A filmművészet, még ha napjainkban egyre kevésbé is érzékelhető, eszközeiben, lehetőségeiben, és feladataiban sokkal többre is érdemes, mint az egyszerű szórakoztatás. Ez utóbbival sincs természetesen az égvilágon semmi baj, ám arról sem szabad elfeledkezni, hogy a film, a mozgókép egyben ténylegesen egy művészeti ág is, és mint ilyen, lehetősége is van arra, hogy a befogadó számára sokkal többet nyújtson. Ez jellemző más művészeti ágakra, és egyben a különféle médiumokra. A médiumok (filmek, könyvek, képregények, festmények, játékok) csatornákként szolgálnak, amik által az alkotók különböző tartalmakat vagy üzeneteket közvetíthetnek számunkra. Ezek lehetnek egyébként teljesen üres üzenetek, hamis blöffök, vagy sok esetben még üzenetre sincs szükség. Ám a legjobb alkotók tudják hogyan adjanak át igazán velős tartalmakat, amik az emberi lélek és psziché, vagy akár a világ működésére is rá tudnak világítani. Erre talán azért is a legalkalmasabb a film nyelve, mert ezen az úton tudnak a különféle ingerek és a mögöttük meghúzódó tartalmak a legközvetlenebbül és a leggyorsabb úton eljutni a nézőkhöz. Még akkor is, ha az éppen látott filmet valamiért elutasítjuk, ám az mégis valamiért a bőrünk alá mászik, és lehet, hogy évek múlva, de ismét késztetést érzünk rá, hogy ismét elővegyük, és ezúttal talán már sokkal nagyobb megértéssel viszonyuljunk hozzá. David Cronenberg, akit nem hiába neveznek a testhorror pápájának, azon filmrendezők közé tartozik, akik filmjeikkel képesek elérni ezt a hatást. Történeteiket és mondanivalójukat olyan kendőzetlenül és kompromisszummentes erővel prezentálják, aminek befogadására valóban nem mindenki képes, de épp ez teszi őket különlegessé. Cronenberg 1983-ban készítette el a Videodrome című filmet, ami kifejezetten komoly témákat dolgoz fel. Ezen alkotása méltán vált kultfilmmé, és bár a rendező és a zsáner szerelmesei ismerik ezt a filmet, összességében mégsem beszélnek róla annyit, mint a mester más jelentős műveiről (A légy, a Meztelen ebéd, az eXistenZ - Az élet játék, vagy a Karambol). Pedig érdemes lenne, mert bár a Videodrome 1983-ban készült, amiről szól, az az azóta eltelt években csak egyre aktuálisabbá vált. Részben pedig már a Videodrome által felvázolt világban élünk.

Max Renn (James Woods) egy kétes hírnevű kis kábeltévé csatorna tulajdonosa, és valami új, igazán ütős anyagot keres. Kutatása során egyik kollégája, Harlan (Peter Dvorsky) segítségével rátalál a Videodrome nevű illegális adóra, ami kegyetlen kínzásokat és gyilkosságokat sugároz. Max fantáziát lát ezekben az adásokban, és lehetőséget, amivel saját csatornáját is felfuttathatja. Minden erejével a Videodrome után megy, tudni akarja, hogy ki készíti ezeket az adásokat, hogy honnan sugározzák, és kivel kell beszélnie, hogy megszerezhesse. Ám keresése során egyre mélyebbre merül valami igazán sötét dologban. Kezdetben még csak bizarr hallucinációi lesznek, amik idővel egyre gyakoribbá és bizarrabbá válnak, és Max életét is kezdik szétcincálni. Rövidesen pedig abban is bizonyos lesz, hogy valami komoly összeesküvésbe csöppenhetett, amit médiapróféták folytatnak egymás ellen, és a nézők, az átlagemberek tudata feletti uralomért.

