A hétvégén debütált az anyasorozat a 11., utolsónak beharangozott szezonjával, és bár már a Fear újabb epizódjai is a kanyarban vannak, még adósok maradtunk Morgan kalandjainak legutóbbi két részének, egyben a teljes hatodik évad elemzésével, értékelésével. Elöljáróban annyit, hogy a Fear meglépte, amit nem hittünk: felrobbantották az atombombát.

Strand és Morgan vezetésével néhányan behatolnak a tengeralattjáróba, és elkezdik feltérképezni a partra sodródott jármű belsejét. A zombikká változott legénység hordáit legyilkolva szépen haladnak a vezérlőterem felé, ám idővel különválva kell helytállniuk. Egy szorult helyzetbe kerülve azonban Victoron előtör a túlélési ösztön, és magára hagyja Morgant, ennek tetejébe még a félőrült Dakota is veszélyt jelent rájuk. A kontrollszobában Riley és Teddy épp a kilövésen ügyködnek, mikor rájuk törnek Morganék, ám még épp elég ideje marad Rileynak, hogy megnyomja az elsütőgombot, és útnak indítsa az egyik rakétát. A tengeralattjáróban és a felszínen lévő csapattagok elhűlve néznek az égbe törő halálbombára.

Az évadzáró epizódban a több csoportra szakadt szereplők sorsát követhetjük nyomon az atomrakéta becsapódásáig. Dwight és Sherry egy fosztogatóktól szenvedő családot ment meg és egy légópincébe menekül a katasztrófa elől, míg Strand egy épületkomplexumban előbb Morganként bemutatkozva csatlakozik a történész Howardhoz, majd a robbanás után immár saját nevét felvállalva adja elő hatalmas egóját. Rachel a durrdefektje után lábtörést szenved, és utolsó lehetőségként feláldozza magát, hogy kisbabáját eljuttathassa Rufus kutyussal Morganékhez. Morgan és Grace közben kifejezik egymás iránt érzett szerelmüket, és még épp a robbanás előtt bukkan rájuk a kisbabával megérkező kutyus. Mivel nem marad elég idejük visszamenekülni a tengeralattjáróba, a detonáció elől hirtelen egy furgon alatt találnak „menedéket”. Terry és Dakota saját szemükkel szeretnék látni a robbanást, ám útközben belefutnak Doriékba. June megbocsájt Dakotának férje halála miatt, közben John felfedezi, hogy Teddynek van egy rejtett bunkere a detonáció átvészeléséhez, aki a robbanást túlélve a további atomfegyverek beindítását Dakota segítségével kívánja végrehajtani. John és June lefegyverezi a két őrültet, lemennek a bunkerbe, míg Dakota feldühödve, hogy Teddy csak kihasználja őt, megöli az elmebeteg vezetőt, és egyedül nézi végig a bomba becsapódását. A többiek (Daniel, Wes, Luciana, Charlie, Jacob, Sarah és Rollie) elfogják Rileyt, aki vállalja, hogy elvezeti őket a szekta egyik bunkerébe. Daniel azonban rájön, hogy Rollie valójában Teddy kémje, és megöli a férfit, míg Charlie Rileyt iktatja ki… kétszer is. A koordinátákat követve, amelyeket Daniel rádión kapott, a csoportot egy Althea által küldött helikopter menti meg, miközben nukleáris robbanások rázzák meg a környéket. Egyedül Alicia sorsa ismeretlen, akit valószínűleg az elhagyatott épület szobájába bezárva ér a detonáció.

