A vámpírok a horror műfaj egyik alapkövét képezik, már hosszú évszázadok óta. Megszámlálhatatlan legendában, mesében és irodalmi műben tartották rettegésben az embereket, és alakjuk a mítoszok mellett számtalan társadalmi és pszichológiai értelmezésre is lehetőséget ad. A vámpírok nem csak mitikus szörnyetegek, de bizonyos értelmezésekben minket, embereket, a sötétebbik oldalunkat is megjelenítik. A vámpírok a mai napig népszerűek, és ezt az is bizonyítja, hogy rengeteg film és sorozat is készült velük az évek során. Ezekből több is kultstátuszba került, és a filmtörténelem megkerülhetetlen darabjaivá váltak, kezdve egészen Murnau 1922-es Nosferatu-jával. A megannyi adaptáció lehetőséget is nyújtott a vámpírok többféle ábrázolására és értelmezésére. Ezen belül egy külön világot is képezhetnének azok a vámpírfilmek, amik a nyolcvanas években készültek, hiszen a korszakra jellemző stílus és hangulat, és a vámpírok ábrázolása erősen el tudja különíteni őket a többi évtized alkotásaitól. A nyolcvanas évek több híres és közkedvelt vámpír horrort is kitermelt magából, elég csak megemlítenünk olyan filmeket, mint Az elveszett fiúk, Frászkarika, Alkonytájt, Az éhség, Életerő, vagy akár a Nicolas Cage nevével fémjelzett (és szinte csak emiatt emlékeznek rá páran) A vámpír csókja. Természetesen ezek mellett több kevésbé ismert, vagy pedig említésre sem méltó darab is készült ebben az időszakban, és mi most az előbbi kategóriából emelnénk ki egyet. Ugyanis van egy vámpír film, ami bár nem érhet a korábban felsorolt művek szintjére, ám még is egy kifejezetten hangulatos, egyedi és szórakoztató kis horror-vígjáték, ami megérdemli, hogy felhívjuk rá a figyelmet.

Keith (Chris Makepeace) és AJ (Robert Rusler) két fiatal kollégista srác, akik be akarnak kerülni az egyik fiú szövetségbe, és ehhez végső próbaként annyit kell csak tenniük, hogy szereznek egy sztrippert. A két barát el is indul hát a városba, és küldetésükben csatlakozik hozzájuk egyik gazdag diáktársuk, Duncan (Gedde Watanabe), aki a kocsit biztosítja számukra. A srácok útja Los Angeles legmocskosabb és legsötétebb negyedébe vezet, ahol az éjszaka folyamán több furcsa és veszélyes alakkal is összetalálkoznak. Végül eljutnak egy helyi sztiptíz bárba, ahol úgy érzik találhatnak egy olyan lányt, akire szükségük van, és akit meg is tudnak fizetni. Egyetlen probléma van csak. A hely tele van vámpírokkal.