41 év telt el a film premierje óta, és ez alatt a Videodrome nemhogy megkopott volna, hanem csak még relevánsabbá vált. A média és a virtuális valóság káros hatásai a mai modern világunk egyik kiemelkedő problémájává váltak, és mindezt Cronenberg szinte prófétikusan jósolta meg filmjében. Az egész elmélet és filozófia, ami áthatja a filmet, Marshall McLuhan munkásságára épít. McLuhan napjainkban már igazi szaktekintélynek számít. Fő kutatási területe a kommunikáció- és médiaelmélet volt. Több, mára közismertté vált fogalom köthető az ő nevéhez, mint például a Gutenberg-galaxis, a globális falu, vagy az a szlogen, hogy „a médium maga az üzenet”. Cronenberg még egyetemi tanulmányai alatt találkozott McLuhan professzorral, a munkássága pedig nagy hatással volt rá. Ez már abban is megmutatkozik, hogy a Videodrome nemcsak McLuhan elméleteire és filozófiájára épül, de a film egyik karakterét, Brian O'Blivion professzort konkrétan és bevallottan McLuhan-ről mintázta.

O’Blivion kvázi McLuhan avatarjaként is értelmezhető, már csak azért is, mert Croenenberg direkt ennek a karakternek a szájába adja a film fő üzeneteit. A cselekmény elején egy tévé interjú során hangzik el O’Blivion professzor részéről a következő mondat: „A tévé képernyő az elme retinája lett.” Ez még csak egy gondolat mindazok közül, amit a Videodrome közölni kíván velünk. McLuhan, és így Cronenberg is, a technológia fejlődésének sötét oldaláról, valamint a televízió és a média tudatra gyakorolt befolyásoló hatásáról mesél. Persze napjainkra már bőven túlléptünk a televízió keretein, ám amiről a film szól, az ugyanúgy átültethető az internet világára is, sőt, még sokkal jobban is. A formátum talán megváltozott, de az üzenet az ugyanaz, és változatlan. A film alapjáraton azt mutatja be, hogyan befolyásolja az emberi elmét az, amit fogyaszt, elsősorban a televíziós programokat górcső alá véve, azok közül is főleg a legalantasabb műsorokat. Pornográfia és öncélú erőszak. Max tévécsatornája a Civic Tv elsősorban az előbbiben utazik, a Videodrome pedig mindegyiket kínálja a legszélsőségesebb formákban. Napjainkra az internetnek és az okostelefonoknak köszönhetően a médiumok száma kibővült, ám a tartalom nem sokat változott. Már tudósok is kimutatták, hogy mit tesz a rendszeres pornófogyasztás, vagy a folyamatos okostelefonozás az emberi aggyal. Még testi elváltozások sem maradnak ki ezekből a felsorolásokból, hiszen a telefonok és egyéb monitorok bámulása okozta nyaki fájdalmak és testtartás beli deformációk sem ismeretlenek számunkra. Ezek az eredmények manapság már szinte közhelynek számítanak, ám még ennek ellenére is úgy élünk együtt ezekkel a tényekkel, mintha jelentéktelen apróságok lennének. Cronenberg épp ezeket a jelenségeket dolgozza fel filmjében. Ahogy arra a horror és a sci-fi tökéletes lehetőséget is biztosít, ezeket a tényeket felnagyítva és eltúlozva tárja elénk, hogy ezzel is még velősebben hasson ránk az üzenet.

Max, ahogy folyamatosan a Videodrome hatása alá kerül, egyre különösebb látomásokat érzékel. Valóságérzékelése szép lassan kezd felbomlani, majd a látomásai tényleges testi elváltozásokat is okoznak nála. Cronenberg ezekben a jelenetekben bőven kiélheti a testhorror iránti hódolatát, Rick Baker trükkmester és csapata pedig kiváló bűntársként asszisztálnak neki a lenyűgöző és elborzasztó trükkök, maszkok megalkotásában. Ki ne tudná elfeledni azokat az ikonikus képeket, mint a lélegző vhs kazetták, amiket aztán le is játszanak a Max hasán nőtt vaginális nyílásba helyezve? Vagy például a Max kezével organikusan összenőtt pisztolyt, és az érzékien lüktető televíziókészüléket? Ezek az effektek amellett, hogy tényleg nagyon látványosak, néhol még visszataszítóak, tényleg megállják a helyüket a mai napig is. Baker és csapata igazán kitett magáért.

