Metamorfózis. Átváltozás. Folyamat, amin életünk során mindannyian átesünk. Gyermeki testünk lassan megváltozik, kifejlődik. Vonásaink átalakulnak. Ez a szervezetünk operája. Egy mű, aminek taktusai életünk végéig zengnek. Ez a fizikai változás elkerülhetetlen. Van azonban egy másfajta átalakulás is, ez sokkal inkább lelki természetű. Személyiségünk az évek során jelentősen változhat. Céljaink, vágyaink módosulnak. Lelkesedésünk, fellángolásaink helyére újabbak lépnek. Ez a belső változás lehet önként vállalt éppúgy, mint tőlünk szinte teljesen független is. Az önkéntes változás igényét saját magunkkal szemben támasztjuk. Akarjuk azt. Szeretnénk dönteni, felelősséget vállalni, ahogy idővel „felnőni” is.  Ez a változás az esetek többségében hatalmas sikerekkel kecsegtet, mivel belőlünk indul. Mi akarjuk, mi vágyjuk, mi teszünk érte. Az érdekes azonban mégis az, hogy a leglátványosabb átváltozáson általában mások hatására megyünk át, legtöbbször érzelmi motivációk által vezérelve. Testünk átalakul, gondolatainkat kellemes köd borítja el, érzelmeink pedig boldogan asszisztálnak a folyamathoz. Az ilyen átváltozás során válik a lányból nő majd asszony és anya, a fiúból pedig így lesz férfi majd férj és apa. Elengedhetetlen és szükséges változás ez. A lényeg a döntés, amit szerencsésebb esetben érzelmeinknek köszönhetően hozunk meg. Azoknak az érzelmeinknek köszönhetően, amikre talán sosem volt valódi befolyásunk.  A kezdeti szimpátiát felváltja a barátság, ami szinte észrevétlenül válik vonzalommá, majd pedig olyan érzelemmé, ami mindent és mindenkit képes porrá égetni. Nem biztos, hogy tudunk róla, ahogy az sem, hogy észrevettük-e egyáltalán. Mégis szükségünk van erre. Ezáltal válhatunk többé. Ez legjelentősebb metamorfózisunk katalizátora…

A testi, lelki és emocionális átváltozás témája rengeteg alkotó képzeletét ragadta már meg az idők során. Robert Louis Stevenson, Franz Kafka vagy éppen David Cronenberg. Az alkotók sora szinte végtelen. Vannak azonban sokkal ősibb legendák is, amik elemi erővel képesek megmutatni a metamorfózis valódi természetét. Ilyen a farkasember legendája is. Lükanthroposz, wilkolak, vérfarkas vagy éppen váltott farkas. Mind-mind ugyanazt a lényt jelöli. Az embert, aki külső erő vagy behatás – általában valamely átok vagy harapás – vagy saját elhatározás – mágikus rítus – hatására részben vagy teljesen farkassá alakul át. Érzékei és ösztönei felerősödnek, ereje és agresszivitása megnő. Vadászik, gyilkol, táplálkozik. Visszatér egy ősibb létállapotba. A farkasember mozis manifesztációjának általában két fajtája van. Az egyik az elesett, saját maga és a változás elől is menekülő főhős, a másik a szörnyeteg, aki örömmel fogadja a hatalmat és boldogan dobja el emberi mivoltának – igazán sosem fontos – utolsó darabkáit is a féktelen pusztításért cserébe. Ezekből próbált meg – véleményem szerint sikeresen – kitörni Mike Nichols, német származású rendező (Diploma előtt /1967/) 1994-es Farkas című filmjével.

Az idősödő Will Randall (Jack Nicholson) egy könyvkiadó főszerkesztője, élete szürke és unalmas. Ez azonban egy vermonti utazás során hirtelen megváltozik. A kihalt téli éjszakában elgázol egy farkast, ami – miközben megpróbálja lehúzni az állatot az útról – megharapja a férfit. A kezdeti pozitív tapasztalatok után azonban gyorsan megismeri a harapás árnyoldalait is. A farkas folyamatosan növekszik benne, addig, amíg teljesen el nem emészti, így nem csak magáért kell már küzdenie, hanem az őt körülvevő emberekért is…

A nyilvánvalóan metaforaként funkcionáló történetről nem szeretnék többet elárulni. Egy igazán emberi történetet sikerült Nicholsnak prezentálnia. Egy mesét arról, hogy megtaláljuk azt, akik valójában vagyunk. Számomra a film legnagyobb előnye azonban az, ahogyan a mítoszt kezeli. Több alkotóval ellentétben itt a harapás által elindított változás és metamorfózis nem átok, sokkal inkább áldás. Egy út, amin Willnek mindig is járnia kellett volna.

Emlékszem a film bemutatásának idején közepes értékeléseket kapott a kapcsolódó fórumokon, amin már akkor is csodálkoztam. Valójában nem egy olyan alkotásról beszélünk, ami megrengette a műfajt, de egy igazán szerethető mozi született. A rendezés jó, a történet érdekes, a színészgárda pedig önmagáért beszél. Jack Nicholson, Michelle Pfeiffer, Christopher Plummer, James Spader. Impozáns nevek, akikben egyáltalán nem kell csalódnia annak, aki bizalmat szavaz a filmnek és akkor még nem is beszéltünk a nemrég elhunyt, zseniális Ennio Morricone zenéjéről. Minden adott volt a sikerhez, ami azonban soha nem jött el igazán. Az alkotás eltűnt az idő tengerében. Pedig megéri újra elővenni. Én a napokban néztem újra és még mindig nagyon szeretem ezt a filmet, annak ellenére is, hogy sajnos nem öregedett jól. Trükkjei megkoptak, a történet folyása meglehetősen lassúnak hat napjainkban, mozgalmasabb jelenetei is néha mosolyt tudnak csalni a nézők arcára. Mégis vannak dolgok, amik miatt jó szívvel ajánlom mindenkinek. A film gondolati háttere és lehetséges értelmezése az, ami megéri a körülbelül két órás játékidő minden egyes percét.

A mozi rámutat arra, hogy emberek vagyunk. Vágyakkal, érzésekkel és szenvedéllyel. Emberek, akik gyakran félnek a változástól, attól, hogy komfortzónánkat magunk mögött hagyva kilépjünk abba az életbe, amire talán mindig is élni szerettünk volna. Pedig a lehetőségek mindig is ott voltak a szemünk előtt, csak nem akartuk igazán meglátni azokat. Féltünk. A következményektől, a fájdalomtól és magától az élettől is. A változás azonban nélkülözhetetlen, csak annak köszönhetően találhatjuk meg önmagunkat. Nem biztos, hogy azt, akik, egykoron lenni szerettünk volna, sokkal inkább azt, amivé válnunk kell. Willhez hasonlóan menekülhetünk átalakulásunk és magunk elől is. Harcunk azonban értelmetlen. Bújhatunk mágikus talizmánok vagy éppen falak mögé, elzárkózhatunk, hallgatásba burkolózhatunk. Dönthetünk úgy, hogy megtagadjuk önmagunkat és fejlődésünk gyermeki testét kéjes élvezettel saját magunk feszítjük keresztre, hogy teteme hirdesse majd, még nem állunk készen. Még nincs itt az ideje. Hiszen mit veszíthetünk? Az igazság az, hogy talán azt, amire mindig is igazán vágytunk. Legyen az akár bűntudat nélküli hatalom vagy éppen kétségek nélküli szerelem…

7/10

IMDb | mafab