A történelem során a különböző művészeti ágak rendkívül értékes alkotásokkal ajándékozták már meg az emberiséget. A zenében ott van Beethoven Holdfény szonátája, a festészetben Hieronymus Bosch triptichonja, a Földi gyönyörök kertje, a szobrászatban Michelangelo Dávid-szobra, a filmművészetben Francis Ford Coppola Apokalipszis most című alkotása. A sort hosszasan lehetne folytatni, azonban egy biztos, az említett művek mind-mind igazi titánok, amik megrendíthetetlenül magasodnak a szürke tömeggyártás és az értéktelen szeméthalmok toxikus mocsarai felett. Megkerülhetetlen darabok, örökérvényűek és halhatatlanok. A videojáték fejlesztő szakemberek is létrehozták már a különböző műfajú programok zseniális alkotásait, azonban ezt az iparágat jelenleg is sokan „csupán” iparágként kezelik és annak hajlandóak csak elismerni. „Hiszen ez nem több csak egy játék…” vagy „Ez pont arra jó, hogy elszórakozzon vele a gyerek, amíg Apa nézi a meccset, Anya pedig készíti a vacsorát.” Azt hiszem a hasonló gondolatokból születő mondatok nagy többségét sokunk ismerheti már. A valóság azonban régen túlmutat ezeken a negatív berögződéseken. A videojáték ipar néhány merész fejlesztőcége ugyanis nem sajnálta sem a rengeteg időt, sem pedig a néha szinte felfoghatatlan költésegeket és igazán remek játékokat voltak képesek megalkotni. Olyan programokat, amik megjelenítésben, játékmenetben és történetben is fel tudtak nőni még a filmművészet gyöngyszemeihez mérten is. Ezek a darabok már közel sem olcsón mért, szürke tömegcikkek vagy egy egykor szebb napokat látott széria újabb – teljesen felesleges – folytatásai, hanem valódi, zseniális művészeti alkotások. Egy ilyen mű született meg 2013-ban is, amikor a Naughty Dog csapata a Sony gondozásában kiadta az akkori Playstation 3 konzolra minden idők egyik legmeghatározóbb és legemberibb játékát, a The Last of Us-t. A konzol hattyúdalának is felfogható játék a hardver minden erőforrását maximálisan kihasználó, lenyűgöző látványvilágot, akció dús játékmenetet és olyan történetet kínált, ami örökre elkíséri azokat, akik játszottak a programmal. A siker nem is maradt el. Rengeteg videó és cikk született a játékról és még annál is több annak megdöbbentő és szívbe markoló befejezéséről. Csupán idő – és pénz – kérdése volt, hogy mikor próbálják meg megfilmesíteni ezt a remek alapanyagot. Ugyanakkor olyan elvárásoknak is meg kellett felelnie a még koncepciószinten sem biztosan létező mozinak, amiknek teljesítése szinte lehetetlen küldetésnek tűnhetett még a legelszántabb alkotóknak is. Végül két adaptáció is elbukott, egy – Sam Raimi által készített – film sosem készült el, az Oddfellows animációs stúdió rövidfilmes feldolgozását pedig végül a Sony törölte. Aztán 2020-ban megtört a csend. Bejelentették, hogy sorozat formájában, az HBO zászlaja alatt készül majd el a játék celluloidszalagra álmodott víziója. Egészen 2023 januárjáig kellett várni arra, hogy újra élhessük az egykori játék pillanatait, azt hiszem, már itt kijelenthetem, megérte a várakozást. Még akkor is, ha nem teljesen azt kaptuk, amire számítottunk az elmúlt évek alatt…

Egy fertőzésnek köszönhetően az ismert világ szinte teljesen elpusztult, a gomba mindenhová eljutott. A szerencsésebbek gyorsan meghaltak, a többiek vagy az organizmus bábjaként vagy pedig megtört emberi roncsokként próbálnak életben maradni az ellenséges környezetben. Azonban egy lány személyében felmerül a reménysugár, mivel ő talán megoldást és gyógyírt jelenthet a pusztító fertőzéssel szemben. A lányt, Ellie-t (Bella Ramsey), azonban el kell juttatni oda, ahol kinyerhetik szervezetéből az értékes ellenanyagot és ezzel megmenthetik az emberi faj megmaradt tagjait. Végül egy csempészre, Joel-re (Pedro Pascal), hárul a feladat, hogy kézbesítse ezt a roppant értékes, ugyanakkor elég nehezen kezelhető „rakományt”…

(A fenti rövid történeti összefoglaló nem igazán ad képet a sztori mélységről és annak rétegeiről és nem is ez volt vele a cél, ennek pedig oka van. A játékosok tökéletesen ismerik minden pillanatát, a nézők – vagy akik majd azzá válnak – pedig inkább fedezzék fel maguknak a sorozat értékeit.)