Az előbb felsorolt példákban nem kevés direkt szimbolika van, és a bizarr brutalitás mellett más kérdéseket is felvetnek ezek a jelenetek. Ezek az események tényleg végig csak Max hallucinációi, vagy végül ezek a hallucinációk már olyan erősek lettek, hogy valóságossá is váltak? Itt hadd idézzem ismét O’Blivion professzor sorait a filmből. „A tévé képernyő a retina az elme szemében. Ezért a tévé képernyő az agy fizikális struktúrájának része. Ezért bármi jelenjék is meg a képernyőn, az nyers tapasztalatként merül fel a néző számára. Így aztán, a televízió realitás. A realitás viszont kevesebb, mint a televízió.” Belegondolva azért elég ismerős ez, nem igaz? Elvégre a legtöbb ember honnan szerzi a tapasztalatait olyan dolgokról, amiket hétköznapi életében nem tapasztalhat meg, vagy pedig nem egyből? A tévéből, vagy az internetről. És aztán az erről kialakult hite lesz számára a valóság. Illetve ezen a vonalon még azt a tartalmat is be lehetne hozni a filmbe, hogy csak a saját hitünk és meggyőződéseink formálják a valóságot. Ha Max hallucinációi valóságossá váltak, akkor az azért lehetett, mert már ő maga is olyan erősen elhitte őket, hogy tényleg megtestesültek a való világban. A filmben ez természetesen el van túlozva, de a folyamat lényegét tekintve tényleg így játszódik le. Az általunk látott, megélt, vagy vélt tapasztalatok formálják világképünket és hitrendszerünket, és ezek irányítják a valóság felfogását is.

Ezután már az összeesküvések határát közelíthetjük meg, de mivel a film is ezt teszi, talán ez nem annyira ördögtől való jelen esetünkben. Ezt a fajta tudatbefolyásolást könnyű felhasználni a tömegek manipulációjára, és nem titok, hogy az elmúlt száz évben ezzel többször is megpróbálkoztak, elég csak figyelembe venni magát a propaganda mechanizmusát. Vagy ott vannak még a reklámok is, amik folyamatosan olyan dolgok megvásárlására veszik rá az embert, amikre nincs is igazán szükségük. Nem véletlenül hivatkoznak a médiára a tudatipar jelzővel is. A filmben ezt az olvasatot két ellentábor képviseli. Egyrészt a Leslie Carlson által megformált Barry Convex karaktere, aki a Videodrome tulajdonosa, és katonai célokra akarja felhasználni ezt az eszközt, kvázi a népesség átnevelésére és programozhatóságára, és a nem kívánt, deviánsnak minősített honpolgárok kiiktatására. Ő az, aki a történet előrehaladtával Max-et is úgy programozza át a hallucinációi révén, hogy egy agyatlan bérgyilkost csinál belőle, aki végrehajtja minden utasítását. Vele szemben áll Brian O'Blivion professzor és lánya, Bianca O'Blivion (Sonja Smits), akik egy nagyon más, sokkal transzcendensebb megközelítésből állnak hozzá ehhez az egészhez. Az ő kezükben a Videodrome egy lehetőség arra, hogy az ember egy új fejlődési szintre lépjen, elhagyja a halandó porhüvelyét, és eggyé váljon a technológiával, a virtuális világgal, ezzel megalkotva az „új testet” vagy „új húst”. Szintén szemléletes az is, hogy a filmben O’Blivion az általa üzemeltetett hajléktalanszállón tévét nézet az ott élő hajléktalanokkal, hogy visszaszoktassa őket a társadalomba. Hiszen az ő olvasatában a társadalomból kizuhantak úgy tudnak visszailleszkedni, ha ugyanazt az információ forrást fogyasztják, mint a társadalom nagyrésze. Elvégre ez a valóságban is ténylegesen így működik. Amit éppen nézünk a tévében, az interneten, vagy a netflixen, az lesz éppen az általános beszédtéma, és így kapcsolódunk mindannyian egymáshoz, hogy ezekről beszélünk. Megvan a közös téma, a közös kulturális háttér, a közös tudás.

