Wendigo: a név egy különös teremtményt takar. A szó jelentése: "a gonosz lélek, aki felfalja az emberiséget". 1860 körül egy német felfedező "Kannibálnak" fordította. Több változata is ismert, kb. 45 különféle módon lehet leírni: Windigo, Weendigo, Windago, Windiga, Witiko, ween dagoh, Atchen, Chenoo, Kewok, Wheetigo, Windikouk, Wi'ntsigo, Wi'tigo, Wittikka stb.

Rengeteg legenda kering róla. Ez a titokzatos lény Amerika északi erdeiben él, a legtöbb jelentés Minnesotából érkezett. Sok vadász, túrázó arról számolt be, hogy látni vélték, mások azt állítják, hogy csak akkor látható, ha szemben áll az emberrel, mert annyira vékony, hogy oldalról szinte észrevehetetlen, viszont 15 láb (kb. 5 méter) magas is lehet. Gyorsabban fut bármely emberi lénynél, hosszú, lebegő haja mögötte száll, néha tüzet lehelhet, míg a szíve jégből van. Bár tud beszélni, de leginkább csak sziszeg vagy üvölt. (Máshol pedig a tudatalattit kihasználva ismerősök, barátok hangján szólal meg, hogy beljebb csalja az embert az erdőbe és könnyűszerrel elkaphassa.) A jeges szelekkel repül, és jár a vízen, anélkül, hogy elsüllyedne. Csillapíthatatlan étvággyal rendelkezik, és az odatévedő embereket nyersen felfalja. Az ezekben az erdőkben eltűnt személyek hozzátartozói biztosra veszik, hogy minden esetben a Wendigo végzett az áldozatokkal.

A legelső leírást Paul Le Jeune, egy jezsuita misszionárius tette, a korai 17. században. Mikor Quebecben szolgált, jelentést küldött a feljebbvalóihoz, hogy egy bennszülött nő transzba esve figyelmeztette a többieket, hogy valami furcsa megtámadja a szomszéd falut. Az atya szerint a támadás valóban bekövetkezett, és az elkövető vérfarkasra emlékeztette.

„A Weendigo betegesen sovány volt, szikkadt bőre szorosan tapadt a csontjaira. Az arcszíne a halál hamuszürkéje, és a szemei mélyen lapultak üregeikben. A Weendigo úgy festett, mint egy csontváz, ami épp most kelt ki a sírból. Az ajkai cafatosak és véresek. (…) A Weendigo a hús rothadásából kelő megtestesült tisztátalanság és nyomorúság.” Így írta le Basil Johnston, egy odzsibua tanár, kutató és előadó, aki 11 könyvet írt az indiánok legendáiról és mítoszairól.

Az indián kultúrában az eltűnt személyeket a Wendigo számlájára írták, és meg voltak róla győződve, hogy szerettük a falánk démon eledeleként végezte. A Minnesotát benépesítő telepesek a halál hírnökeként tartották számon a fenevadat. Ha valaki látta a fák között az osonó alakot vagy a villogó szempárt, egészen biztosra vették, hogy másnap valaki meghal a közelben. Több mint valószínű, hogy ez tényleg így történt, ugyanis a legenda a mai napig szilárdan él a köztudatban.

Számos Wendigo-vadászt tud felmutatni a történelem, de természetesen egyikük sem tudott sem holttestet, sem fényképet felmutatni állításuk igazolása gyanánt. A képzeletbeli rekordot egy vadászduó, apa és fia tartja nyolc darab legyilkolt fenevaddal. Bizonyítékaik pár marék szőrben és egy hajlott, sárga fogban ki is merülnek. A tetemet azért nem lehet megtalálni, mivel amint megölik, a megátkozott emberi szellem szabadon repül a mennybe, és a hátrahagyott test azonnal porrá válik.

A Wendigo egykoron ember volt, ám a kapzsiság és az önzés hatására elveszítette uralmát maga felett, önkontroll hiányában pedig képtelen elérni a kielégülés állapotát. Ezért állandóan éhes, és a gyilkolás sem képes kielégíteni a vágyait. Több módon is azzá lehet válni: ha egy sámán megátkozza az embert; vagy ha álmában megszállja egy lény; illetve akkor, ha kannibalizmusban vesz részt. Míg mi mai szemmel talán nem ítéljük el annyira a másikat, ha „muszáj” volt megtennie valamit, az északi algonkin törzsek nem így vélekedtek.

Szerintük az éhínség reménytelenségéből két módon lehet elmenekülni. Az első út az öngyilkosság, a másik a halál elfogadása és várása. Úgy hitték, hogy azok, akik nagy éhezés miatt vagy ínséges időkben választják a kannibalizmust, nagyobb eséllyel válnak halhatatlan wendigókká, akit örök éhségük kínoz. Annyira erős tabunak számított a kannibalizmus, hogy szertartásokat végeztek a tiltás megszilárdításáért, valamint azért, hogy figyelmeztessék a csoportokhoz tartozókat, miszerint hiába nagy a kísértés, ellen kell állniuk! Az assziniboin, a krí és az odzsibua indiánok ironikus szertartásos táncot adtak elő, neve wiindigookaanzhimowin odzsibua nyelven. Ma „naptáncnak” hívják, és dobszóra, maszkban ropják. Az utolsó ismert Wendigo-ceremóniát az USA-ban szervezték meg a Leech Lake Indián Rezervátumban.

