A magyar leleményességhez kétség sem férhet. Habár Harry Bromley Davenport a harmadik résszel lezárta az Xtro szériát, a magyar forgalmazók nem hagyták annyiban a dolgot, és hozzácsaptak még egy epizódot a brutálisan gyenge második résszel való hasonlóság miatt (és persze a tékákban való siker reményében). Így született meg jelen alanyunk a DNA – Ragadozó 3 mintájára. Mielőtt elhúznánk a szánkat, elárulom, hogy ez nem is sikerült olyan rosszul, mint elsőre hinnénk, ellentétben Mark Dacascos förmedvényével.

A sztori alapján nem számítunk semmi kiemelkedőre: a kaliforniai Mojave-sivatagban a kormány emberei rábukkannak egy űrszondára, amelynek elvileg a Marson kellene lennie, azonban érthetetlen módon valahogyan mégis visszatért a Földre. Egy katonai különítmény a közelben lévő elszigetelt kutatóbázisra szállítja az űreszközt, ahol néhány tudós együttes erővel próbál rájönni a miértekre. Miközben egyre-másra gyűlnek a kérdések és válaszok, a szerkezetből egy idegen életforma szabadul ki, amely azonnal fejlődésnek indul. A lény elfogására való törekvések nem várt fordulatot vesznek, mikor a kiemelkedő intelligenciájával rendelkező idegen sorra csalja tőrbe és vadássza le az épületben lévőket.

A kilencvenes-kétezres évek tékakorszakában rendkívül elterjedt volt az egy kaptafára készült filmek címének átköltése, gyakorta ezeket valamilyen ismertebb alkotás nevének növekvő számozásával vagy valamely szavával ellátni. Jó példa rá a fent említett DNA – Ragadozó 3, a Pauly Shore-ral fémjelzett Kő-sorozat (Kőbunkó, Kaszakő, Kő egy csapat, stb..), vagy akár Rob Schneider Tök-filmjei (Tök alsó 1-2, Tök állat, Tökös csaj), amelyeknek a főszereplő színészen kívül semmi közük nincs egymáshoz. Ebben az esetben viszont érthető a párhuzam az Xtro-filmekkel, főleg a második résszel, ugyanis nagyon sok egyező motívum lelhető fel mindkét produkcióban: a történet kis változtatással majdnem ugyanaz, a kezdő helikopteres jelenet is mintha csak koppintás lenne, a titkos laborbéli események is a Második látogatást idézik.

Az eredeti címén Lifeform vagy Invader című horror viszont mérföldekkel jobb az előbb említett szutyoknál. Bár elég nehezen indul be, a szörnyikénk megjelenéséig sem lankad a figyelmünk, ugyanis hála a rendező/szkriptíró Mark H. Bakernek, nagyon okos párbeszédeket írt a színészeknek. Ennek köszönhetően az Xtro4 messze az egyik legokosabb és leginformatívabb B-kategóriás sci-fi a ’90-es érából, amelyen érződik, hogy komoly kutatómunka előzte meg a forgatást (tanulhatna tőlük, kedves Roland Emmerich). Baker utánanézett a Viking-2 űrszonda pontos leírásának, kinézetének, megkérdezett valódi tudósokat, hogy egy esetleges szituációban miként cselekednének, miket vizsgálnának és miként döntenének, ezeket összefoglalta, és megírta a forgatókönyvet, majd remek érzékkel választotta ki a színészeket, akik mindezen szövegeket és eseményeket rendkívül hitelesen játsszák el nekünk. Tényleg úgy érezzük, hogy végre nem papírmasészintű karakterekkel van dolgunk, hanem hús-vér emberek nagy tudással a hátuk mögött magyaráznak nekünk. De nemcsak a tudósok, hanem a katonaság reakcióit is remekül vezeti végig a filmen Baker, és szerencsére olyan színészeket sikerült kasztingolni az egyes szerepekre, akik nagyszerű alakítást visznek a vászonra, és akár egy nagyobb volumenű színészi szerepet is nagy bizalommal rá lehet bízni. Az Xtro4 meg is hozta számunkra az eredményt: amellett, hogy a filmet rendkívül élvezetessé tették, Cotter Smith és Deirdre O'Connell azóta is remek sorozatokban és filmekben szerepeltek és szerepelnek is napjainkig (például Mindhunter, Daredevil, illetve az Egy makulátlan elme örök ragyogása vagy az X-Men 2). Kiemelném Robert Wisdomot, aki ebben a történetben remekül hozza a keménykezű parancsnokot, de pályája során már összecsapott Batmannel a Sötét lovag: Felemelkedésben és Travoltával is parádézott az Ál/Arcban, és sorozatokban is megállta a helyét (Rosewood, Szökés).

