Kereken 30 éve, 1990-ben debütált Ron Underwood azonnal klasszikussá váló filmje, a Tremors - Ahová lépek, szörny terem. A mérsékelt mozis fogadtatás után a film VHS-en és LaserDiscen robbant igazán hatalmasat, az év legnagyobb kölcsönzési és közönségsikerét hozva. Az évek elteltével sorra jöttek a folytatások (és a negyedik résszel egy előzmény is), ám három dekád hosszú idő egy franchise életében, főleg, ha az még mindig az első részből építkezik. Az összes filmben két közös nevező akad: a szörnyek és Burt Gummer, azaz Michael Gross karaktere. Burt vicces fickó, emellett igazi tökös fegyverbuzi, aki igazi fénypontja a Tremors-érának, nélküle nem is létezik folytatás. Ám ahogy telt-múlt az idő, és Burt arcát úgy kezdték egyre jobban felszántani a barázdák, mint a drabálok Nevada sivatagját, úgy kezdett el kifáradni a széria is. És mivel már a színész, illetve a készítők is érezték, hogy a 73 éves színész bár szívvel-lélekkel készítene még jó pár részt, ám a franchise-béli szerepe már jócskán kezd kifulladni, ezért méltó módon pontot tettek egy ikonikus karakter és a komplett franchise végére, és a rajongóknak kedveskedve és legnagyobb szomorúságukra lezárták a Tremors szériát. A búcsú pedig keserédesre, viszont nagyon meghatóra sikeredett.
Történetünk egy pici szigeten játszódik valahol a Csendes óceánon. Bill, az elég kétes hírnevű vadász jól fizető kuncsaftoknak kínálja ritka állatfajok kilövését és trófeaként való begyűjtését. Egy pénzes szilikon-völgyi csoport kedvéért genetikailag módosított drabálokat csempész a szigetre, akik felturbózott tulajdonságaiknak köszönhetően még veszélyesebbek és gyorsabban szaporodnak, mint normál egyedeik, ezen okból hamarosan az egész szigetet ellepik a drabálok és vaktyúkok. Egy nem túl távoli másik szigeten élő kutatócsoport vezetője, Jasmine (aki egyben Burt egykori barátnője és közös gyermekük, Travis anyja), nem tudván Bill legfrissebb tevékenységéről, eltűnt munkatársuk után eredve szembesül a szigeten zajló vadászattal. Más kiutat nem látván, Jasmine segítője, Jimmy által felkutatja egykori kedvesét, a visszavonultan élő Burt Gummert, hogy segítsen likvidálni a szörnyeket. Bajszos hősünk felölti vadászöltözékét, fejére teszi baseballsapkáját, kér egy napszemüveget és egy utolsó kalandra visszatér, hogy elintézze a monsztákat és beteljesítse végzetét.
A hatodik rész (Tremors: A cold day in hell) két évvel ezelőtti vegyes fogadtatása ellenére a rajongók epekedve várták az újabb felvonást, amiben nagy szerepe volt Michael Gross, alias Burt alakítójának, aki szorgalmasan csepegtette a friss információkat facebookján. Fél évvel a legutóbbi rész premierje után Gross bejelentette, hogy az Universal zöld lámpát adott egy hetedik elkészítéséhez. Ez az egyszemélyes marketingre épülő stratégia meg is tette hatását: a Shrieker Islandre keresztelt sequel eddig iszonyat nagy siker az online kölcsönzőknél (a Netflixen jelenleg is harmadik helyen szerepel a top10-es listán), és a fogadtatása is többnyire pozitív annak ellenére, hogy sem az előző részekben Burt fiát, Travist alakító Jamie Kennedy, sem Jamie-Lee Money (Val lánya) nem tért vissza a folytatásra. Az előző epizódot rendező Don Michael Paul viszont igen, aki az Universal megbízásából besegített a forgatókönyvbe, összekasztingolta az újabb szereplőket, majd viharos gyorsasággal le is zavarta a munkálatokat.
