Imádom Tony Scott filmjeit. Lehet, hogy most eretnekséget követek el, de szerintem Tony sokkal jobb és karakteresebb rendező volt, mint Ridley Scott. Nagyon bírom benne, hogy olyan tökös. Persze, nem tökéletes a filmográfiája, de annyi instant klasszikust és idézhető filmes dumát adott nekünk, hogy ez senkit nem érdekel. Tiszta románc, Top Gun, A tűzben edzett férfi, Deja Vu és persze Az utolsó cserkész mind egytől egyig mestermű. Ebbe a sorba tartozik a mai cikkünk tárgya, A rajongó is.

Bobby Rayburn népszerű baseball játékos, aki igencsak húzós összegért igazolt a Giants csapatához. Sokan szeretnék, ha elbukna, de mégtöbben rajonganak érte. Különösen Gil Renard, aki bármit megtenne kedvencéért. Ott ül minden meccsen, nyomon követi minden lépését. Amikor Rayburn mélyrepülésben van, akkor Renard nem bírja tétlenül nézni bálványa bukását. Szépen lassan körvonalazódik agyában egy terv, melynek segítségével Rayburn újra a csúcsra kerülhet. Na igen ám, de a rajongásnak megvannak a maga árnyoldalai és Renard pedig nagyon vékony jégen jár és bármikor képes arra, hogy bezúzza bálványa és maga alatt is a jeget.

1996-ban készült ez a film Robert De Niro és Wesley Snipes főszereplésével. Ahogyan pedig az egy Tony Scott filmtől várható csak úgy duzzad a sztori a tesztoszterontól. Ám sokkal több ez egy az alkotás egy átlagos sportfilmnél vagy akcióthrillernél, miközben mindegyik zsáner jellegzetes vonásait magában hordozza. Megtalálható benne a főhősök önmagukkal való vívódása, de ami még jobb, ahogyan a magasból a mélybe, majd újra a magasba hullámvasútra felültet minket. A két főszereplő életén keresztül mutatja be mindezt úgy, hogy párhuzamba rakja az imádott sztár és a megélhetésért küzdő kisember életét, nehézségeit és motivációit. A különbségek mellett nagy figyelmet fordít az ordító hasonlóságok megmutatására is és arra, hogy milyen kevésen múlhat az, hogy kinek, milyen szerep jut a világban. Renard élete a folyamatos kudarcokról szól és csak az mozdítja ebből ki, ha láthatja kedvenc játékosát a kedvenc csapatának mezében brillírozni. Azt érzi, hogy az ő élete is jobb lehet, ha Rayburn a csúcson van. Mintha a sikerében osztozhatna és ezáltal elfeledkezhetne arról, hogy az élete egy csődtömeg. Amit egyébként csak és kizárólag magának köszönhet. A szétesése kicsit hasonlít Michael Douglas karakterére az Összeomlásból. Csak Renard esetében mindez egyetlen személy köré összpontosul és nem a társadalom esküdött össze ellene, hanem ő az, aki folyamatosan hibát hibára halmoz...

A teljes elborulást láthatjuk és valahol együtt is tudunk érezni Robert De Niro karakterével. Néha még bízunk is abban, hogy sikerül neki végre a helyes irányba terelni az életét, bár kb. az első pillanattól fogva tudjuk, hogy ennek a karakternek csak rossz vége lehet. De Niro egyébként ismét kivételeset alakít. Esendő, kiszámíthatatlan, félelmetes, szánalmas egyszerre. Wesley Snipes pedig kiváló társa mindebben. Ő a sarokba szorított vad, akinek szorult helyzetéből csak az jelenthetet kiutat, ha valahogy visszatalál saját magához. Megvannak a maga hibái, de megint csak: kit érdekel?

Tony Scott hozza a rá jellemző stílusjegyeket: kiváló zenék (a Nine Inch Nails: Closer to God c. számáért külön jár a pacsi), pörgős párbeszédek, teátrális lassítások, dinamikus vágások követik egymást, miközben ismét egy férfias témát dolgoz fel. A közepe felé egy picit talál leül, de ezek csak minimális kilengések, nagyon hamar megtalálja a helyes irányt, hogy aztán feszes, halálgyors tempóban robogjunk az elkerülhetetlen vég felé. Tudjuk az első pillanattól fogva, ahogyan Giles megszólal és reagál a rádiós telefonbeszélgetés alatt, hogy egy időzített bombán ülünk. A robbanást pedig maximum késleltetni lehet, de megállítani nem.

IMDb