A Fear The Walking Dead kiköszörülte az ötödik finálé csorbáját, és leszállított nekünk egy olyan évadzárót, amin csak ámulni és csettinteni tudunk. Bár a két rész nem egyszerre ment le, mégis szorosan összefügg, hiszen a 15. epizód végi rakétakilövést követően a fináléban rögtön folytatják az idővonalat (nem ugrándoznak heteket, éveket évad közben, mint azt a TWD esetében oly’ gyakran alkalmazzák). Természetesen most is Michael Satrazemis keze munkáját dicséri az utolsó epizód, amelyben ismételten szétváltak hőseink. Végigkísérhetjük mindegyikük sorsát a detonáció előtti és utáni percekben (kivéve Aliciáét, aki az eddigi összes évadfináléban szerepelt, most mégsem bukkant fel egy pillanatra sem… talán nem véletlenül), minden egyes szétszéledő csoport jelenetsorát külön alcímmel jelölve. Adlard és Kirkman, no meg Goldbergék dicséretet érdemelnek a rendkívül feszült légkör megteremtéséért, és a klisékkel szembemenve meg merték lépni a rakéta kilövését (jó-jó, csak az egyiket sikerült aktiválni, de így is elképedve néztük a 15. rész utolsó perceit).
Ha már klisé, nem mehetünk el a „gonosz megkapja méltó jutalmát”-frázis alkalmazása mellett. Valahol biztosak voltunk benne, hogy Teddy, Riley és Dakota is fűbe fog harapni, ám az utóbbi pár rész esetében csupán Riley volt az, akinél ezt biztosra vehettük. Emiatt volt meglepő a másik két antagonista halála: Teddyt az egyik követője intézte el, Dakota pedig a robbanás áldozatává vált. A két epizódot körbelengi az elkerülhetetlen robbanás gondolata, amelyet csak tetéz az egyedi sorsdrámák sokasága: Rachel önfeláldozása, Dakota csalódottsága és elporladása vagy épp Strand manipulatív színvallása. Utóbbinál megdöbbentő, ám teljesen logikus lépés volt a készítőktől, hogy Victorból újfent kibújtatják az igazi énjét, és mit oly’ sokszor az évadok során, csupán a szellemi tehetségének köszönhetően képes megúszni még egy ekkora jelentőségű dolgot is.

A Fear egész évada során egyre-másra döbbentett meg (engem és számos rajongót is) az egyedi képi megoldások alkalmazása, amely közül az „álomepizód” sokszínűsége mellett Dakota kifejezetten gyönyörűen fényképezett végzete is egy elképesztően szép vizuális bravúr. Természetesen mind a "USS Pennsylvania", illetve a "The Beginning" címre hallgató epizód is tele van elképesztő perspektívákkal, amelyet csak fokoznak a hangulatkeltő zenei aláfestések, nem beszélve egy-egy statikus nagytotállal vagy épp CGI-effektekkel megspékelt jelentsorral. Örülünk, hogy az évadzárót ezúttal nem rontották el holmi klisés és agyament lezárással, amely legutóbb gallyra vágta az egész ötödik szezonban is alkalmazott kreatív hang- és képi megoldásokat (lássuk be, Morgan magára hagyására jobban emlékszünk, mint mondjuk a sugárfertőzött zombik elképesztően „realisztikus” megvalósítására). A hatodik szezonban erről szerencsére szó sincs, a 16 rész mindegyikével elégedettek lehetünk mind történet, mind látvány szempontjából. Személy szerint nekem Grace álomvilága mellett a finálé a kedvencem, de persze John Dorie és Ginny váratlan eltávozása, no meg a beugró vendégszereplő Robert Patrick-es epizód is szerepel a legjobban sikerültek között. Külön kiemelendő, hogy a szezon során KÉT főellenséggel is sikerült leszámolnia Morganéknek. A Ginny-féle szál lezárását eleinte az évad végére vártuk, ám a rendkívül pörgős tempó és a történetszálak egymásra gyakorolt hatása miatt ezt részekkel előbb meglépték, majd ezek után is maradt ideje Adlardéknak felépíteni egy másik antagonistát és bandáját, tálalva egy, még Ginnynél is veszélyesebb ellenfelet, és ezt a sztorivonalat is sikerrel vitték végig. Gondoljunk csak bele, hogy a Fear esetében eddig hány főellenség volt a hat szezon során, és mennyi volt a TWD eddigi 10 évadában (ööö, Kormányzó, Negan, Gregory és a Farkasok… van még?).

