Thasaidon elemzésének második része. Az első részben az író stílusáról, nézeteinek általános jellemzéséről olvashattatok.
II.
Ligottinak mindezidáig tizenhat önálló kötete látott napvilágot, ez a szám azonban csalóka, hiszen az átfedések köre nagy. Az alábbiakban fontosabb köteteit, illetve ezek – szerintem – legkiemelkedőbb novelláit jellemzem röviden.
A szerző első önálló kötete a Songs of a Dead Dreamer (1986) címet viseli. E kollekció érdekessége, hogy az akkor még teljesen ismeretlen szerző művéhez nem más, mint Ramsey Campbell, az angol rémtörténet ma is élő császára írt előszót. A kötet legkiválóbb novelláiból a Vastarien egy némiképp eszképista írás, mely egy titokzatos könyvet és az utána való hajszát állítja középpontba. A Sect of the Idiotben a narrátor egy furcsa szobát vél felfedezni, amit mintha bizarr, nem embernek szánt – és, most belegondolva, némiképp Gigert idéző – bútorokkal rendeztek be. A bonyodalom abból származik, hogy be is tér ebbe a szobába. Mindkét novella mestermű: már a címük is cirógatja a horrorrajongó lelkét, terjedelmük épp megfelelő, hangulatuk lesújtó. Lovecraft-rajongóknak kiváltképp ajánlott mindkettő, ugyanis ezek az írások hibátlanul hozzák azt a csontig hatoló iszonyatot, amiért a Mestert úgy szeretjük. A kötet érdekessége még a Frolic, mely – Ligottitól szokatlanul – semmi természetfelettit nem tartalmaz, jellegét tekintve amolyan krimithrillernek mondható, középpontjában egy bebörtönzött gyerekgyilkos áll, aki egyfajta macska-egér játékot játszik az őt kihallgató nyomozóval. A műből rövidfilm is készült.
A Grimscribe: His Lives and Works (1991) két fontos Ligotti-klasszikust tartalmaz. A nyitó The Last Feast of Harlequint a szerző Lovecraft emlékének ajánlja – szerintem leginkább Az ünnepre hajaz. Főhőse egy antropológus professzor, aki egy kisváros ismeretlen helyi ünnepségét igyekszik feltérképezni, ám annál sokkal többet talál. A mintegy negyven oldalas novella kifejezetten lassan építkezik, az író hosszú oldalakat szentel annak, ahogy a narrátor megismeri a várost és az ünnepi ceremóniát, miközben az olvasó előtt is egyre több apró részlet tárul fel. Nem lepne meg, ha ezt sokan vontatottnak találnák, noha Ligotti itt határozottan egyben tudta tartani a cselekményt, melyet így nehézség nélkül tudunk követni a – helyenként leheletfinoman előre sejtetett – betetőzésig. A Nethescurial mind tartalmát, mind narratív technikáját illetően a Cthulhu hívására tartalmaz félreérthetetlen utalásokat. Hőse egy névtelen levéltáros, aki rátalál egy dokumentumra, miszerint egy tudós összeállított egy rettegett, szanaszét tört bálványt, akciója azonban visszaütött rá. Maga a történet pofonegyszerű, de a novellából elevenen átjön a narrátor fokozatos lelki leépülése, és külön izgalmas, ahogy a narratív technikával – tébolyító kéziratot olvasunk arról, hogy valaki olvasott egy tébolyító kéziratot – a szerző az olvasót is berántja az általa előhívott káoszba. Az „utolsó két” bekezdés (azért az idézőjel, mert ezek közül a második egyetlen, telibe talált mondat) zseniálisan eleveníti meg azt, ahogyan a narrátor kétségbeesetten igyekszik letagadni önmaga előtt is az abszurd, ám annál nyilvánvalóbb igazságot. E kettőn kívül különösen ajánlom még a Mystics of Muelenburgöt, ami egy enigma számomra, ugyanis cselekménye valahogy jellegtelennek tűnik (mondjuk rég rossz, ha az ember Ligottinál cselekményt keres), mégis rettenetesen megragadó az atmoszférája; továbbá a Shadow at the Bottom of the Worldöt, ami Ligotti egyik személyes kedvence, és erre meg is van minden oka, egyúttal Lovecraft Szín az űrből című remekére tartalmaz bizonyos eltéveszthetetlen utalásokat.