A Wendigo-mítosz így a bátorítás, az együttműködés és mérséklet eszköze volt.

A Wendigo csak egy része a változatos észak-amerikai és kanadai algonkin indián hitnek. Náluk a Wendigo gonosz természetfeletti jelenség (manitou), akinek nagy szellemi ereje van. Elsősorban a hideghez, északhoz és a télhez kapcsolták őket, valamint az éhezéshez és az éhhalálhoz.

A Windigo-pszichózis

Léteznek olyan mentális betegségek, amelyek egyes részeikben, ha nem is az összesben, de kulturális behatás révén produkálják jellemző tüneteiket (culture bound syndrome). A Windigo-pszichózis az egyik, ez is többféle néven fordul elő, például „Wendigo-pszichózis” vagy „Witiko-pszichózis”, de az elsőként említett a legelterjedtebb általánosan. Az észak-amerikai indiánok csoportjainál írták le, a csipeve, odzsibua és krí törzsbe tartozók között.

A Windigo-pszichózis rendszerint télen jelenik meg, mikor a zömében a kanadai Nagy-tavak körül élő családok elszigetelődnek a havazás miatt, és az élelmiszerkészlet nem elegendő. A pszichózist a modern tudomány a paranoia egyik formájaként tekinti. Tünete lehet az étvágytalanság, az émelygés, a hányás, a letargia, illetve a „gonosz” gondolatok. A betegségben szenvedők a környezetükben lévőket élelemforrásnak tekintik, ahogy fokozódik a vágyuk, nő az éhségük, egy ponton már messze kerülnek a valóságtól, és ölésre, kannibalizmusra vetemednek.

A pszichózissal kapcsolatban az egyik legismertebb történet Swift Runneré. Az albertai prémvadász besétált a helyi katolikus misszióba azzal a történettel, hogy sajnálatosan az egész családja elhunyt, a hosszú, kemény tél következtében. Viszont mivel legalább 90 kg-ot nyomott, és egyáltalán nem tűnt megviseltnek, a pap kételkedett a szavaiban, és szépen lassan bevallotta neki a férfi, hogy rémálmok gyötrik, hangokat hall, többször ébred ordítozva az éjszaka közepén, és úgy érzi, megszállta valami. Ám ennél többet nem akart elmondani.

A misszió jelentette az esetet a Fort Saskatchewan-i rendőrségnek, akik visszakísérték Runnert az erdő szélére. Ám a táborhoz érve még a legtapasztaltabbak is kiborultak, mindenütt csontok, emberi húscafatok, vér- és hajmaradványok hevertek. Némely csontból még a velőt is kiszívták. A végén a férfi bevallotta, hogy néhány családtagját agyonlőtte, másokat feldarabolt egy baltával. A saját lányát megfojtotta egy övvel, a fiából pedig befalatozott, mielőtt még az meghalt volna. Runnert Fort Saskatchewanban kötél általi halálra ítélték. Kivégzése előtt a következőket mondta Hippolyte Leduc atyának: "Az emberi faj legalja vagyok. Még azt sem érdemlem meg, hogy embernek nevezzenek."

Érdekes, hogy a Wendigo-esetek rohamosan csökkentek, ahogy egyre több indián került egyre szorosabb kapcsolatba a nyugati gondolkodással, és kevesebbet gyakorolták hagyományos, vidéki életmódjukat. A betegség már önmagában is megosztja a kutatókat, egyesek genetikai rendellenességre gyanakodnak, mások szerint nem is létezik, csupán az antropológusok minden utánajárás nélkül igaznak vették a mendemondákat. Akárhogy legyen is, a Wendigók tovább élnek a hagyományaikat ápoló algonkin törzsek legendáiban, illetve számunkra a szórakoztató műfajokban.

A Wendigo alakja felbukkan sorozatokban (pl. Odaát, Vámpírakták, Grimm, Hannibal), filmekben (pl. Dark Was the Night, Wendigo, Farkaséhség), ezenkívül Stephen King is megemlítette az Állattemető című regényében, de ismerős lehet a Warcraftból és a Dungeons & Dragons világából is.

Találtam egy érdekes leírást, mely szerint ha összefutnátok eggyel, ne ijedjetek meg :-) Hírhedten nehéz megölni, de nem lehetetlen, fényes nappal még van rá esély, éjjel viszont kitűnő vadász. Van néhány gyengesége, a vas, az acél és az ezüst halálos rá. A legbiztosabb módszer, ha a lény jeges szívét egy ezüstkaróval átdöfjük, és a testét egy ezüstbaltával feldaraboljuk. Kíváncsi lennék, a fent említett Wendigo-vadászok ezt a módszert használták-e.