No meg a zombik… részről-részre egyre gusztustalanabbul néztek ki, a természet által leamortizált élőholtaknál csak a növényzettel benőtt vagy a szerszámok, autók által feltrancsírozott példányok voltak elképesztő részletességgel megalkotva. Nicotero és csapata ismételten kitett magáért, a Fear kóborlóinál nem nagyon tudok mondani elképesztőbben megvalósított tévésorozatos zombikat.

A Fear hatodik évada jelentős hátránnyal indult az ötödik borzalmas lezárásának köszönhetően, ám már az első két résszel sikerült kiküszöbölni a botlást, és szinte hibátlan évadbéli epizódokkal feltennni azt a bizonyos lécet. Ezt jól mutatja a tvseries és az IMDb-s pontszámok állása is: a teljes szezont 9.3-ra értékelték(!), az egyes részek pedig 9.2 és 9.7 között mozognak. Bátran ki merem mondani, hogy a Fear sokkal jobban teljesít a TWD-vel ellentétben, ami gyakorlatilag Rick távozása után csak mostanra tudott pozitív tendenciát felmutatni, és Madison ide vagy oda, Morgan és Dwight, no meg az állandó karakterek „biztonsága” még mindig csúcsra tudja járatni a szériát. Ennek fényében meglepő, hogy miért vártak szinte az utolsó pillanatig (pontosabban a 15. részig) a hetedik évad bejelentésével (amit szinte biztosan követni fog egy nyolcadik, talán utolsó is). Ebben biztosan közrejátszik az egyre csökkenő nézettség is, ami nem volt akkora mértékű, mint pl. az ötödik esetében (45 kontra 22), de nem elhanyagolható az AMC számára (a Feart 22%-os veszteséggel jelenleg 1.1 millióan követik a számok alapján, persze ebben nincs benne a streaming és a torrent). Szerencsére az AMC-nél figyelembe veszik a nézői és rajongói kritikákat is, ami jelen esetben egyértelműen pozitív tendenciát mutat.

A főkarakterek, főleg John Dorie váratlan elvesztése, illetve az előrehozott félévadzáró meglepő húzás volt, ám egyáltalán nem okozott törést, az újabb karakterekkel és az atombombás sztorivonallal sikeresen pótólták a keletkezett űrt, sőt, szintet is sikerült lépni. Egy-két butasásom persze fel lehet akadni (gondolok itt Morganék kocsi alá bújására egy atombomba elől, vagy az évad elején feltűnt fejvadász, Emile-ben rejlő potenciál kihasználatlanságára), azonban ezek semmiségek a későbbi történések tekintetében. Jelen állás szerint a túlélők mindegyikének egyedi folytatás fog jutni pár epizódon át, amelyekre csak pár hetet kell várnunk. Az október közepén induló hetedik évadban talán Aliciáén kívül az Althea által küldött helikopterben menekülő Danielék sorsa lesz a legérdekesebb, lévén az őket megmentő szervezet köti össze a Feart az anyasorozattal, illetve a másik spinoff-fal (ne feledjük, a World Beyond második évada kicsit korábban, október 3-án már debütálni fog). Izgalmak lesznek bőven az eddig kiadott egyetlen előzetes és szinopszisok alapján, és egy visszatérőt már biztosan köszönthetünk: Isabelle szerepében (tudjátok, Althea szerelme, a pilótalány) ismét Sydney Lemmon tündököl majd, illetve egy új karakter, Will is színre lép, akit Gus Halper (Beavatás, Dermesztő hajsza) testesít majd meg. Ja, igen, és a szokásos: most Ian Goldberg szkriptíró kezdte húzni a rajongók agyát Madison visszatérésével kapcsolatban. „Meglátjuk” – felelte egy újságírói kérdésre válaszolva. Hiába na, kell a hype. Hogy lehet-e még egy ilyen nagyszerű évad színvonalát szinten tartani, netán feljebb tornázni, október 17-étől kiderül.