Azonban van itt egy értelmetlen furcsaság, ami miatt sokan és joggal ekézik jelen alkotásunkat, mégpedig ő egy mellékkarakter: Ryan közlegény (akit most nem megmenteni kell, meg az amúgy is egy másik kategória), akit a nevezetes Ryan Phillippe alakít. Ezt az úriemberkét szinte az ismeretlenből húzták elő, és bár nem sokat van a képernyőn, mégis a kezdő stáblistán az ő neve szerepel elsőként, és mai napig az ő nevét emelik ki a film kapcsán. Megoldás lehet, hogy Phillippe ezt a horrort kiugródeszkának szánta Hollywood számára, ami be is jött neki, lévén pár évvel később ő kapta meg a hatalmas sikert arató és azóta kultusszá váló Kegyetlen játékok című thrillerben Sebastian szerepét. Ám a Lifeformban eléggé irritáló alakítást nyújt a túlbuzgó kadét szerepében, emellett jelenléte nem tesz semmi extrát a többi karakter mellé.

Az Invader egyik nagy dobása a remek dialógusok és színészek mellett a látványvilág megteremtése. A főként két helyszínen, a sivatagban és a kutatóbázison játszódó történet látszólagos puritánsága ellenére remekül hozza a bezártsági érzést, az akciók remekül vannak kivitelezve, az emberi hülyeség tényezőit sem odázzák el. Habár blődségnek tűnik, nagyon is valódi reakciókat váltanak ki a szituációk, még a Jeffers közlegényt alakító Raoul O'Connell is valóban megijedt és sokkot kapott a forgatás során. Az idegen életformát szintén rendkívüli módon átgondolták és tervezték meg. Nagyon jól mutat a képernyőn keresztül, habár a fejlődése nagyban merít az Alien idegenéből, de ugye ez az ilyen kategóriájú filmeknél már megszokott dolognak számít. Ez a lény „kollégájához” hasonlóan rendkívül érdekes viselkedéseket és tulajdonságokat mutat be, amelyeket a hasonló teremtményfilmek soha vagy nem túl gyakran vettek figyelembe: az intelligens motivációt. Lényünk már az életformája és evolúciója miatt sem csupán a gyilkolásra termett, hanem egy idegen bolygó küldötteként kiemelkedően intelligens módon viselkedik: csapdát állít, próbálja kiismerni az őt üldöző embereket és kijutni az épületből. A film vége erősen katarktikus, előre nem kiszámítható, így garantálva a nézőnek, hogy mire eljut a végefőcímig, elégedetten állhat fel a székéből.

De ne higgyük, hogy csupán a címadással sikerült elrontani kicsiny hazánkfiainak az idillt: árnyalja a képet a magyar szinkron pár butasága is. A Mojave-sivatagot „moháve” helyett „mojavínek” ejtik, van egy-két félrefordítás is a megnevezéseknél, és egyes katonák szinkronhangja is rettentő idegesítőre sikeredett. Illetve, ha már a magyar címadásnál tartunk, egy kérdés a már nem létező forgalmazóhoz: ha már Xtro, miért Betolakodók az alcíme, mikor csak egyetlen lény szerepel benne?

Mivel az Invader a magyar keresztség és jó pár hasonlóság ellenére is külön kezelendő a Davenport-féle Xtro-trilógiától, egy rendkívül remek szórakozást nyújtó alkotás, amely okosságával és a színészi játékával kiemelkedik a sok-sok buta B-Zs-kategóriás sci-fi közül. A kilencvenes évek jegyeit vitathatatlanul magán viseli, annak kötelező szabványait követve, ám a rendkívüli végkifejlet és a remekül felépített történet miatt érdemes vetni rá egy pillantást.

7/10

IMDb