Az egysnittes jelenetek kiválóak tudnak lenni. Ezek a vágatlan egységek olyan pluszt adhatnak annak az alkotásnak, amelyben szerepelnek, hogy öröm nézni a végeredményt. Folytonosságérzetet, extra lendületet vagy még több feszültséget kölcsönözhetnek az adott filmnek. De vajon mi történik akkor, hogy ha az egész film ilyen szünet nélküli, tehát megszakításoktól mentes? Nos, a The Silent House esetében semmi olyasmi, amit ne lehetne 5 perc alatt elfelejteni.

Sarah (Elizabeth Olsen) apjával és nagybátyjával éppen a család régi kis vityillóját próbálja meg renoválni, amelyet terveik szerint hamarosan el is adhatnak. Ez az alapszituáció még egy vígjátékhoz is kevés lenne, azonban kis idő múlva beüt a krach. Miután a nagybácsi távozik, Sarah-ék hangokat hallanak az emeletről. „Mindjárt visszajövök, megnézem, mi volt ez” - mondja apuci, mi pedig, akik a Sikoly-filmeken nevelkedtünk, feszengve konstatáljuk, hogy ezt nem kellett volna szóvá tennie. Sarah apját egy rejtélyes idegen leüti, a lány pedig egyedül marad a betolakodóval, a sötét, villany nélküli házban. Telefon nincs, a mobil nem működik. Szívás.

Eleinte izgalmas a vágás nélküli filmet nézni, de egy idő után szöget üt az ember fejében a gondolat: a film legnagyobb dobása egyben a legnagyobb hátránya is. Hiába van párszor izgalom, az operatőr – akinek a nevét nem kerestem ki, pedig jár neki a pacsi – csak fut Olsen után, és közelről veszi, ahogy liheg, vagy ahogyan az ajtókat próbálja kinyitni, és ennyi. Értem én, hogy ezzel a házat egy kiismerhetetlen labirintussá akarták tenni, és hogy a központi figura besokall a rá leselkedő őrülttől, aki bárhol lapulhat, de ez a koncepció valahogy mégsem az igazi. Maga az alaphelyzet, miszerint „srácok, nekünk ezt egyben le kell nyomnunk”, nem teszi lehetővé, hogy valamilyen extra operatőri kunsztot lássunk. Így sajnos az egész hamar unalmassá válik, ráadásul az ijesztegetések is nagyon klisések.

Ez volt Elizabeth Olsen első főszerepe, és tény, öröm látni, ahogy minden lépcsőmászásnál kecsesen ring a… színészi teljesítménye. Komolyra fordítva a szót, egész hihetően alakítja a bajba jutott nőt, jelenléte valamennyire feljebb tornássza a pontszámot, annak ellenére, hogy sírni nem tud – mutatványa inkább sírva nevetésnek hat. A befejezés engem meglepett, nem egy agyonhasznált megoldás, úgyhogy a lezárás kivitelezése mindenképpen jónak mondható.

A The Silent House tökéletesen bizonyítja, hogy nem elég csupán egyetlen jónak látszó ötletre feltenni az egész hóbelevancot, nem árt mással is foglalkozni. Még akkor se lustuljunk el, ha képesek vagyunk megszerezni egy szaladgálásra Elizabeth Olsent. Tényleg ne.

Értékelésem: 5/10

IMDb | mafab