A Shudder streaming szolgáltató az utóbbi időben eléggé rákapcsolt a horrorfilmek gyártására, és a komolyabbnak szánt darabok mellett legalább ennyi figyelmet szentelnek a horror-vígjátékoknak is. Az elmúlt pár évben amúgy is megfigyelhető, hogy ismét egyre több horror-vígjáték készül, és szerencsére nem csak a gagyi és fárasztó kategóriákban, hanem valóban szórakoztató és értékes produkciók is napvilágot látnak. Ez mindenképpen örömteli, főleg, ha a kortárs felhozatalt tekintjük, és az már külön öröm, hogy aránylag elég sok kreatív és egyedi alapötlettel rendelkező film készül ebben a kategóriában, amik néha a jól ismert sablonokat figurázzák ki. Ebbe a kategóriába esik bele a Shudder egyik újabb produkciója, a Vicious Fun, ami a mai trendeket meglovagolva, szintén egy masszív nyolcvanas évek megidézés, de emellett egy elég érdekes oldalról közelíti meg a már jól ismert sorozatgyilkosos felállást is.
1983-at írunk. Joel (Evan Marsh) egy közismert horror magazin, a Vicious Fanatics filmkritikusa, és egyben viszonzatlan szerelemben szenved lakótársnője iránt. Egyik este, a féltékenységtől elhomályosult fejjel, követi a lány egyik legújabb udvarlóját, majd egy eléggé szerencsétlen leleplezési kísérlet, és megannyi alkoholt követően, Joel egy kínai étterem sufnijában találja magát. Mire kijózanodik, és indulna haza, a hely már bezárt, de még így is sikerül akaratlanul belesétálnia egy önsegítő csoport éppen ott megrendezett privát ülésébe. Hogy elkerülje a kellemetlenséget, Joel megjátssza, hogy ő is az ülésre jött és becsatlakozik a csoporthoz. Ám ahogy halad tovább az este, és a résztvevők is egyre több dolgot osztanak meg magukról, és beszélnek nyíltan saját életükről és személyes problémáikról, hősünk számára azonnal világos lesz, hogy ennek az önsegítő csoportnak a tagjai valójában mind egytől egyig sorozatgyilkosok. Joel persze igyekezne mihamarabb, lehetőleg feltűnés nélkül elszabadulni ettől a veszélyes társaságtól, ám a srác viszonylag gyors lelepleződése után a csoporttagok is inkább szeretnék orvosolni ezt a kellemetlen kis malőrt, hogy egy civil tévedt az ő kis privát eseményükre.
A film már a legelső képkockáktól kezdve árasztja magából a nyolcvanas évek hangulatot, ami főleg a jellegzetes szinti-zenében, a sajátos képivilágban és az élénk színhasználatban nyilvánul meg. Nem beszélve a nyitójelenetről, ami azonnal megteremti nekünk az alaphangot. Ez meg is marad a teljes film alatt, de szerencsére ez a fajta nyolcvanas évek múltidézés egyáltalán nincs feleslegesen túlzásba véve. Egyértelműen inkább csak egy stílusos hátteret biztosít magának a történetnek, és teljes mértékben annak van alárendelve. Aminek kijelenthetjük, hogy egy eléggé sajátos alapkoncepciója van, amiből sok mindent kilehet hozni. A sorozatgyilkosok önsegítő csoportja amúgy is már talán évek óta jó poénforrás volt bizonyos körökben, és csak idő kérdése volt, hogy valaki ténylegesen elővegye ezt a témát. Ám pont ez az az ötlet, ami talán viszonylag hamar le van tudva a filmben. A hatásos és meglepő nyitójelenet után megismerjük főhősünket, Joelt, aki egy rendes, ám eléggé szerencsétlen srác, egy tipikus alap főhős karakter. Aki emellett még ugye egy vérbeli horror rajongó is, és azon szerencsés helyzetben van, hogy még egy ilyen tematikájú magazinnak is dolgozhat. Egyszóval minden adott, hogy egy teljesen kedvelhető és könnyen azonosulható főszereplőt kapjunk, és ez szerencsére működik is. Joel persze nem tökéletes figura, de végtelenül emberi, és a helyzete – még a leglogikátlanabbnak tűnő megmozdulásai is – teljesen átérezhetőek. Amikor a kezdeti szerencsétlenkedései után végre bekerül a gyilkosok csoportterápiájára, az egy