Sajnálatos módon napjainkban a filmvilág, és főleg a horror műfaja a klasszikusok újrafeldolgozásának korát éli. Ezzel a jelenséggel persze önmagában nem lenne baj, ha egyrészt jól csinálnák, és másrészt Hollywood nem akarna szinte csak erre a taktikára építkezni. Illetve azt is érdemes kiemelni, hogy a klasszikusok újrafeldolgozása nem csak kultikus filmekre értendő, hanem klasszikus témákra is. A horror műfajában ilyen például a kísértettörténetek, azon belül is főleg a kísértetek által megszállt házas sztorik, és a gótikus horror témája. Az utóbbi években már a két kezünkön is nehéz lenne megszámolni hány kísértetes, és főleg kísértetjárta házas filmet kaptunk, amiknek nagy része természetesen csak ostoba és lelketlen tucatfilm, amik csak az adott divatot, vagy a hype-ot akarják meglovagolni. Lényegesen kevesebb az olyan alkotás, ami valóban kilóg a tömegből, és igazi, lélekre ható hatást, borzongást, legjobb esetben pedig őszinte félelmet is ki tud váltani. Ám tagadhatatlan, hogy azért akadnak olyan produkciók, amik ezzel a szándékkal készülnek, és ennek a módszernek a háttereit felismerve, a készítők jó ízléssel próbálnak visszanyúlni a legjobb példákhoz. Ez a visszanyúlás lehet esetenként egy konkrét mű, egy klasszikus rémregény, vagy egy méltán elismert film. Amikor pedig a forrás esetében mindkét verzió adott, akkor lesz csak igazán feladva a lecke annak, aki egy ilyen projektbe belevág.

A fiatal Kate Mandell (Mackenzie Davis) félbehagyja tanári munkáját, hogy elvállaljon egy nevelőnői állást egy régi, családi birtokon. A kis Florára (Brooklynn Prince) kellene vigyáznia és tanítgatnia őt, aki anno szemtanúja volt szülei tragikus halálának. Rajta kívül egyetlen társasága a hatalmas kúriában az idős házvezetőnő, Mrs. Grose (Barbara Marten), aki eléggé távolságtartó magatartást tanúsít, de ezzel együtt is Kate remekül elvan a birtokon. Egészen addig, ameddig haza nem küldik az iskolából Flora bátyját, Milest (Finn Wolfhard), aki a kezdetektől fogva ellenségesen viselkedik Kate-el, és a jellemében is van valami megmagyarázhatatlanul veszélyes. Rövidesen egyre furcsább és megmagyarázhatatlanabb dolgok kezdenek történni a házban, amik főleg Kate ellen irányulnak, és mintha azok forrása a két gyerek körül összpontosulna.

A történet, és egyes szereplők nevei nem véletlenül lehetnek ismerősek. A film Henry James A csavar fordul egyet című regénye alapján készült, ami szinte alapműnek számít a klasszikus rémirodalom világában. Hírnevét az is erősíti, hogy az évek során számtalan feldolgozás készült már belőle, amik közül a legközismertebb és vitán felül a legjobb adaptáció, az 1961-es Az ártatlanok, ami méltán vált a horror műfaj, és egyben az egyetemes filmtörténet egyik meghatározó darabjává. Ilyen háttérrel és előddel nem csoda, ha nagyok az elvárások, viszont aki esetleg nem ismerné ezeket az alapokat, még az is talán érdeklődve várhatta a filmet, hiszen az előzetes egy igazán hangulatos és hidegrázós, klasszikus kísértet-horror ígéretét hordozta magában. Ám a végeredmény közel sem lett ennyire fényes.