Az erős üzenet mellett persze nagyon fontos, hogy a film befogadható és szórakoztató is legyen. Cronenberg munkásságából kiindulva az általános befogadhatóság nem működik a legtöbb filmje esetében, és ez így van a Videodrome-al is. Ez a film nem való mindenkinek, egyáltalán nem egy közönségfilmnek készült. Cronenberg persze nem megy át túlzott és érthetetlen művészkedésbe, de sajátos stílusa így is húz egy éles határt az átlagnéző ízlésével szemben. A korábban fejtegetett témák és mögöttes tartalmak mellett (nem beszélve a brutálisabb jelenetekről) maga a film nyelvezete is sokakat elrettenthet. Már a kezdő képsoroktól kezdve van egy nagyon erős sötét és nyomasztó hangulat, ami belengi az egész filmet. Témáját tekintve ez a sötét tónus releváns is, de van benne egy olyan kilátástalanság érzet, ami sokaknak visszatetsző lehet. Persze ez jelen esetünkben elengedhetetlen volt, mert így lehetett jól átadni Max elméjének a széthullását is. Ezzel együtt és a fentebbi témák felhasználásával Cronenberg egy remek paranoia thrillert teremt. A feszültség végig tapintható, és egyre jobban mélyül a cselekmény előrehaladtával, és itt talán még intenzívebb is, hiszen itt a főszereplő nem csak elsősorban a körülötte lévő emberekben nem bízhat meg, hanem konkrétan a saját valóságérzékelésében sem. James Woods fantasztikus alakítást nyújt Max szerepében, ki merem jelenteni, hogy ez élete egyik legjobb szerepe. Karaktere egy érdekes utat jár be, aki egy macsó, magabiztos, gátlástalan, teljesen irányító férfiként kezdi, majd ahogy a Videodrome műsorának hatása alá kerül, az szép lassan lerombolja a személyiségét, erejét, magabiztosságát, és úgy válik idővel egy megtört, bizonytalan, rettegéssel teli, irányítható porhüvellyé. Ez a folyamat szintén lemodellezhető a hétköznapokban is azon emberek esetében, akikre a túlzott tévé vagy internetfogyasztás erős negatív hatással volt, akárcsak a drogfüggők esetében. Mellette még érdemes megemlíteni a Max szeretőjét, Nicki Brandet játszó Debbie Harry-t. Az ő karaktere egy idő után már inkább csak szimbólummá válik, illetve Max vágyának a tárgyává, de Harry ezt a kettősséget is remekül formázza meg. Először az érzéki, mazochista hajlamokkal rendelkező nőt, majd magát az eszményképet, amit a színésznő félelmetes ridegséggel jelenít meg. Tényleg olyan már inkább, mint egy éteri lény.

A Videodrome nem egy könnyen befogadható film, ezt kár is tagadni, de egy nagyon erős mozi, ami a mai napig releváns témákról és problémákról beszél, amik az idő előrehaladtával egyre aktuálisabbakká válnak. Cronenberg nem csak az akkori kor hatásairól mesél, hanem megdöbbentő módon sok mindent előre meg is jósolt, például a virtuális valóságot, a kalózkodást és az illegális letöltéseket, az állandó megfigyelést, vagy a fizetős pornócsatornákat. De az is ismerős lehet nekünk, amikor az egyik jelenetben O’Blivion professzor arról beszél, hogy hamarosan mindenkinek saját különleges televíziós neve lesz. Mint mondjuk manapság a sok nickname és különböző felhasználói profilok különleges nevei esetében. A Videodrome amellett, hogy egy korszak problémájáról mesélt, meg is előzte ezt a bizonyos korszakot. Ezért is számít egy kifejezetten különleges és fontos filmnek, még akkor is, ha nem mindenki tudja teljesen a magáénak érezni. Egyértelműen Cronenberg egyik legjobb filmje, amit mindenkinek látnia kéne legalább egyszer. Csak legyen hozzá erős gyomra és elméje.

IMDb