A forgatás Thaiföldön zajlott 30 napon át Tremors: Fury Island (Harag Sziget) néven, ami sokáig a végleges címnek is tűnt, ám 2020 augusztusában megváltoztatták Shrieker Islandre (Vaktyúk Sziget), így debütálva október 20-án az online és lemezes médiában. Mivel kis költségvetésből, mintegy 14 millió dollárból dolgozhatott a stáb (ebből 3 milka volt Mr. Gross fizetése), a filmben nincsenek grandiózus felépített díszletek, a CGI is elég sutára sikeredett, ám ezeket kompenzálandó sikerült telepakolniuk viszonylag ismertebb színészekkel. A történet szerint az éppen drogcsempészésért börtönbüntetését töltő Travis helyett (mivel Jamie Kennedy két résznyi szereplés után kategorikusan visszautasította az újabb visszatérési lehetőséget) érkezett anyja, Jasmine, azaz Caroline Langrishe. Több, mint 70 sorozattal, mint a Lovejoy vagy a Kisvárosi gyilkosságok a háta mögött Langrishe kisujjból hozza Burt egykori szerelmét, aki vagány, talpraesett MILFként tündököl a képernyőn és tényleg elhisszük róla, hogy Heather-höz hasonlóan egy igazi fegyvermániás vadmacska. Jackie Cruz énekes-színésznő kapta Freddie szerepét, aki az „Orange is the new black” érzelmes Flaca-ja után most egy „tökös” szerepben brillírozik, harcias amazonként írtja a szörnyet és szórja az egysorosokat. Akárcsak Cassie Clare, aki a profi íjász Annaként ad hozzá pár értékelhető momentumot az elég lagymatagra sikerült produkcióhoz. Jon Heder főként szinkronszínészként keresi kenyerét, így jó előrelépésnek tekinthette Jimmy karakterét, ám sajnos minden igyekezete ellenére nem tud olyan ütős lenni, mint Jamie Kennedy volt Travis szerepében, így jobbára neki jutott a „humoros” srác szerep, azonban még ezen is elvérzett. Egyáltalán nem sikerült viccesre a karaktere, erőltetetett dialógusa mellett alig van az ámuláson kívül valamiféle arcjátéka, talán az „irritálóan idióta” jelző lenne a legmegfelelőbb rá. Kár érte, mert Gross mellett vele reklámozták legtöbbet a Vaktyúk Szigetet, de a végeredményt látva jobban jártak volna Freddie karakterével. Az orvvadász Billt alakító Richard Brake viszont üde fénypont, egy igazi pénzéhes rohadékként nyújt maradandó élményt. Brake ismerős lehet a Batman: Kezdődikből (ő volt Bruce Wayne szüleinek gyilkosa, Joe Chill), nem mellesleg a Trónok harcában ő alakította az Éjkirályt, illetve horrorberkekben a Nicolas Cage neve által fémjelzett Mandy – A bosszú kultuszában és a Rob Zombie-féle 31-ben volt látható. Ellentétben eddigi szerepeivel, a Tremors 7-ben egy igazi szószátyár fickóhoz van szerencsénk, kinek gátlástalansággal és pénzéhséggel kombinált antihős karaktere szó szerint lejátssza a többi mellékszereplőt a képernyőről (ami nem nehéz, mivel akad két olyan karakter is, akiknél csak a film végén vesszük észre, hogy ők is benne voltak a buliban). És persze itt van maga Michael Gross, a kihagyhatatlan Burt Gummer.