Craig Mazin és Neil Druckmann alkotópárosának egyáltalán nem volt könnyű dolga a híres alapanyaggal. Hatalmas figyelem és magas elvárások övezték a projekt útját gyakorlatilag már a bejelentés után. Meg kellett találniuk azt az egyensúlyt, ami lehetőséget biztosít a rajongók és a televízió nézőinek egyidejű megszólítására és bevonzására is. Ez azonban nem sikerülhetett maradéktalanul. A gamer társadalom ugyanis fertőzötteket akart, fojtogató atmoszférát, kegyetlen és súlyos képeket, amik összhangban állnak az általuk megtapasztalt világgal. Az újonnan csatlakozó nézők miatt azonban szükségessé vált a hosszabb karakterépítés és a SOKKAL visszafogottabb vizuális erőszak prezentációja is. Ennél a pontnál éreztem először azt, hogy a sorozat nem volt képes felnőni az alapjáték nagyságához, mivel a fenti pólusok eredménye egy nagy történeti kilengésekkel tarkított, hullámzó színvonalú alkotás lett. (Ez azonban semmiképp sem a vizualitásra értendő, ami az HBO-tól megszokott, magas színvonalat képviseli ezúttal is.) Olyan – olykor megdöbbentően rövid – epizódokból álló, kilenc részes sorozat, ami még így is képes volt értékes játékidőt áldozni egy szinte teljesen jelentéktelen történeti szál hosszas boncolgatására – igen, az ominózus harmadik részre gondolok, ahol sokan temetni is kezdték a szériát.

Jelentős vitákat váltott ki a rajongói közösségben a színészválasztás is. Bár a legtöbben Pedro Pascal Joel-jét szívesen fogadták és elismeréssel nyilatkoztak játékáról – én is ezen személyek közé sorolom magam – mégsem volt mindenki maradéktalanul elégedett. Ennek szerintem az az oka, hogy a játékkal ellentétben itt nem tud teljes mértékben érvényesülni a játékos és az irányított karakter között idővel kialakuló érzelmi kötődés. Az azonosulás nem teljes, nem is lehet az. Az Ellie-t megformáló Bella Ramsey személye már sokkal vitatottabb. A jelenleg 19 éves színésznőt rengeteg támadás érte a sorozat kapcsán, amikben leginkább azt hangoztatták, hogy külseje mennyire eltér a játékban megismert és megszeretett lány alakjától. A sorozat nyitányánál én is hasonlóan éreztem, azonban az ötödik rész magasságában már eltűntek a fenntartásaim, ami egyértelműen annak tudható be, hogy Ramsey, fiatal kora ellenére is, rendkívül tehetséges színész. Kíváncsian várom a további filmjeit.

Számomra a sorozat csúcsát – természetesen a végkifejletet leszámítva – a nyolcadik, When We Are in Need című epizódja jelentette, ami bár sokkal egyszerűbb volt, mint a játék vonatkozó részei, mégis remekül adta vissza azt a beteges atmoszférát, ami ott is képes volt magával ragadni. Ez pedig – az alapanyag beható ismeretének birtokában – hatalmas fegyvertény.

Összességében elmondható, hogy ez a The Last of Us nem az a The Last of Us, amit tíz évvel ezelőtt megismerhettünk, de nem is kell annak lennie. A rajongók visszafogottabban ugyan, de kaptak akciót, látványt, fertőzötteket és történetet. Az új nézők pedig egy igazán jó sorozatot, ami kicsit eltávolodik a Cordyceps által átformált világtól és arra fókuszál, amire más eszközökkel ugyan, de videojáték is rávilágított. Ránk. Emberekre. Arra, hogy mit tudunk elviselni. Hogy mire vagyunk képesek azért, hogy megvédjük azokat, akik fontosak nekünk. Arra, hogy egy haldokló világban mennyire fontos, az a vékony szál, ami a teljes őrületet választja el a józan ész világától. Nem számít, hogy hazugság. Az sem, hogy csupán csak illúzió. Emberek vagyunk. Nincs más választásunk…

IMDb