Az emberiség rengeteg tabut ismer, azonban azok köre, amikről szinte beszélni sem hajlandó jóval behatárolhatóbb. Felfoghatatlan kegyetlenkedés, kannibalizmus, szélsőséges és extrém parafíliák. Népirtás, kínvallatás, nekrofília. Ezek hallatán napjaink magát civilizáltnak tartó emberének lelkében az angyalai harsonákhoz hasonló kakofónia támad, siettetve a menekülést, az elfordulást, a témaváltást. Bármit, ami kiutat jelenthet az adott helyzetből, beszélgetésből. Az említett tabuk létezését bár ismerjük, mégsem vagyunk hajlandóak tudomásul venni létezésük gyakran húsba vágó realitását. A szavak elménkben képekké mutálódnak. Képekké, amik túl valóságosak és túl erősek ahhoz, hogy harcolni tudjunk velük. Egy lehetőség marad csupán, a menekülés. Ez a stratégia már csak azért is rendkívül szórakoztató, mert a legfontosabb tabuval kapcsolatban egész más megközelítést választottunk. Az önámítást. Az önámítást, ami hosszabb vagy rövidebb ideig tökéletesen képes ellátni feladatát. Képes minket a biztonság illúziójával megajándékozni. Annak ellenére is, hogy egy olyan dologgal szemben teszi ezt, amit senki és semmi sem kerülhet el. Ez a HALÁL. A Halállal kapcsolatban rengeteg mítoszt alkottunk. Megszemélyesítettük, vásznakra festettük, falakra fújtuk, kőbe véstük. Szükségünk volt erre, mert elménk csak azzal képes megküzdeni – valamelyest –, aminek alakja és formája van. Hiszen, ami kézzel fogható, látható, érzékelhető, az megérthető és legyőzhető. A szomorú igazság az, hogy bizonyítottan ez még senkinek nem sikerült. A Halál az maradt, ami mindig is volt. Az elkerülhetetlen, felfoghatatlan Vég, ami napjainkban is köztünk jár az utcákon, ahogy tette azt ’69-ben delíriumos látomások között Woodstockban, 1666 őszén Londonban, a XIV. század közepén érintésének helyén fekete jeleket hagyva követői bőrén vagy épp 79-ben a Vezúv lábánál épült Pompeii városában. A Halál az egyetlen, ami mindig is velünk volt és velünk is marad. Az egyetlen biztos pont életünk útvesztőjében. Negatív oldala mellett azonban hajlamosak vagyunk arra, hogy elfeledkezzünk a legfontosabbról. Az ajándékról, amit neki köszönhetünk. Tünékeny életünk pillanatairól, amik csakis múlandóságunk fényében válhatnak igazi értékké. A Halál emlékeztet rá, hogy nem az örökkévalóság az osztályrészünk. Elmúlunk. Ha akarjuk, ha nem. Azt azonban eldönthetjük, hogy mihez kezdünk azzal az idővel, ami számunkra rendeltetett. Elpocsékolhatjuk, kiélvezhetjük vagy éppen olyan dolgokat tehetünk, amiknek emléke nem csak minket, hanem az elkövetkezendő generációkat is képes túlélni. Ebben választhatunk.
A hosszúra nyúlt bevezetés annak köszönhető, hogy végre sikerült bepótolnom Mike Flanagan és alkotótársa, Leah Fong – aki a The Haunting of Bly Manor című sorozat írójaként is ismerős lehet –, 2022-ben a Netflixen bemutatott, The Midnight Club szériáját. Flanagan munkásságát már sokszor méltattam a kapcsolódó cikkekben, de azt kell, hogy mondjam, hogy ennek a tíz részes sorozatnak a fényében jelentősen felborult a filmes általam kedvelt munkáinak rangsora. Az alábbiakban azt is kifejtem, hogy miért.