Az egykori szörnyvadász egy megfáradt, visszavonult öregemberként tengeti életét egy paradicsomi szigeten, mígnem gyermeke anyjának szívességet téve, utolsó bevetésére indulva ismét felveszi elmaradhatatlan baseballsapkáját, lekapja méretesre növesztett haját és arcszőrzetét, kivéve persze ikonikus bajuszkáját, és elindul seggberúgni a mutáns dögöket (fun fact: a cikk szerzőjének kérdésére maga Gross árulta el, hogy a film elején látható méretes arcszőrzete és haja is teljesen valódi volt, amit hónapokig növesztett a forgatás kedvéért, és a felesége egyenesen utálta). Az egész filmben öröm őt látni, Burt megunhatatlan stílusa, szövege és testmozgása a régi, ezért is olyan szívbemarkoló az elvesztését látni. Az idő múlása azonban nem kímélte Gross urat, amit a filmben is kihangsúlyoznak: az végzet(é)re való utalás többször is elhangzik a bő másfél órás játékidő alatt, ezzel éreztetve a nézővel, hogy közel a búcsú pillanata. Ez a lépés azonban teljesen korrekt és érthető mindkét fél felől. 73 évesen már eléggé megerőltető egy ilyen fullasztó hőségben és akcióban gazdag forgatás a színésznek, és mivel az egész franchise Burt karakterére épült, ami részről-részre kezdett kifulladni, eljött az ideje a búcsúzásnak. Dicsérendő, hogy bár a film egy héttel a premier előtt kiszivárgott különböző weboldalakra, a rajongók és a megtekintők tiszteletben tartották a film végső fordulatát, és nem árulták el kedvencük sorsát, melyet Gross a saját és a stúdió nevében egy személyes hangvételű videóban köszönt meg. Ám van egy másik prózai oka is Gross távozásának: a stúdió szeretné rebootolni az egész Tremors-szériát, amelyet már egyszer megpróbáltak a SyFy-jal karöltve is az elkaszált Kevin Bacon-féle sorozattal, viszont most egy rendes mozifilmet is terveznek az Universalnál, átadva a helyet egy újabb, fiatalabb generációnak.
John Whelpley, a harmadik és a hatodik rész szkriptírója lecserélésre került, helyére érkezett Brian Brightly, aki próbálta tovább vinni elődje munkáját. A dialógusok. illetve karakterek az ő keze munkáját dicsérik, a sztori és a végkifejlet azonban a rendező, Don Michael Paul ötlete volt. A film nagy előnye a nosztalgiázás, amiben Whelpley próbál jól navigálni: megemlítik Walter Changet, az első rész ázsiai bolttulaját, szóba hozzák Valt és Earlt, illetve Burt halála is egy-az-egyben a Tremors végére apellál, azonban egy érdekes dolog kimaradt: ha már bemutatnak egy eddig ismeretlen karaktert, Jasmine-t, Burt régi kedvesét, miért nem említik meg egykori feleségét, Heathert, és ha már nosztalgiáznak, az előző részben feltűnt Valerie távolmaradását miért nem indokolták meg egyetlen mondattal sem? Apró dolgok ezek, de sok rajongónak okoztak volna örömöt és nem keveset tennének hozzá az összképhez.
A történet lassúságáért azonban már nemcsak az író, hanem a rendező a felelős: a sztorit próbálták a látványvilággal kompenzálni, ám hiába a készítők minden igyekezete, a kevés büdzsé nagyon meglátszódik a CGI által kreált lényeken, amelyeket a kezdőképsorok után csak a 48. percben láthatunk először. A felturbózott szörnyek bár külsőre brutálisan néznek ki, fejlettségük kimerül a szaporodásukban. Új képességüknek köszönhetően immár a víz alatt is tudnak közlekedni, ám idiótaságuk ugyanúgy a föld alatt van, mint az anyadrabál. Sehol sincs az első részben is alkalmazott csapdamódszerük, semmilyen meglepetést nem tudnak okozni, illetve ha annyira fejlettek és sokan vannak, miért bújkálnak a piciny területen? Félnek, hogy meglátják őket?