A Noctuary (1994) három részből áll, de a benne található fikciós írások jellemzői alapján tekintve – ha leszámítjuk a bevezetéseként funkcionáló In the Night, in the Dark című esszét, melynek címe egyébként eltéveszthetetlen utalás Jackson The Haunting of Hill House-ára – lényegében két fő részre osztható. Az egyiket „normális” terjedelmű novellák alkotják, melyek közül elsősorban a Tsalalt viszont mindenképpen kiemelném. Félelmetes és lenyűgöző apokaliptikus víziót kapunk valami megállíthatatlan, megnevezhetetlen, arctalan veszedelem eljöveteléről, melynek hatására egy egész település népe egyik pillanatról a másikra elmenekül lakóhelyéről. A történet két idősíkon fut: az egyik a jelen, amelyben a narrátor beszámol erről a spontán evakuációról, a másik a narrátor személyes múltja, melyben felidézi gyermekkorának furcsa emlékeit, illetve azt, milyen dolgokba ártotta magát az apja. Akinek a fentebb emlegetett hömpölygő rémálmok felkeltették érdeklődését, azoknak jó szívvel ajánlom a The Voice in the Bones című eszementséget is, aminél nyomasztóbbat, leépítőbbet szerintem nem sokan álmodtak ezen a földtekén.
A Noctuary másik része rövid, pár oldalas írásokból tevődik össze. Aki szerette Lovecraft – ne adj’ Nethescurial Clark Ashton Smith – prózaverseit, az kétségkívül imádni fogja a Noctuary eme szakaszát is. Ezekre az írásokra fokozottan igaz egyrészt az, hogy rájuk kell hangolódni, mert nagyon erős atmoszférájuk van, ami viszont csak a „megfelelő környezetben” (pace Bierce) jön át (empirikusan tesztelt jótanács: másnaposan inkább hanyagoljuk őket), másrészt az, hogy nem szabad őket nagy mennyiségben, illetőleg gyorsan olvasni, mert mechanikussá válik az élmény. Ha azonban az ember egy kis borongásra vágyik, zárja magára az ajtót, süppedjen bele egy kényelmes fotelba, és hagyja, hogy az esszenciális Ligotti-életérzés apró gyöngyszemei magukba szippantsák.
Közbevetőleg említhetünk meg egy 1994-es, rendhagyó kiadványt, az Agonizing Resurrection of Victor Frankenstein and Other Gothic Talest, mely a gótikus és horrorirodalom klasszikusainak Ligotti általi humoros-morbid újraértelmezéseit tartalmazza. Néhány oldalas kis történetekről van szó, melyek fényesen tükrözik szerzőjüknek az irodalmi és vizuális borzongatás klasszikusaiban való jártasságát. A rettegés itt nem garantált, ellenben a gyűjtemény írásai szellemesen, szórakoztatóan (!), olykor tragikusan viszik tovább a feldolgozott történet (film, kép) témáját. Minek válik jelképévé Udolpho roskatag várkastélya? Hogyan reagál Victor Frankenstein, ha Ingolstadtban egy eltökélt tudós feltámasztja őt? Miként fogadja William Wilson, ha betoppan hozzá megölt hasonmásának életre kelt holtteste? Mit kezdhet az élettel Francis Wayland Thurston professzor, miután a Cthulhu-kultusz hívei nem méltatták arra, hogy eltegyék őt láb alól? Ezekre és sok más érdekfeszítő kérdésre kap választ, aki végigfutja e különös novellafüzért. Szó sincs vérkomoly alkotásokról (sőt), ám a zsánerben otthonos olvasó remekül fog mulatni rajtuk.
