Oly sokszor teszünk fel magunknak kérdéseket. Kérdéseket, amiket gyakran megválaszolni sem tudunk egyértelműen. Az egyik ilyen kérdés, amivel élete során mindenki találkozik, az az, hogy mi tesz minket emberré? Nem feltétlenül a szó biológiai értelmében. Sokkal inkább lelki vagy éppen spirituális szinten. Mitől vagyunk azok, akik vagyunk? Miért váltunk ilyenné? Mi volt az, ami elindított minket azon az úton, amin jelenleg is haladunk – még ha gyakran botladozva is. Mindannyian egyediek vagyunk. Megismételhetetlen és utánozhatatlan csodák. Életünk eseményei formálják személyiségünket. Minél idősebbek és érettebbek vagyunk, annál inkább válnak ezek a régmúlt események a részeinkké. Mert lehetőségünk van visszatérni életünk fontosnak vélt fordulópontjaihoz. Emlékeinkben újra és újra átélhetjük egykori lépéseinket, azzal a tudattal, hogy az egykoron nem is sejtett következmények hová vezetnek majd. Emlékeink folyamatosan formálódó, mégis megmásíthatatlan természetéből adódóan válnak személyiségünk építőköveivé. Kövekké, amelyekből házat, kastélyt vagy éppen katedrálist építünk. Magunkból. Magunknak. Életünk emlékei azonban idővel történetekké érnek bennünk. Olyanokká, amikből már nem csak mi építkezhetünk, hanem azok is, akik hajlandóak végighallgatni azokat.
Az idők során rengeteg történet született, kezdve az ősi mítoszoktól, Piroska – meglehetősen kegyetlen – meséjén át egészen napjaink irodalmi vagy éppen filmművészeti darabjaiig. Mind-mind osztozik egy fontos aspektusban. Nem csak nekünk, de rólunk is szólnak. Küzdelmeinkről, életünk borús vagy éppen verőfényes pillanatairól, érzéseinkről, gondolatainkról. Megérintenek, olykor elrettentenek, de mindig tanítanak. Hozzátesznek valami fontosat saját kastélyunk építőköveihez. Ilyen történetet mesél el, a The Haunting of Hill House örököseként is funkcionáló The Haunting of Bly Manor is…
A széria története alapvetően két szálon halad, de lényegében a legtöbb képernyőidőt a múltban, pontosan 1987-ben töltjük majd, ekkor kapcsolódunk be a fiatal au pair, Dani Clayton (Victoria Pedretti) életének krónikájába. Az amerikai lány fájdalmas sebekkel tarkított életét hagyja hátra, hogy szerencsét próbáljon Angliában, reményt és megnyugvást keresve. Így kerül Henry Wingrave (Henry Thomas) megbízásából a Bly-udvarházba, hogy gondoskodjon két árván maradt gyermekről, Miles-ról és Floráról. Azonban már az első éjszakán rá kell ébrednie, hogy furcsa dolgok történnek a birtokon, olyanok, amik minden ember életére képesek hatást gyakorolni, akik egyszer kapcsolatba kerültek a házzal…
Mike Flanagan alkotása – a szinte tökéletes elődjéhez hasonlóan – ezúttal sem hibázik. Jó arányban méri a drámát, a romantikát és gyakran a horrort is. A szereplőgárda tökéletes választás volt. Ezúttal is és jó újra a képernyőn látni Oliver Jackson-Cohen-t, Carla Gugino-t vagy éppen Kate Siegel-t. Mind-mind roppant jól alakítanak és még a kevésbé szimpatikus karaktereket is képes a játékuk megkedveltetni a nézőkkel. Most azonban – a Hill House szellemeitől eltérően – mégis csak egy színésznőt szeretnék kiemelni, aki nem is lehet más, mint a fent már említett Kate Siegel, aki bár csak két epizódban tűnik fel, mégis szerepe kulcsfontosságú. Viola karakterét érzékletesen formálja meg, kezdve az eszes udvarhölgytől, egészen a reményét vesztett haldoklón át, Bly örökös úrnőjéig. Nem tudom milyen szerepeket szánnak neki a későbbi folytatásokban, de remélem, hogy minél többet, mert tényleg öröm látni a játékát.
A Hill House-hoz hasonlóan erről a sorozatról is elmondható, hogy a rendezés és a fényképezés is remek, a színészek munkáját pedig már a fentiekben említettem, mégis van, ami ebben sokkal jobban sikerült, mint a nagysikerű elődben. Ez pedig nem más, mint a zene. Az a dal, ami végigkíséri a fiatal Dani meséjét, egyszerűen nagyszerű. Olyan dalt sikerült választani, ami garantáltan a nézőkkel marad a sorozat megtekintése után is. Az „O Willow Waly” rendkívül nyugtalanító dal, gyermekek előadásában pedig még inkább az. Azok, akik bizalmat szavaznak a sorozatnak, jól megismerik majd és biztos vagyok benne, hogy nem fogják se megbánni, sem elfelejteni.
Szinte elkerülhetetlen a 2018-as széria és a mostani összehasonlítása, mégis van, amit le kell szögezni. A Hill House sokkal inkább dráma és sokkal inkább horror, mint a Bly-udvarház szelleme. Ez egy romantikus mese – ami Henry James 1898-ban megjelent A csavar fordul egyet című horror novellája alapján készült. Olyan történet, amilyet már sokszor hallhattunk, mégis mindig érdemes odafigyelni rá. Miért? Mert emlékeztethet arra, mi az, ami igazán fontos. Talán valami, amihez mindenáron ragaszkodhatunk. Mert a miénk. Mert birtokoljuk. Mert minden isten, sőt még a Halállal szemben is ellen tudunk állni. Senki és semmi nem állhat közénk és közé. Talán másvalamire. Arra, hogy semmink nincs, ha nem tudjuk azt másokkal megosztani. A vagyon, a hatalom, a létezés. Idővel mind-mind elhalványul és csak az emlék marad. Egy közösen töltött nap, egy varázslatos hónap vagy épp egy együtt boldogan leélt élet emléke. Képesek vagyunk dönteni. Ellenállni. Harcolni. Az igazság azonban az, hogy minden véget ér. Az idő hatalma bár csorbítható, sosem törhető meg teljesen. Reménykedhetünk. Hihetünk az ellenkezőjében. De nincs esélyünk. Választhatunk csupán. Rajtunk áll melyik utat választjuk, de nem vagyok biztos benne, hogy abban is mi döntünk-e, meddig járunk majd rajta…
- Pro
- A Haunting-széria méltó folytatása.
- Ismerős színészek ismét remek szerepekben.
- O Willow Waly.
- Kontra
- Inkább romantikus dráma, mint horror.
- Néhol áldásosabb lett volna a kicsit feszesebb tempó.
- Henry „átka” bár nagyon sokat ígért, mégis kihasználatlan maradt.
Pro | Kontra | 90% |
A Haunting-széria méltó folytatása. | Inkább romantikus dráma, mint horror. | |
Ismerős színészek ismét remek szerepekben. | Néhol áldásosabb lett volna a kicsit feszesebb tempó. | |
O Willow Waly. | Henry „átka” bár nagyon sokat ígért, mégis kihasználatlan maradt. |