A Tremors 7 bevallottan rengeteg utalást tartalmaz a franchise többi részére, illetve más filmekre is (Die Hard, Ragadozó, Gonosz halott), és ez érződik is a megvalósításon: a dialógusokban rendre feltűnnek ezekre való hivatkozások, vagy egy-az-egyben lemásolt elemek. Csak hogy egyet említsek: a vaktyúkok a Predatorhoz hasonlóan képesek hőlátásra, és ezeket előszeretettel is mutatják meg a készítők is (az más kérdés, hogy a Péntek 13 óta eltelt 40 év, és ez a „másfél méterre a szereplőtől, az első faág mögé elbújva kamerázunk”-technika mostanra már inkább nevetségesnek hat). De ami a legrosszabb, legalábbis számomra és számtalan fórumozó részéről is elfogadhatatlan: a túlzott slow-motion, azaz időlassítás alkalmazása. A szokatlanul kevés, ámde valóban álleejtő akciójeleneteket töménytelen mennyiségű lassítással nyújtották meg, amiket normál tempóval megtekintve egy sima 50 perces tévéepizód lett volna a végeredmény. Nem túl meglepő módon számomra a Kaptár: Túlvilág ugrott be róla, amiben szinte a játékidő felét ilyen technikával oldották meg (jómagam anno kipróbáltam, a Jovovich kisasszony kalandjában lévő lassított jeleneteket felgyorsítva normál sebességre 31 (!) perc lett a teljes játékidő). A Shrieker Island esetében is rendkívül zavaró ez a metódus, de ezt betudjuk a kevés büdzsének és a nyolc hónapos utómunkának, viszont ez nettó tiszteletlenség egy franchise lezárásában ennyire nagy számban alkalmazni, a „kevesebb néha több” elv méltó prezentálása lehetne ez az alkotás. Ha az volt a cél (és biztosan az volt), hogy egy rohadt látványos filmmel vegyenek búcsút a Tremors-filmektől és egyben Burt karakterétől, akkor valóban pazar lett a végeredmény - leszámítva az időnként borzalmas CGI-t -, és méltóan köszönnek el egy ikontól. Bármi más indokkal nézve a film nem nyújt többet egy haverokkal való iszogatás közbeni szórakozásnál.
De összességében milyen lett a Tremors 7? Van olyan jó, mint a legutóbbi felvonás? Nos, nem titok, a cikk szerzője hatalmas rajongója a szériának (még az első rész VHS-kiadása is megvan), így kissé elfogult vagyok, ám még így is azt kell mondanom, hogy nem. Nem lett jó, pláne nem kiemelkedő. A festői, paradicsomi környezet, amely szöges ellentétben van a hatodik rész jeges világával, az audiovizuális parádéval és a pazar szereposztással, illetve a dialógusokkal a megújulás vitathatatlanul sikerült. Ám hiába a rettentő sok utalás franchise epizódjaira és egyéb kultklasszikusokra, a film elcsúszik a forgatókönyvön és a túlzottan sok lassított felvételen. A nosztalgiafaktor sokat dob rajta, és egy-két új karakterben még van potenciál, ezért nem kizárt, hogy a jövőben számolnak is velük, ám Burt búcsúja a színész által végleges. Örvendetes tény, hogy az Universal figyelembe vette a 30 éves rajongást, és ezt igyekszik is bizonyítani: kiadtak egy félórás „így készült” dokumentumfilmet (Tremors: Making Perfection) az első rész jubileumára, májusban sor került egy közönségtalálkozóra az eredeti alkotó- és szereplőgárdával, emellett összehoztak egy méltó lezárást Burt karakterének. Mi pedig párás szemmel és elégedett szívvel, de keserédes mosollyal kelhetünk fel a fotelünkből. Kíváncsian várjuk a rebootot.
- Pro
- Burt ismét elviszi a hátán az egész filmet.
- Pazar helyszínek, nagyszerű dialógusok, gyönyörű látvány.
- Remek mellékszereplők, brutális kinézetű szörnyek.
- Nosztalgiafaktor.
- Méltó befejezés egy ikonnak.
- Kontra
- Néhol csúnyácska CGI.
- Szörnyek idiótasága.
- Túlzott slow-motion technika.
- Egyszerű forgatókönyv.
- A többi részhez képest nem kiemelkedő.
Pro | Kontra | 65% |
Burt ismét elviszi a hátán az egész filmet. | Néhol csúnyácska CGI. | |
Pazar helyszínek, nagyszerű dialógusok, gyönyörű látvány. | Szörnyek idiótasága. | |
Remek mellékszereplők, brutális kinézetű szörnyek. | Túlzott slow-motion technika. | |
Nosztalgiafaktor. | Egyszerű forgatókönyv. | |
Méltó befejezés egy ikonnak. | A többi részhez képest nem kiemelkedő. |