A Vamp egy hamisítatlan horror-vígjáték, amit masszívan átjár a nyolcvanas évek atmoszférája. A téma megközelítéséből adódóan nehéz is más hasonló kaliberű alkotáshoz hasonlítani, annyira sajátos világa van. Bár tagadhatatlan, hogy nehéz lenne nem meglátni benne az Alkonyattól pirkadatig előképét is. Itt is adott egy sztriptíz bár, amit vámpírok vezetnek, és az idetévedt vendégekből falatoznak. Ráadásul ebben a filmben is kapunk egy női fővámpírt, aki első megjelenésekor szintén előad egy erotikus táncot a közönségnek, ahogyan azt Salma Hayek is tenni fogja tíz évvel később (bár a két tánc az erotikusság mellett még is eléggé eltér egymástól stílusában). Szóval igen, élnék a gyanúperrel, hogy Quentin Tarantino kedveli ezt a filmet. Ám még ezzel együtt is, a vámpíros szál csak a film egy részét teszi ki. A Vamp ugyanis felfogható akár egy különleges műfaj elegynek is. Erőteljesen megvan benne a nyolcvanas évek tini vígjátékának a vonala, kezdve az alapfelállással, és a fiatal főszereplők, és az ő interakcióik köré épülő különféle helyzetekkel. Kezdetben tipikusan olyan megmosolyogtató pillanatokat kapunk, amibe bármilyen egyetemista, vagy huszonéves fiatal belecsöppenhet, és jó pár ilyen klisét még régi ismerősként is üdvözölhetünk. Ebből kiindulva viszont aztán a film hamar átmegy egy kicsit szürreális fekete-komédiába. Itt viszonyítási pontként fel lehetne akár hozni Martin Scorsese 1985-ös filmjét, a Lidérces órákat, amivel mutat is egy kevés rokon vonást. Mindkét filmben a főszereplő(k) egy pokoli éjszakát élnek végig a nagyváros egyik sötét és fura negyedében, ahol folyamatosan egyre őrültebb és abszurdabb szituációkba keverednek és egyre furább alakokkal futnak össze, és mindezek iszonyat groteszk és szórakoztatóan vicces pillanatokat szülnek. És ez az a meseszerű szürrealitás, ami minimálisan, de végig belengi a Vamp-et. A film elején, amikor főhőseink megérkeznek a nyüzsgő Los Angelesbe, van is egy pont, egy rövid jelenet, ami mintha szimbolikusan azt éreztetné, hogy hőseink itt elhagyják a hétköznapi világot, és egy teljesen másik, álomszerű világba lépnek át, ahol bármi megtörténhet. (egyikőjük meg is jegyzi, hogy „Ti is úgy érzitek, hogy már nem Kansas-ben vagyunk?”) És ezután meg is történik minden, amit csak az éjszaka hozhat. Maga a város is úgy néz ki, mintha csak egy álomvilág lenne. Ehhez az operatőri munka és a fényképezés is erősen hozzájárul. Az épületek és a belső terek egytől egyig mind stílusosan lepusztultak, hátborzongatóak, baljóslatúak, és néhol még egy kis art deco stílus is befigyel. És mindez nagyon erős színhasználattal van megtámogatva. Mindent bevilágítanak az élénk lila és zöld színek, ahol meg esetleg nem, ott az árnyékoké és a sötétségé a főszerep. Még a csatorna is végig lila és zöld fényárban úszik. Az összkép így egy picit olyan, mintha egy olcsóbb és kicsit discosabb Suspiria újraértelmezést néznénk.

És ez a szürreális mesevilág tele is van mindenféle fura és riasztó alakkal, akik közül a vámpírok csak az egyik fenyegetést jelentik. A lepusztult utcákon több pszichopata és őrült fickó is rohangál, akik folyamatosan megnehezítik főhőseink dolgát. Itt külön érdemes megemlíteni egy többször felbukkanó utcai punk bandát is, és az ő agresszív albínó vezetőjüket Snow-t, akit Billy Drago játszik. Snow karaktere egyértelműen ott van a film legemlékezetesebb mellékszereplői között, amihez már csak a megjelenése is alapjáraton elég lenne, de ehhez társul még Drago minimális, de fenyegető játéka. És aztán ott vannak még a vámpírok is. A vámpírok ábrázolása is viszonylag változatosra sikerült. Többségében megkapjuk a csábító, de halálos sztriptíz táncos vámpír lányokat, de vannak még itt rajtuk kívül más vérszívók, akik inkább olyanok, mint a kisstílű gengszter főnökök, vagy klubtulajdonosok. És ott van még a fővámpír, Katrina. Igen, rá még külön visszatérünk. A speciális effektek és a sminkes munka is remek, a korszak legjobbjaihoz mérhető. A fantasztikus maszkok és egyéb technikai megoldások igazán hatásos és ijesztő formában jelenítik meg a vámpírokat, erre tényleg egy rossz szavunk nem lehet. Mindezek az elemek egy sajátos zsáner elegyet eredményeznek, amit tényleg nehéz igazán bekategorizálni. Egyformán jelen van bene a vígjáték, a szürreális mesevilág, és a horror, még ha annyira nem is ijesztő, viszont bármennyire is vicces és groteszk a film, egyáltalán nem megy át paródiába. Vígjáték ugyan, de nem figurázza ki a zsánert. Minden furcsaságával és groteszk poénjával együtt megvan a saját világa és a saját identitása, ami elegendő is ahhoz, hogy megálljon a maga lábán. Ez a stílus persze valakinek vagy bejön, vagy nem.

