyatosan ijesztő és para. Hátborzongató átéléssel adja elő szerepét, szinte már a valódi gonosz földi megtestesüléseként jelenik meg, akiben tényleg nincs semmi emberi érzés, csak a kegyetlen, szinte már démonikus gonoszság. A Kindermannel közös jeleneteik idegtépően feszültek, és amikor Dourif igazán belelendül, akkor kapjuk csak meg a zsigeri iszonyatot a maga nyers formájában.

Ám minden erénye mellett, a filmnek kissé hátrányává vált, hogy Blatty közel sem volt annyira határozott és vérmes a producerekkel szemben, mint ahogy Friedkin volt annak idején. A címmel való játszadozás csak egy aprócska semmiség volt, de emellett a producerek beleszólása még így is több dologban érződik. Leginkább abban, hogy a remek ötletek és az egyedi atmoszféra mellett így is kicsit igazodni kellett a kor elvárásaihoz, és ahhoz a tényhez, hogy ez egy horrorfilm folytatás, és ehhez mérten igyekeztek az elvárt igényekhez igazítani a filmet. Szerencsére Blatty szellemisége így is bőven kimenti a filmet az ezzel járó csapdákból, de tény, hogy még így is tompít rajta valamennyit. Blatty eredeti regénye sokkal filozófikusabb és spirituálisabb, és többet foglalkozik olyan kérdésekkel, mint az elmúlás, a kárhozat és a megváltás, vagy pedig a hit ereje és felszabadító képessége. Az első forgatókönyv vázlat sokkal hűbb is volt a regényhez és ehhez a szellemiséghez, de aztán felsőbb utasításokra párszor át kellett ezt írni, és néhány újraforgatásra is szükség volt. A regényben, és így az első forgatókönyvben így például egyáltalán nem is szerepelt semmiféle ördögűzés, a Legion tényleg igyekezett a saját jogán létező történetként működni, aminek nincs szüksége a nagy előd ikonikus pillanatainak újrahasznosításához. De ugye jött a produceri döntés, az Ördögűző cím kötelez, és emiatt bele kellett kerülnie a film lezárásába egy látványos ördögűzésnek, és egy ehhez szükséges ördögűző pap karakterének. Maga a filmvégi ördögűzés legalább valamennyire katartikus, és tényleg eléggé látványos, nem kicsit szürreális, de nagyon érződik rajta, és a filmben jóformán feleslegesen tébláboló Morning atya karakterén is, hogy csak produceri nyomásra kerültek bele a filmbe. És emellett még jó pár más apróság is, amik szerencsére nem rontanak a film élvezhetőségén, de nem is segítik elő, hogy olyan magaslatokba emelkedhessen, mint a legendás első rész. Sajnos az eredeti rendezői változatot sem lehet teljes pompájában a nézők elé tárni, úgy, ahogyan azt Blatty pontosan megálmodta, mert jó pár jelenet elveszett, vagy megsemmisült az évek során. Néhány kimaradt, vagy félkész jelenet így is fennmaradt, ami támpontul szolgálhat számunkra, de a teljes képet így sem kapjuk meg.

Még ha az Ördögűző 3.-at kritikailag nem is ismerték el a bemutatója idején annyira, de a nézők imádták, és nagyon jól szerepelt a pénztáraknál, ma pedig egy igazi elfeledett gyöngyszemként tartják számon, nem ok nélkül. Természetesen a közelében sincs az eredeti 1973-as mesterműnek, de összességében elmondhatjuk, hogy a sorozatot leszámítva, csak a filmeket figyelembe véve, ez az egyetlen olyan produkció, amit annak méltó örökösének tudunk tekinteni. Blatty őszinte, szívből jövő lelkesedéssel vágott bele története elkészítésébe, és egy szerető atya módjára gondoskodott végig gyermekéről, az eredmény pedig egy igazán fantasztikus és hátborzongató pszicho-horror lett, ami nagyon is méltó az Ördögűző címhez, és még a saját jogán is képes létezni. Azok, akik imádják az első filmet, de a többi folytatástól és előzménytől hithű módon iszonyodnak, azok bátran tehetnek egy próbát ezzel a filmmel is. Így is lehet, hogy sokaknak nem fogja elnyerni a tetszését, és szintén méltatlannak fogják tartani, de a nézők másik fele talán végre békére lelhet, hogy igen, van igazi, méltó folytatása az Ördögűzőnek, és még páran talán egy új kedvenc horrorfilmjüket is megtalálhatják benne.