végtelenül feszült és egyben vicces pillanat is. Az a fajta kínos feszengés, amit Joel érez, az mindannyiunknak ismerős lehet ilyen olyan szituációkból. Csak itt meg van spékelve azzal az elemmel, hogy veszélyes sorozatgyilkosokkal van körülvéve, és itt a lebukásnak tényleg igazi tétje van, és ez a kettősség nagyon jól van ábrázolva. Egyrészt végig izgulunk Joelért, hogy nehogy rájöjjenek, hogy ő csak egy ártatlan átlagember ebben a csoportban, másrészt pedig a hasunkat fogjuk a nevetéstől, ahogy a gyilkosok a lehető legtermészetesebb módon beszélnek saját rémtetteikről és adnak egymásnak tanácsokat, hogy hogyan lehet eredményesebben eltüntetni egy hullát, hogyan uralkodjanak jobban a vérszomjukon, és hogyan ügyeljenek a biztonságosabb és lebukásmentes vadászatokra, és még rendesen csesztetik is egymást ezekkel a dolgokkal. Ezek a pillanatok egyszerűen fantasztikusak, ám ahogy Joel lelepleződik, ez a szegmens jobbára véget is ér, és elkezdődik egy macska-egér játék főszereplőnk és a gyilkosok között.
Ezután viszont a film részben a nyolcvanas évek slasher horrorjainak a kifigurázásává válik, de ezt is végig stílusosan és nagy tiszteletet tanúsítva teszi. A film élesen reflektál a legtöbb jellegzetes horrorklisére, azokat egy kicsit más nézőpontba helyezve, és az ismert sablonkaraktereket is rendre felsorakoztatja. És itt mindenképpen meg kell említeni a karaktereket is, hiszen kétség kívül ők a film egyik legerősebb pontja. Először is ott van Carrie (Amber Goldfarb), akiről igazából már a film nyitójelenete is elárulja, hogy ő nem az a fajta gyilkos, aki a hétköznapi áldozatokra specializálódott, hanem sokkal jobban szereti a különlegesebb prédákat. Ő egy igazi belevaló kemény csaj, akivel tényleg nem feltétlen jó ötlet ujjat húzni. A történet folyamán ő és Joel amolyan szövetségesekké is válnak, felvéve a harcot a többi gyilkossal, akik közül egyik alak érdekesebb, mint a másik. Kezdésnek ott van Zachary(David Koechner), a csoport vezetője, aki igazi joviális mentalitással kezeli a többieket, mint egy valódi főnök, aki a maga elcseszett módján segíteni akar a többieknek. Ő a tipikus jó kedélyű, kedves és jómódú átlagember álarca mögött rejtőző bestiális szörnyeteg, és David Koechner remek választásnak bizonyult erre a fajta szerepre. Aztán ott van Hideo (Sean Baek), aki a jól megszokott rideg, kegyetlen jakuza szerű gyilkos szerepében tűnik fel. Mike (Robert Maillet) konkrétan a Jason Voorhees és Michael Myers féle testes, nagydarab maszkos gyilkosok archetípusát testesíti meg, annyi különbséggel, hogy ő azért tud beszélni. Nem ő a társaság legintelligensebb tagja, de a gyilkoláshoz legalább nagyon ért. Fritz (Julian Richings) kezdetben a hideg, hüllőszerű, gyakorlatias pszichopata képében jelenik meg, ám aztán ő is elengedi kicsit magát, és a bohócjelmez felöltésével egy jóval könnyedebb, de nem kevésbé para gyilkost kapunk. De a társaság legerőteljesebb tagja, és a film egyik fénypontja, az Bob (Ari Millen), aki lényegét tekintve akár Patrick Bateman eltitkolt fia is lehetne. Ő a jóképű és stílusos nőcsábász, aki valójában egy igazi kaméleon és úgy váltogatja a személyiségeit, mint más a ruháit, de közben végig megmarad nála egy afféle emberfeletti elegancia, és nem kevés arrogancia, amik csak még szórakoztatóbbá teszik a figurát. Egy igazi profiról beszélhetünk az ő esetében, aki remekül ért az emberöléshez és mások megtévesztéséhez, és aki valóban egy rideg, érzelemmentes pszichopata, aki könnyűszerrel játszadozik a körülötte lévő emberekkel. Millen konkrétan ellopja a show-t minden olyan jelenetben, amiben szerepel, annyira fantasztikusan hozza ezt a szinte már tenyérbemászóan fenyegető karaktert.