A Nightmare Factory (1996) jórészt az első három meghatározó kötet termésének remekeit tartalmazza, de helyt kapott néhány új alkotás is, melyek közül az egyik legzseniálisabb a Red Tower. Ez a novella semmi egyébről nem szól, csupán egy rejtélyes torony romjáról, melynek a föld alatt is vannak szintjei, s e khthonikus régiókban még mindig folyik valamiféle „alkotó” munka, ugyanis különféle borzadályos portékák kerülnek ki onnét véletlenszerűen kijelölt emberekhez. A novellában semmiféle cselekmény nincs, az egész csupán ködös spekuláció a titokzatos építményről, az ebben felvillantott baljós sejtelmek azonban garantáltan felejthetetlenné teszik ezt a művet. Ugyanebből a kötetből ajánlom a Bungalow House, valamint a Gas Station Carnivals című novellákat. Akik szeretik az olyan műveket, melyekben magának a főhősnek az identitása is kétségbeejtően megkérdőjeleződik – ezeket az írásokat csípni fogják.
1998-ban Ligotti és Brandon Trenz közös forgatókönyvet írt, melyet az X-akták egyik epizódjának szántak, amit aztán sohasem forgattak le. Kár. Ebben a részben Mulder és Scully különös gyilkosság ügyében nyomoz: egy FBI-ügynököt a szervezet főhadiszállásán agyonlőnek, megmagyarázhatatlan körülmények között. A földre tepert gyilkosról kiderül, hogy csak műanyag bábu, fegyvere játékpisztoly, az áldozattal szívroham végzett, amikor pedig Scully a boncasztalon fekvő holttest szemébe világít, annak pupillája összehúzódik. A nyomok egy korábban szélhámossággal gyanúsított tévéjósféleséghez, a rozzant Crampton városkába vezetnek (melynek neve beszédes: az angol cramp szó annyit jelent, „görcs”, és utalhat a Ligottit gyötrő és műveiben is felbukkanó gyomorfájdalomra). Az epizód tele van hátborzongató fordulattal, nyomasztó rejtéllyel, a végkifejlet pedig – bátran állítható – a legkomiszabb dolog, ami valaha megesett a két ügynökkel, egyúttal övön aluli rúgás mindazoknak, akik bármit is biztosnak véltek a világban. Ligotti szelleme a forgatókönyv minden szavából kísért; aki szeret hüledezni a kifacsart, perverz zárásokon, annak egyszerűen kötelező darab.
A Ligotti-életműbe beletartoznak olyan írások, amelyeket külföldön a kritika a corporate horror elnevezéssel illet: ezek a novellák vállalati környezetben játszódnak, a mindennapos munkahelyi stresszből merítenek – a kafkai jelleg talán itt a legfeltűnőbb. Itt most a My Work Is Not Yet Done című kisregényt emelném ki, mely az azonos című, 2002-es kötet fő műve. Főhőse-narrátora egy vállalati középvezető, Frank Dominio, akit váratlanul kirúgnak, ezért elhatározza, hogy példátlan bosszút áll az őt kigolyózó volt kollégáin és főnökén. Ligotti legárnyaltabb jellem- és környezetábrázolása vitathatatlanul ebben a műben érhető tetten, mely nem mentes bizonyos morbid tónusoktól sem. A szerző remekül érzékelteti azt a paranoid, nyomasztó atmoszférát, ami egy ilyen vállalatban uralkodhat, az állandó félelmet attól, hogy az embert épp melyik munkatársa döfi hátba, valamint a látszólag ártalmatlan mondatok mögötti baljós célzások, jelentések örökös fenyegetését. Az ellenséges munkatársak saját, viszonylag eleven egyéniségre tesznek szert – a szado-mazo klubba járó anorexiás nő, a zongorázni tudó jazzrajongó, a ránézésre vonzó nő, aki mégis hideg, mint a jégcsap, az állandóan a főnököt játszó nagyszájú és így tovább. A cselekmény helyenként vontatott, a végkifejlet kissé homályos, az atmoszféra azonban ott van, és egy-egy volt munkatárssal való elbánás kifejezetten ötletes.