Brightcliffe. Egy fiataloknak fenntartott hospice, ahová olyan betegek kerülnek, akiknek már nincs reményük a gyógyulásra. Ide kerül a rákbeteg Ilonka (Iman Benson) is, hogy sorstársai körében nézzen szembe az elmúlással. Az intézmény programjai igyekeznek segíteni a betegeken, azonban leginkább egy régi szokás az, aminek köszönhetően tudják oldani feszültségüket és félelmüket. Ez a minden éjfélkor megtartott klub, mely során összegyűlnek a könyvtárban és történeteket mesélnek egymásnak. Az életről, a halálról és a túlvilágról. A nyolcfős csapat azonban egy hasonló éjszaka alkalmával érdekes felfedezést tesz az ódon ház alagsorában, amely talán mindannyiuk életét megmentheti…
A sorozat alapját Christopher Pike munkássága – köztük az azonos című ’94-ben készült műve – képezi és remekül ötvözi a dráma és a horror műfaji sajátosságait. A drámát a csoport tagja közt kialakuló dinamika valamint nappali órák történéseinek bemutatása érzékelteti igazán plasztikusan, míg a horrort a klubban elhangzó történetek és a falak közt megbújó Halál jeleníti meg. De úgy, hogy arra szinte szavak sincsenek. Itt ugyanis a rémtörténetek, a furcsa észlelések, a megmozduló árnyak csak kedves figurák egy gyermekeknek szóló bábjátékban. A zsigeri horror, az igazi rettegés úgy van jelen minden pillanatban, hogy szinte észre sem vesszük. Pont úgy, mint életünk gyakran végtelennek tűnő perceiben. Azzal a különbséggel, hogy hőseink már tudják azt, amit mi csak sejthetünk. Óráik homokszemeiből már nem maradt sok hátra. Nem tudhatják, hogy lesz-e, hogy lehet-e holnap. Ez pedig olyan szintű teher, amibe még belegondolni is borzalmas. Pedig idővel – néhány szerencsést leszámítva – mindenki szembesül majd hasonlóval. Ennek köszönhetően a The Midnight Club Flanagan egyik – ha nem A – legjobb és legérettebb munkája. Gondolatébresztő dráma és elemi erejű horror – annak teljesen földhözragadt és egyszerű értelmében. A rettegést kezdetekben a szereplőkhöz hasonlóan csak valami sugallatként érzékeljük, hogy aztán szép csendben foglaljon helyet mellettünk a televízió képernyője előtt, hogy aztán sokáig a vendégünk maradjon. Zseniális.
A kivitelezés terén az alkotógárda természetesen most sem hibázik. Remek operatőri munka és rendezés jellemzi a szériát, ami emellett olyan sűrű atmoszférát kínál, ami szinte már tapintható. És akkor még nem beszéltem a remek fiatal színészekről, akik gyakorlatilag azonosulnak a karaktereikkel. A gárdából talán egy művészt mégis ki kell emelnem, ő pedig nem más, mint az Anya-t alakító Ruth Codd. Az 1996-ban született ír színésznő láthatóan fürdik a hálás szerepben, ez pedig meg is látszik a végeredményen. Minden rezdülése, minden mondata képes átütni azt a páncélt, amit a néző próbál maga köré vonni, hogy védje magát és ne roppanjon össze a látottak súlya alatt. Ez pedig egy olyan stábban, amelynek egy igazi horror ikon – Heather Langenkamp – is a tagja volt nem kis teljesítmény.
Megtekintésre érdemes-e a sorozat? Igen. Olyannyira, hogy egy bizonyos kor felett, a szakközépiskola éveiben erősen ajánlottá vagy kötelezővé kéne tenni. Hiszen a fiatalok éjféli klubjának története örökérvényű mese, ami hozzá tudja segíteni nézőit egy sokkal érettebb gondolkodáshoz, és talán egy értékesebb életfelfogáshoz is. Sajnos azonban ez csak hiú ábránd. Mert ez nem egy menő sorozat, ez nem a „work hard, play hard” életérzés manifesztációja, még csak nem is egy tipikus tini történet. Ez arról szól, hogy minden mulandó. Arról, hogy az értékesnek vélt tárgyaink mit sem érnek. Telefonok, autók, márkás ruhák. Azok is elenyésznek majd. Talán még előttünk. Azonban végül nekünk is szembe kell majd néznünk az elmúlás fájdalmas pillanataival. A nyugati okkult hagyományokban a következő olvasható: „A Halál mindenek között a legfőbb, ezért hagyják a végére.”. Remélhetőleg ez az igazság. Egy biztos, ebben talán érdemes hinni. Mert ha nem tesszük, nem marad más csak a tudat, hogy bármit érzünk, bármit teszünk, bárhogy formáljuk életünk egyre fogyatkozó napjait, erőfeszítéseink végén nem vár semmi egyéb csak a feledés és az enyészet…
- Pro
- MINDEN EGYES PILLANAT
- „…the time of your life”
- Kontra
- Olyan dologgal szembesít, amit nem szeretnénk látni
Pro | Kontra | 93% |
MINDEN EGYES PILLANAT | Olyan dologgal szembesít, amit nem szeretnénk látni | |
„…the time of your life” |