A cselekmény gördülékenyen halad tovább egyik őrült eseményről a másikra, mindez valóban jó poénokkal, vicces szituációkkal, és tisztességes mennyiségű gore-al megtámogatva. Ez az elegy pedig szerencsére végig működik, egyszer sem esnek át a ló túloldalára egyik kategóriában sem, és sosem süllyednek egy bizonyos szint alá sem. Egy tisztességes, biztonságos szintet végig sikerül fenntartania a filmnek, amit a jó poénok és a frenetikus karaktereknek bőven sikerül megfűszerezniük ahhoz, hogy ez azért maradandóbb legyen a többi hasonszőrű alkotásnál. Ám a film közepe egy időre még is kicsit leül, ahol a történet is jobbára csak egy kis átvezető szakaszt biztosít nekünk a későbbi eseményekhez, illetve egyetlen poénforrásként is csak a rendőri szervek szerencsétlenekként és dilettánsokként való ábrázolása szolgál. Ez a poén mára már kicsit lerágott csontnak számít, és nem is sikerült érdekesebbé tenni itt sem sajnos. Ám ahogy ez a szegmens véget ér, az események újra felpörögnek, és ez meg sem áll a fináléig. Úgy igazán nagy csavarokra és fordulatokra nem érdemes számítani, de egy végig izgalmas és szórakoztató, vérgőzös kergetőzést kapunk, nem kevés darálással, ami a kisebb üresjáratok ellenére is végig működőképes.
Mindent egybevetve, szerintem a Vicious Fun egyértelműen a Shudder egyik legnagyobb dobása az utóbbi időben, és korunk horror-vígjáték mezőnyében is elég szép helyet tudhatna magának. Természetesen nem egy akkora világmegváltó alkotás, hogy lényegesen újraértelmezze a zsánert, vagy, hogy azonnal bekerüljön a legnagyobb címek közé, de egy valóban eredeti alapötlettel operáló, stílusos és szórakoztató darab ez, ami bármelyik unalmas esténket képes lehet feldobni. Egy horror rajongónak ez egy igazi ínyenc csemege lehet, de még az alkalmi nézőknek is bátran lehet ajánlani.
- Pro
- Az alapötlet.
- A hamisítatlan nyolcvanas évek hangulat.
- A karakterek.
- Az ismert sablonok és klisék ízléses kifigurázása.
- Kontra
- A film középső felében lévő üresjárat.
- Az alapötletből még többet is kilehetett volna hozni.
- A rendőrök.
Pro | Kontra | 72% |
Az alapötlet. | A film középső felében lévő üresjárat. | |
A hamisítatlan nyolcvanas évek hangulat. | Az alapötletből még többet is kilehetett volna hozni. | |
A karakterek. | A rendőrök. | |
Az ismert sablonok és klisék ízléses kifigurázása. |