Mindannyiunk számára vannak olyan filmek, amik, még ha nem is kiemelkedő alkotások, sőt, sok tekintetben messze elmaradnak még a kultstászt kiérdemelt legendás művektől, még is képesek egy kellemesen hangulatos vagy nosztalgikus élménnyel szolgálni, ami a legnagyobb hibáikat is enyhítheti a szemünkben. Többek között ez a helyzet nálam, kezdő horrorrajongó éveim egyik gyöngyszemével, az 1980-as Fenyegetéssel, ami nem is tagadhatná az olcsóságát, de mégis, több szempontból is egy érdekes darabnak számít.

Négy barát egy kellemes nyári kikapcsolódás reményében indul el a közeli hegyekbe, hogy az ottani tónál töltsék el kellemesen a szabadidőt. Hiába figyelmezteti őket a benzinkúti üzlet tulajdonosa (Jack Palance), hogy a vadászidény kellős közepén ez lehet nem a legjobb ötlet, a fiatalok még is nekivágnak a vidéki vadonnak. Amikor ketten közülük nyomtalanul eltűnnek, társaik a keresésükre indulnak, és rövidesen rátalálnak a holttesteikre egy közeli faházban, több más oszlásban lévő áldozat társaságában. Menekülés közben néhány különös, repülő, tengericsillagszerű lény is üldözőbe veszi őket, de sikerül megszabadulniuk tőlük. A helyi kocsmában próbálnak segítséget kérni, ahol belebotlanak egy zavarodott háborús veteránba (Martin Landau), és ismét találkoznak a korábbi bolt tulajdonosával, aki mellesleg profi vadász. Hamarosan rájönnek, hogy egy földönkívüli lény vert tanyát a közelben, aki nem tekinti többnek az embert, egyszerű prédánál.

A Fenyegetés egyértelműen egy tipikus kisköltségvetésű sci-fi horror a nyolcvanas évek legelejéről, és ez alapján nagyjából azt is kapjuk, amire számítunk. A forgatókönyv nincs túlbonyolítva, az effektek néha elég szegényesek, és rengeteg olyan klisétől hemzseg, amit számtalan hasonszőrű produkcióból ismerhetünk. Mai szemmel sem mondanám azt, hogy lehet rajta félni, viszont ellenben rendelkezik egy olyan hangulattal és élménnyel, ami kicsit maradandóbbá teszi a többi olcsó horrornál. A film indítása, bár teljesen összhangban van a legtöbb slasherrel és más hasonló horrorral, még is ígéretes. A karakterek jelleme nincsen túlbonyolítva, de ez nem jelent problémát. A vidéki, erdős környezet tökéletes helyszínnek bizonyult, és szerencsére az alkotók ki is használták az ebben rejlő potenciált. Főleg az éjszakai jelenetekben, amik igazából a film kétharmadát kiteszik, és itt igazán hangulatosan sikerült érzékeltetni a sötét fák között ólálkodó gonosz jelenlétét. Ez köszönhető részben a zenének is, ami nem annyira emlékezetes, hogy bekerüljön a legjobbak közé, de az adott jelenetekben tökéletes atmoszférát teremt. Még ha félni nem is tudunk igazán, de kellemesen borzongató horror pillanatokat sikerült teremteni.

Még néhány eredeti ötletre is jutott keret, amikben rengeteg potenciál volt. Ezek főleg az idegenhez köthetőek. Maga a fő földönkívüli kicsit mókásnak tűnhet a tipikus, sztereotip szürke, nagyfejű, nagy szemű külsejével, és a testhálós terepruhájával, de a készítők az ő esetében is tisztában voltak az aranyszabállyal, miszerint az a legfélelmetesebb, amit nem látunk és nem ismerünk, ezért ameddig csak lehet, késleltetik a lény teljes valójában való megmutatását. Ennek köszönhetően a fantomszerű jelenléte valóban hátborzongató és hatásos tud lenni. De a film legikonikusabb pontjai a kisebb, parazitaszerű lények, amiket gazdájuk dobócsillag módjára használ, hogy velük ejtse el áldozatait. Ezek a kis szörnyetegek kellemesen visszataszítóra és ötletesre sikerültek, hisz olyanok, mint néhány fogakkal és csápokkal ellátott repkedő palacsinta. Leginkább ezekre a kis rémségekre lehet a legjobban emlékezni a film után. A vérengzést nem viszik túlzásba, de amit kapunk az bőven elegendő, és kellően brutális, a korhoz mérten.