Az alapok adottak lennének egy jó filmhez, és kezdetben több dologban is viszonylag jól teljesít a The Turning. Az operatőri munka jó, és a film képi világa is remek. Ehhez jön hozzá a fantasztikus környezet az ódon családi kúriával és a birtokkal, ami már önmagát adja el, és ennek köszönhetően van egy kellemesen komor és enyhén nyomasztó hangulata, ami kicsit tényleg meg tudja idézni a klasszikus kísértet-horrorok világát. A zene nem kiemelkedő, vagy megjegyezhető, de az adott jelenetek alatt ellátja azt a feladatot, amit kell. Ám ezen ígéretes tulajdonságok mellett rövidesen feltűnhet, hogy a The Turning egyáltalán nem él a lehetőségeivel, és inkább csak egy szimplán okés horrorrá válik. Az említett képi világ és hangulat jó keretet ad a cselekménynek, az viszont csak jól ismert sablonokból és sokszor látott bejáratott módszerekből építkezik. Az alapmű pszichológiai hadviselése minimálisra fokozódik, és inkább csak a jól ismert, sokszor látott ijesztő, szellemes sémákkal operál, és az ostoba jump scare-ektől itt sem szabadulunk, bár az dicséretes, hogy viszonylag elég kevés van belőlük. A történet nem tud igazán érdekes, vagy ne adj isten, körömlerágósan idegfeszítő lenni, csak a tisztes középszert teljesíti, és ezeken az ismert paneleken botorkálnak át a szereplők. Akik szintén nem valami maradandóak. Mackenzie Davis semmi különlegeset nem nyújt, a kis Brooklynn Prince aranyos és szerethető, de nem kiemelkedő, és Finn Wolfhard színészi képességeivel nem lenne baj, de őt alapjáraton egy nem jó castingnak tartom Miles szerepére. Barbara Marten pedig hozza a baljóslatú és rideg idős házvezetőnő karakterét, ami szintén nem különlegesség, de talán pont ezen ismertetőjegyei miatt lógott ki kicsit a többiek közül. Ezek alapján tényleg egy teljesen átlagos, de vállalható kísértet-horror képe rajzolódik ki előttünk, amit sosem fognak számon tartani a legnagyobb és legnépszerűbb horrorfilmek között, de egyszer azért meg lehet nézni. Ám a film második felében jönnek csak a komolyabb gondok.

Ekkor kerülnek előtérbe ugyanis maguk a szellemek, és azoknak a megjelenítése. És ez az a pont, ahol a The Turning a nem túl emlékezetes, de korrekt, klasszikusabb kísértet-horror zsánerből átcsúszik a ma is ismert túltolt, agyon effektezett és mindenféle katarzist nélkülöző tucat szellemes horrorba. Emlékeztek még, hogy Az ártatlanokban mennyire ízlésesen, visszafogottan, és hátborzongatóan jelenítették meg a szellemeket? Na, ezt itt felejtsük el. Míg a film első felében döntő többség jutott a baljós sejtetésnek és a kétértelmű jelenségeknek, addig a film második felében már teljesen az arcunkba tolják a szellemeket a lehető legsablonosabb, és leghatásvadászabb módon. Ezek a túleffektezett és ijesztőnek beállított rémalakok felbukkanása teljesen tönkrevágja az eddig még jól felépített hangulatot, és ezzel párhuzamosan a cselekmény is egyre több rokonságot kezd mutatni a szokásos hollywoodi tucat menekülős-ijesztgetős, silány horrorokkal. A szellemek némely felbukkanása pedig már szánalmasan otromba és nevetséges lett. És ezután jön a másik koporsószög. James regénye, és az 1961-es film is teljesen ránk bízza annak eldöntését, hogy tényleg vannak szellemek, vagy csak a főhősnő őrült meg. Nincsenek konkrét, betonbiztos válaszok, csak a bizonytalanság, és az ebből fakadó kétségek. Ezzel szemben a The Turning esetében nagyon sokáig úgy tűnik, hogy szilárdan állást foglal az egyik verzió mellett, és amire nagy nehezen el is fogadjuk ezt a helyzetet, a legvégére ezt is gyorsan felülírják, és újfent bedobják a bizonytalansági tényezőt. Ám ezt olyan szerencsétlen és összecsapott módon teszik, hogy a végeredmény eléggé érthetetlenné és értelmetlenné válik, és csak nézünk magunk elé, hogy akkor ez most mi? Mintha csak a producerek szóltak volna bele utólag, és talán könnyen lehet, hogy tényleg erről van szó. Ezek az elemek pedig rendesen tönkrevágják a filmnek azt a pontjait is, amik még működtek is korábban.

A The Turning egy felesleges és elbaltázott próbálkozás, amiben benne volt egy jó és élvezhető horror lehetősége, de a készítők hozzá nem értése hazavágta annak lehetőségét, hogy még csak egy egységesen átlagos rémfilmet kapjunk. Csak azoknak tudom ajánlani, akik nagyon unatkoznak, és nagyon nincs mást nézni esti unaloműzőként, lefekvés előtt. Az igényesebb horrorfilm nézők, és főleg az eredeti regény és az 1961-es adaptáció rajongói viszont inkább kerüljék el.

4/10

IMDb | mafab