"Válaszd az életet, válaszd a munkát, válaszd a karriert, válaszd a rohadt nagy TV-t! Válaszd a mosógépeket, kocsikat, CD-lejátszókat és elemes konzervnyitókat! Válaszd az egészséget, az alacsony koleszterinszintet és a fogászati ellátást, válaszd a fix kamatozású jelzálogkölcsönt, válassz első otthont, válaszd meg a barátaidat! Válassz szabadidőruhát és hozzá illő sporttáskát, válassz egy három szobás lakosztályt részletre egy ócska sorházban! Válassz DIY-t, és kérdezd meg egy vasárnap reggel, hogy ki a fene vagy! Terülj el egy fotelban, és nézd a lélekölő, agypusztító TV-s kvízjátékokat! Tömd tele a szádat ócska szemét ételekkel! Válaszd a végén a rothadást! Pisálj utoljára egy szánalmas otthonban, élj pusztán zavaró körülményként rohadék kölykeid számára, akiket azért nemzettél, hogy magadat helyettesítsd! Válaszd a jövőt, válaszd az életet! De miért akarnék ilyesmit csinálni? Úgy döntöttem, hogy nem választom az életet."

Nagyon jól emlékszem, hogy mikor választottam ki esti szórakozásom tárgyának a Trainspottingot. 18 éves voltam és ekkorra már igencsak beszippantott a filmek világa. Volt egy listám, hogy mik azok a kultfilmek, amiket mindenképpen meg kell néznem és éppen a Trainspotting volt a soros. Nem nagyon tudtam semmit erről a filmről. Nem olvastam Irvine Welsh könyvét sem (azóta már pótoltam). Annyi volt meg csupán, hogy drogosokról szól. Aztán, ahogyan lenni szokott, teljesen beszippantott az alkotás. Most, hogy 25 éves lett Danny Boyle kultfilmje, ideje felidézni az élményt.

Renton bizony nagyon kemény drogfüggő. Mindennap megfogadja, hogy leszokik, de persze nem megy ilyen könnyen. Meg ha őszinték akarunk lenni, nem is igazán akar. Tök jól érzi magát. Nem nagyon tudja, mit kezdjen magával, az életével, ezért a drogok világába merül el inkább a haverjaival. Ezt az eszelős, élet és halál közötti egyensúlyozó állapotot mutatja be a film. Ami egy brutális hullámvasútra ülteti fel a nézőjét.

Danny Boyle nagyon egyedi módon mutatja be a függőséget és a cél nélküli lét elviselhetetlen könnyűségét. Első látásra nagyon vicces jeleneteket kapunk, de van egy pont a filmben, amikor már nem akarunk mosolyogni. Nyilván baromi szórakoztató az egész, ikonikus jelenetek sora követi egymást és nagyon kreatív az egész film, de valahol mélységesen elszomorító. Ebben rejlik az ereje. Azt hiszed, hogy Boyle elvicceli a függőséget, miköben nagyon is komolyan veszi. Csak rávilágít ennek az állapotnak az abszurditására, kettősségére és önbecsapására. De nem csak a drogfüggőkről beszélnek, hanem a fogyasztói társadalom nagyon erős kritikáját is megfogalmazzák és az arcunkba vágják. A boldogság és a javak hajszolását és halmozását is bemutatják. Na meg azt, hogy egy ilyen világban, mennyire könnyű tök súlytalannak érezni magunkat és másokat hibáztatni ezért.

A karakterek nagyon elborultak, szélsőségesek, ugyanakkor sokuk nagyon is szerethető. Spud egy igazi balfék, akinek nagyon jó szíve van és tényleg igaz barát. A Betegsrác tényleg nagyon beteg, talán az egyik legelborultabb karakter, akinek hihetetlen hangulatingadozásai vannak. Begbie a vadállat, aki ugyan nem drogfüggő, de van helyette más veszélyes függősége. Tommy az áldozat. Renton pedig a tök átlagos szomszédfiú. Abba nem nagyon mennek bele, hogy a szülők, hogyan próbálják meg kirángatni a gyerekeiket ebből az állapotból. Renton esetében van ugyan erről szó, de leginkább csak az jön le, hogy tök átlagos az élete, a szülei meg tehetetlenek. Azt azonban nagyon pontosan bemutatják, milyen állapotot és pusztítást tud okozni, ha valaki rákap ezekre a szerekre. Az összeomlást nagyon jól mutatja be a film és azt, hogy igenis van az az állapot, amikor már semmi sem számít csak az, hogy megkapd az adagodat. Ezért pedig mindent képesek feladni ezek az emberek és le is aljasodnak érte.

Boyle nem csak a rendezés terén alkotott maradandót, hanem nagyszerű érzékkel válogatta meg a színészeit is. Ewan McGregor valami egészen elképesztő alakítást nyújt és igazán felejthetetlenné teszi a filmet. De mellette nem elhanyagolható Robert Carlyle, Jonny Lee Millet, Ewen Bremner, Kevin McKidd és Kelly MacDonald alakítása sem. Tökéletes közöttük az összhang, mindenki remekül ráérzett a szerepe lényegére és olyat mutatott, amit nem lehet elfelejteni. Tudják és értik, mit kell közvetíteniük, eggyé váltak a karaktereikkel és hitelessé tették az egész filmet. Egy olyan filmet, amit tényleg érdemes nagyon sokszor megnézni, mert rengeteg gondolkodni valót ad a nézőknek. Még akkoris, ha a jellemfejlődések terén kicsit hullámzóan teljesített Boyle.

A fent idézett szöveg mutatja be leginkább, miről is szól a film. A választásainkról és azok következményeiről. Arról, hogy egyedül mi határozzuk meg, hogyan éljük az életünket és egyedül mi vagyunk felelősek magunkért és a tetteinkért. 25 év távlatából sem veszített a Trainspotting semmit az erejéből. A megvalósítás, a színészek, a zeneválasztások, a jelenetek tényleg ikonikusak. Bátor, szókimondó, provokatív, erőteljes, de nem öncélú. Megvannak a maga korlátai és hibái, de hogy őszinte legyek, én ezekkel együtt is rajongok ezért a filmért és mindig kész vagyok bekapni belőle egy újabb adagot. Ha nem láttad esetleg még, vagy nem tudod, mit nézz ma este, akkor válaszd a Trainspottingot és vele együtt az életet is. :)

IMDb | mafab