Egy ilyen sztori esetében elengedhetetlen, hogy kedvelhető, érdekes, és szórakoztató szereplőink is legyenek, akik még pluszban megtöltik élettel ezt a furcsa világot, és akiknek a sorsa nagyon is tud érdekelni minket. Szerencsére a film ezen a téren sem okoz csalódást. A két főszereplőnk már alapból telitalálat. Keith szerepében Chris Makepeace a tipikus jólelkű, de szimpatikus és találékony főszereplőt játssza, aki a legtöbb kellemetlen szituációba keveredik bele. Barátja AJ, akit pedig Robert Rusler játszik, a klasszikus menő és kemény legjobb barát, aki talán a film legkedvelhetőbb és legszórakoztatóbb szereplője is. A két főhős közül Keith jelképezi azt a karaktert, akivel a néző azonosulni tud, míg AJ pedig az a menő és laza figura, akit mindenki imád, és kicsit olyan is szeretne lenni egy ilyen helyzetben, mint ő. A srácok mellett szerencsére kapunk egy nagyon szimpatikus és szerethető női szereplőt is a fiatal újonc pincérlány, Amaretto szerepében, és Dedee Pfeiffer megformálásában (igen, ő Michelle Pfeiffer húga). Amaretto egy igazán bájos és kedvelhető lány, akit Pfeiffer igazi élettel és bájjal tölt meg, akibe könnyen bele is lehet szeretni. Nagyon jó a kémia közte és Keith között, és végig tudunk is szurkolni mindkét karakterért, már csak azért is, hogy nehogy kiderüljön, hogy ez a cuki és imádnivaló lány is egy vámpír esetleg. És ha már vámpírok, a film gonoszait is érdemes megemlíteni. A mellékszereplők vonalán Billy Drago albínó bandavezére már szóba került, és rajta kívül még két olyan negatív karakter van, aki említésre méltó. Az egyikük a Sandy Baron által megformált Vic, aki a sztriptízbár tulajdonosa és felkonferálója. Vic egy vámpír inas, vagyis egy halandó rabszolga, egyben egy igazi öregmotoros tapasztalt róka, aki amellett, hogy a nyolcvanas évek vámpír horrorjainak talán a legjobb Renfield archetípusa (a korszak más filmjei nem is nagyon foglakoztak ezzel a karakter típussal), de egyben egy igazi cinikus és sunyi klub tulajdonos is. Egy olyan alak, aki már eléggé belefásult ebbe az egészbe, és legszívesebben nem akarna mást, csak lelépni Las Vegasba, de még így is hűen szolgálja úrnőjét. És itt érkezünk el a film főgonoszához, aki egyben a legikonikusabb és legemlékezetesebb szereplője is az egész történetnek. Ő Katrina a vámpírúrnő, akit Grace Jones hihetetlen megjelenése és alakítása tesz halhatatlanná. A cselekmény egésze alatt egyetlen szót sem szól, de erre nincs is szüksége, hiszen Jones puszta jelenléte elég ahhoz, hogy egy életre belénk égjen ez a nő. Ehhez hozzájárul a színésznő egzotikus kisugárzása és sajátos megjelenése a furcsa ruháival és parókáival, amik egyszerre teszik őt különössé, zavarba ejtővé, és valami éteri módon vonzóvá. A Jones által megformált Katrina nem úgy vonzó, mint átlagosan a legtöbb szép nő, bár tényleg van benne egy ellenálhatatlan báj, de még is egy olyan elemi és törzsi állatias, szexuális energia van benne, ami a tudatalatti ösztönök szintjén tud hatni ránk. Az egész alakja hipnotikus és tekintélyt parancsoló. A szexuális energia mellett végig árad belőle az előkelőség és a nagyság, tipikusan egy olyan nő, akinek nem lehet, és nem is érdemes ellent mondani. Amikor pedig vámpír alakjában látjuk, akkor kifejezetten félelmetes és brutális is egyben, és nem csak a fantasztikusan hátborzongató sminkjének köszönhetően. Talán kimerem jelenteni, hogy a film furán vicces hangvétele mellett ő az egyetlen valóban ijesztő vámpír az egész produkcióban. Jones a játéka során főleg némafilmes technikákkal dolgozott, és saját bevallása szerint ehhez elég sokat inspirálódott Max Schreck Nosferatu beli alakításából.

A Vamp egy minden ízében élvezetes és szórakoztató kis horror-vígjáték, amin a nyolcvanas évek egyedi ízvilága még külön tud lendíteni egyet. Persze ez még mindig nem elegendő ahhoz, hogy felkerüljön a korszak legnagyobbjai közé. Ez azokhoz képest egy leheletnyivel kispályásabb alkotás, de megérdemli, hogy a többiek mellett is szóba kerüljön a nyolcvanas évek jobb vámpír horrorjai között. Persze sajátos zsánerelegye, ami egyben a különleges erénye is, sokak számára talán nem annyira könnyen emészthető. Akik viszont a nyolcvanas évek horrorjainak szerelmesei, azok biztosan értékelni fogják ezt a sajátos műfaj kavalkádot.

IMDb | mafab