A 2006-os Teatro Grottesco egy rendkívül erős válogatás a szerző érett munkáiból. Ennek egyik legsikerültebb eredeti darabja a Town Manager, amelyben valamiféle titokzatos entitás (?) beköltözik egy lepukkant bódéba, és onnét eszement utasításokat ad a kisváros lakóinak, melyeket azok vakon teljesítenek. Ez a novella az egyik leghatásosabb, legérzékletesebb közvetítője annak a végletes, tébolyult irracionalitásnak, ami Ligotti szemében áthatja a világot.
A 2000-es években Ligotti novellatermése sajnálatos módon – egészségi állapota miatt – megcsappant; 2012-ben olyan hírek is keringtek, hogy végleg visszavonul az írástól. Szerencsére ez végül nem következett be, 2014-ben The Spectral Link címmel új kötete jelent meg, mely két novellát tartalmaz. Az első a Metaphysica Morum címet viseli, melynek érdekessége, hogy latinul annyit tesz: az erkölcsök metafizikája, ami eltéveszthetetlenül kanti utalás – bár hogy mi lehet az összefüggés, arra nem sikerült rájönnöm. A második mű címe The Small People. Nem nevezném őket a Ligotti-életmű legkiemelkedőbb darabjainak, de rossznak sem. Úgy tűnik, az írásait átjáró speciális eszmei töltet sajátos ízt ad még középszerűbb írásainak is. Összeszedett, koherens művek, de valahogy hiányzik belőlük az a vibráló iszonyat és téboly, azok az igazán rémes látomások, amelyek Ligotti legerősebb alkotásait jellemzik. Jók, de nem a legjobbak.
2004-ben Ligotti előrukkolt Death Poems című karcsú versgyűjteményével, melyet 2013-ban újra kiadtak. Személy szerint nem ajánlom, hogy bárki ezzel kezdje meg a szerzővel való ismerkedést. A „versek” leginkább versszakokba rendezett, rímet, ritmust nélkülöző prózai szövegek, amelyek Ligotti életundorát nem csekély fekete humorba csomagolva közvetítik – hol több, hol kevesebb sikerrel. A fekete humor sokszor erőltetettnek tűnik, mintha valami gót tinédzser próbálna azzal menőzni egy lánynak, hogy ő mekkora öngyilkos.
A 2010-es The Conspiracy against the Human Race nemfikciós írás, ami Ligotti saját bevallása szerint nem egyéb, mint szubjektív impresszióinak foglalata, a kritika azonban nagyívű filozófiai alkotásként kezeli. Ligotti elmélyedt a távol-keleti gondolkodók munkásságában éppúgy, mint a nyugat-európai pesszimista filozófusokéban. Ennek eredménye az a konklúzió, hogy mindenféle vágytól meg kellene szabadulni, az életnek pedig semmi önmagában való értelme nincs. Mi több, életben lenni egyáltalán nincs rendben, az élet „rosszindulatúan hasztalan” (malignantly useless). Természetesen szó sincs arról, hogy a filozófiatörténetben korszakalkotó munka született volna, és az sem valószínű, hogy az itt kifejtett antinatalista gondolatok soha korábban nem hangzottak el. Ha mást nem, az abszurd állapotot illető premisszáit legkésőbb az egzisztencialisták osztották – még ha következtetéseik mások is voltak –, az abszurdnak való önfeladásban elődje volt Philipp Mainländer, aki pesszimista filozófiai művének kiadása napján öngyilkos lett; napjainkban pedig ha más nem, például Richard Dawkins végletesen materialista gondolkodása sokkal szélesebb tömegek előtt kezdi ki a világ és a lét értelmességébe vetett hitet, mint akik valaha olvasni fogják Ligottit. A Conspiracy mindemellett jól alátámasztott, logikus értekezés, melynek segítségével Ligotti munkássága is mélyebben megismerhető, egyúttal kiváló betekintés az igazán pesszimista filozófiába.
*következik: III/IV. rész: a Lovecraft-párhuzamról bővebben + a művek alaposabb megismerésének lehetőségei
*