Matrix. Egy 1999-ben bemutatott, science fiction alkotás, ami gyakorlatilag azonnal kultfilmmé vált. A történet, a karakterek, a látvány és a hangulat. Ezen összetevők a megjelenés idején tökéletes elegyet alkottak. Semmi sem volt túl sok vagy éppen túl kevés, ráadásul olyan filozófiai mondanivalót is sikerült az alkotásnak prezentálnia, ami hosszas elmélkedésre és eszmecserére sarkallta az arra fogékony nézőket. Igazi moziélmény volt, olyan, aminek értékeit nem tudta kikezdeni az idő vasfoga. Mint minden kasszasiker ez az alkotás is megélt több további filmet, szám szerint kettőt, 2003-ban. A folytatások, bár jól teljesítettek a kasszáknál, jelentősen megosztották a közönséget. A mai napig vannak, akik teljesen feleslegesnek érzik a második és harmadik részt. Én nem tartozom közéjük. Véleményem szerint a Reloaded jól alkalmazta a bevált formulákat és képes volt emelni az egyébként sem alacsony fordulatszámon is, jelentősebb minőségi romlás nélkül. A Revolutions alcímen futó harmadik részről ugyanez sajnos már nem mondható el maradéktalanul. A trilógiát 2018-ban néztem újra és az oldalon olvasható cikkek is akkor születtek. Kellemes utazás volt. Nosztalgikus, elgondolkodtató és nem utolsó sorban roppant szórakoztató. A mai napig szeretem a sorozatot. A világát, a történetét és az azóta agyonhasznált „bullet time”effektet is, mégis, ami igazán megfogott egykoron az a mondanivaló, az üzenet. Az, hogy képes volt rávilágítani a valódi dolgok fontosságára és arra, hogy választhatunk. Minden csak rajtunk áll. Mi dönthetjük el, melyik tablettát választjuk. A kéket? Ezáltal illúziók között, végül semmivé fakulva hagyjuk, hogy elmúljon a számunkra oly fontos élet. Vagy inkább a piros kapszula rideg valósága vonz? A sokkal küzdelmesebb és sokkal kiábrándítóbb világ, ami bár fájdalmakkal teli mégis őszinte és, ami a legfontosabb, valódi. Olyan gondolatok ezek, amiknek kifejtésére talán megszámlálhatatlan oldalak sokasága sem lenne elegendő. Ez számomra a Matrix legvonzóbb aspektusa és hasonlót vártam a tavaly decemberben bemutatott negyedik résztől is. Ma már tudom, hogy nem kellett volna.

Thomas Anderson (Keanu Reeves) sikeres fejlesztő, a népszerű The Matrix című számítógépes játék megalkotója. A férfi élete sivár és üres, leginkább a munkájának él, emellett pedig súlyos téveszmék is gyötrik melyekben az általa kreált, elképzelt világ összemosódik a valósággal. Téveszméinek kordában tartásához pedig kénytelen egy terapeuta (Neil Patrick Harris) segítségét is igénybe venni. Azonban Mr. Anderson valójában nem téved. A valóság, amiben létezik csupán illúzió, egy egykori világ digitális másolata. Börtön, amiből – a rendszeren kívül álló segítőinek köszönhetően – lehetősége nyílik végleg kitörni…

Ha a történet fenti, rövid összegzése deja vu érzést keltene bárkiben, akkor sajnos le kell szögeznem, hogy ezúttal nem egy, a mátrixban fennálló hibáról beszélünk. Az igazság az, hogy Lana Wachowski munkája szinte minden eredetiséget nélkülöz. A rendező – kis túlzással – újraforgatta a ’99-es, eredeti alkotást, csupán az arányokat változtatva meg és eltolva egy, a romantikus szálat fókuszába helyező mozi irányába. Ez a szomorú valóság, mert az a bizonyos piros kapszula ennél talán nem is lehetne keserűbb. A Resurrections ugyanis nem más, mint egy film önmagunk kereséséről és az idealizált partner – jelen esetben természetesen Trinity (Carrie-Anne Moss) – megtalálásáról. És…és ennyi??? Sajnos igen. Ez egy, a Mátrix világába oltott romantikus vízió. Hiába van jelen az egykor megismert racionális, számító gépi karakter, a kötelező effektek vagy éppen a harcok. Mind súlytalannak érződik. A jellegzetes zöldes filterrel együtt a Mátrix lényege is elveszett… és ez olyannyira igaz, hogy még egy „zombiapokaliszis” is belefért a forgatókönyvbe. Bár az ötlet értékelendő, mégis hatalmas csalódás volt. A színészek hozzák a kötelezőt, de semmi többet. Nincs már tűz, csak ingujjból kirázott rutin. A mozi legjobbja kétségkívül Neil Patrick Harris, akinek karaktere képviseli mindazt a filozófiai többletet, amit a régebbi részekben megszerethettünk. Az elhangzott mondatok, a szavak közt megbúvó jelentés, bár ezúttal is képes értéket képviselni, egykori csillogását már nem képes reprodukálni, annak ellenére sem, hogy a vágyakozás és félelem párosáról vagy a kontroll és a szabadság szembenállásáról folytatott beszélgetések egyértelműen az alkotás legjobb pillanatai.

Az aktuális mátrix film egy sci-fi alapokra helyezett, visszafogottabb akciójelenetekkel dúsított romantikus mozi, amelynek hajóját az elődök által lefektetett értékek és a nosztalgia hullámai képesek csupán a felszínen tartani. Ez azonban nem elegendő a két és fél órás játékidő egésze során. A test megreped, a kegyelmet nem ismerő víz pedig utat tör magának, hogy előbb-utóbb a mélybe rántsa a törékeny lélekvesztőt, olyan mélyre, ahol már – remélhetőleg – senki és semmi nem képes majd új életet lehelni bele. Neo és Trinity talán egy új esélyt kaptak. Mi nézők pedig a bizonyosságot, hogy a Mátrix tizennyolc évvel ezelőtt véget ért… és ez így volt helyes.

IMDb | mafab