A vérfarkasok mindig is a kedvenc mitikus teremtményeim közé tartoztak, és ezzel nem vagyok egyedül, hiszen az évszázadok során méltó hírnévre tettek szert a köztudatban a vámpírokkal, zombikkal, és még jó pár hasonlóan ismerős legendás rémséggel együtt. És bár a filmvilágban is van jó pár olyan darab, ami bőven öregbíti a likantrópok hírnevét, az előbb felsorolt társaikhoz képest viszonylag kevesebb ilyen művet tudunk felsorolni. Ennek talán részben az lehet az oka, hogy a filmesek nagyon ritkán tudnak igazán újat mutatni a farkasemberek legendáriumában, ezért számomra mindig öröm, amikor egy új és ígéretes produkció lát napvilágot a témában. A 2020-as The Wolf of Snow Hollow szintén egy ilyen darabnak tűnt, ami már elsőre felkeltette az érdeklődésemet.

Snow Hollow egy gyönyörű kisváros a magas hegyek ölelésében és az örök hó birodalmában. A hely egy igazi síparadicsom lehetne, de ezt az idilli környezetet borzalmas gyilkosságok árnyékolják be. Az áldozatok egytől egyig fiatal nők, és a gyilkosságok is mind teliholdkor történnek, és emellett más jelek is egyre inkább arra utalnak, hogy az elkövető egy vérfarkas lehet. Ezek a fejlemények egyáltalán nem könnyítik meg az ügyben nyomozó helyi sheriff, John Marshall (Jim Cummings) dolgát sem, aki amellett, hogy labilis idegállapotú, még visszaeső alkoholista is. Bár minden tekintetben meg van győződve arról, hogy a gyilkos egy hús-vér ember, nem pedig egy vérfarkas - hiszen ilyesmik ugye nem léteznek - , egyre inkább kénytelen szembenézni azzal a ténnyel, hogy ezúttal tényleg egy jóval mitikusabb ellenféllel állnak szemben.

A főszerep mellett Jim Cummings magára vállalta a forgatókönyvíró és a rendező szerepét is, szóval minden tekintetben egy személyes, szerzőibb darabbal van dolgunk. Ez abban is megmutatkozik, hogy a film egy nagyon érdekes műfajkeverék is egyben. Ugyanis ez egyáltalán nem egy szokványos vérfarkasos horror, sőt, ez az elem viszonylag eléggé minimális a filmben. Nagyobb részben pedig inkább egy krimi és dráma elegyről van szó, ami nem nélkülözi a fekete-humort sem. Na persze a fekete-humor hallatán egyáltalán ne egy hasfalszaggató, önfeledten őrült alkotást képzeljünk magunk elé. Itt ez a fajta humor jóval hétköznapibb szituációkban nyilvánul meg, amik eléggé megmosolyogtatóak és viccesek tudnak néha lenni, de közben meg eléggé nyomasztóak is. Ezek mind olyan események, amikkel a hétköznapi életben is találkozhatunk, amik mindig akkor viccesek, ha külső szemlélőként figyeljük, de ha velünk történik, úgy már kevésbé mulatságos, és ehhez mérten nincs is eltúlozva ez a vonal. Sőt, tökéletesen egybe tud olvadni a film drámaibb és nyomozósabb oldalával. Itt viszont ki is kell hangsúlyozni, hogy a The Wolf of Snow Hollow nem éppen egy ijesztő film. A vérfarkas támadások hozzák a tisztességes alapot, ott tapasztalhatunk minimális szinten ilyen fajta feszültséget. A vérengzések sincsenek túlzásba véve, de az a kevés, amit kapunk, az hatásos. Ez mind inkább csak keretként, vagy még inkább ürügyként szolgál a valódi témának, ami egy nem teljesen szokványos karakterdráma.

Mert a hangsúly itt egyáltalán nem a vérfarkason van. Lényegét tekintve teljesen mellékes, hogy egy hús-vér ember, vagy egy mitikus fenevad követi e el a rémtetteket. Itt a fő fókusz a karaktereken, és közülük is első sorban a főszereplőn van. És ez azért is egy érdekes helyzet, mert John Marshall karaktere alapjáraton nem éppen egy szimpatikus figura. Teljes mértékben ellenszenves és idegesítő alak, aki hogyha dühbe gurul, lazán megveri azt az embert, aki rávilágít a valós hibáira és tévedéseire, továbbá még saját lánya életét sem könnyíti meg a túlzó és indulatos atyai féltésével. A nyomozást is jóformán bunkó és idegbeteg módban csinálja végig, ami szép lassan fel is őröli azt a maradék ingatag idegállapotát is. Ez nagyon sokáig zavart is például engem, hogy egy ilyen főszereplővel kéne elvileg azonosulnunk, és drukkolni neki. Ám érdekes módon, a történet vége felé, amikor már hősünk teljesen padlóra kerül, még is kifejlődik bennünk egyfajta részvét a karaktere felé, és bármennyire rühelljük, vagy nem kedveljük, valamiféle minimális szimpátia még is ki tud alakulni iránta. Jim Cummings nem kis feladatot vállalt magára ezzel a szereppel az írás és a rendezés mellett, de végeredményét tekintve remek munkát végzett. Karaktere mindvégig hiteles tud maradni, a legapróbb idegbajosságokban is. A többi szereplő is jól teljesít, remekül kiegészítve Cummings játékát, főleg a társát játszó Riki Lindhome. Akit még külön ki kell emelni közülük, az Robert Forster, akinek ez volt élete utolsó szerepe is egyben. Forster igazi átéléssel hozza az öreg és megfáradt sheriffet, aki egyben kicsit olyan, mintha maga a valódi Forster is visszatükröződne benne. Mindenképpen egy méltó búcsú volt ez egy ekkora színész legendának.

A film tempója alapjáraton eléggé komótosan és ráérősen halad. A rejtély is úgy bontakozik ki szép lassan, ahogy egy jó krimitől vagy nyomozós thrillertől elvárná az ember, és ezen a fronton hozza is, amit kell, de különösebben nem tesz hozzá semmi újat ehhez a recepthez, attól eltekintve, hogy hőseink egy vérfarkasra vadásznak. Ami még sokat hozzátesz az élményhez, az a film hangulata. A borongós, nyomasztóan szürke, de még is kicsit infantilis módon groteszk kisvárosi miliő a Coen tesók filmjeinek atmoszféráját idézi meg, és valóban, egy minimális áthallás tényleg érződik is például a Fargo irányába. Cummings filmje persze nem tud ilyen magaslatokba emelkedni, de így is jól képviseli ezt a fajta történetmesélési módot. Ami abban is megmutatkozik, hogy milyen frappáns módon vezeti végig szereplői sorsát, és hogyan alakítja a történet különböző szálait, aminek köszönhetően a végére sikerül rendesen megcsavarni az addig biztosnak hitt sztorit is. Persze olyan igazán nagy és mindent újraértelmező csavarokra senki ne számítson, de Cummingsnak még így is szépen sikerül megvezetnie a nézőt.
Számomra a The Wolf of Snow Hollow egyértelműen a 2020-as év egyik igazi gyöngyszeme. Nem egy kiemelkedő klasszikus, de mindenképpen üde színfoltja az utóbbi évek horrorfilmes termésének. Egy egyedi és hangulatos film, ami bátran mer kísérletezni a különböző zsánerek vegyítésével, és ezt a mixet sikeresen is alkalmazza, mindezt egybeszőve egy eléggé szélsőséges és megosztó karakter megváltástörténetével. Mindenképpen egy figyelemre érdemes alkotás.

IMDb | mafab