Viszont bőven vannak negatívumok is, amik eléggé lehúzzák az összképet. A történet nincs nagyon kidolgozva, de még ehhez képest is, a horror jeleneteken kívül a többi rész túl tölteléknek és erőtlennek hat. A kocsmában, vagy más részeknél, ahol a szereplők egyedül vannak, és éppen szimpla beszélgetések, vagy drámai jelenetek zajlanak, egyszerűen nem tudják fenntartani az érdeklődést. A párbeszédek sablonosak, és az itt játszódó események súlytalanul unalmasak. És a film teljes középső részét ezekkel a részekkel húzzák túl. A kocsmában játszódó jelenetekkel is próbáltak feszültséget teremteni, és az Őrmester megmozdulásai valóban kellemesek, de rajta kívül az összes többi csak időhúzásnak érződik. A színészek sem a legjobbak, a tipikus gyenge, standard alakításokat várhatjuk tőlük. A főszereplő fiatal srác még eléggé idegesítőnek is mondható. Akik viszont toronymagasan kiemelkednek közülük, az a két veterán színész, Martin Landau és Jack Palance. Ők ketten egyértelműen a film legnagyobb pozitívumai közé tartoznak és nélkülük lényegesen szegényesebb lenne ez a produkció. Jack Palance, aki legtöbbször negatív karaktereket szokott játszani, itt most a marcona hős szerepében tűnik fel, és nagyon jól is áll neki. Kemény, vagány, gyakorlatias, és talán neki van a legtöbb esze az összes szereplő közül. Martin Landau pedig egyszerűen parádésan zseniális a kattant Ezredesként. Már itt lehetett érezni, hogy ennek az embernek kijár egy Oscar. Egy teljesen zavarodott és közveszélyes figura, de Landau játéka egyáltalán nem megy át idegesítőbe, hanem végig hiteles marad. Ilyen figurával biztosan sokan találkoztunk már, aki megállás nélkül traktál minket az összeesküvés elméleteivel, és amikor igazán beüt a baj, akkor válik a legkiszámíthatatlanabbá és veszélyesebbé.

A film érdekességei közül érdemes megemlíteni, hogy a négy tinédzser közül az egyik színész nem más, mint a fiatal David Caruso, aki később a CSI: Miami helyszínelők Horatio-jaként vált ismertté. Továbbá a történet alapján egyesek talán sok hasonlóságot fedezhetnek fel a hét évvel későbbi Predator, és jelen alkotásunk között, az emberekre sportból vadászó földönkívüli nyomán. A dolog érdekessége nem csak abban rejlik, hogy a Fenyegetés bőven megelőzte a Ragadozó legendás első debütálását, hanem abban is, hogy az itteni idegen lényt ugyan az a Kevin Peter Hall játssza, aki később a predator szerepét is magára ölthette. Mi ez, ha nem sorsszerűség?

A Fenyegetés valóban nem egy kiemelkedő alkotás, tipikusan az a fajta film, ahogyan a régi idők autósmoziainak, vagy zugmoziainak felhozatalait elképzeli az ember. A számtalan gyengesége, és a gyakran unalomba fulladó története miatt valóban megkérdőjelezhető az időtállósága, viszont a sok hangulatos horrorelem, továbbá Palance és Landau kiváló színészi játéka miatt biztos nem fogjuk elfelejteni. Nem lesz sose igazán közkedvelt darab, de az ínyencek biztos megtalálhatják benne a számításukat, akik pedig régről ismerik, azoknak kellemesen nosztalgikus élményt tud nyújtani. Egy kellemes, nyáresti mozizásra pedig teljesen aktuális is.

Értékelés: 5/10.

IMDb | mafab