A slasher a horror egyik méltán híres alzsánerének számít, ami számtalan nagyszerű, vagy kevésbé nagyszerű alkotással ajándékozta meg a nagyérdeműt. Olyan filmek alapozták meg ezt a műfajt, mint a Halloween, vagy a Péntek 13, és az általuk bevezetett kliséket és szabályokat azóta is előszeretettel alkalmazzák. Főként a Péntek 13-ra lehet ez igaz, hiszen a maszkos, legtöbbször egy machetere emlékeztető vágóeszközt forgató gyilkos alakját, és a nyári tábort már többször is újrahasznosították, vagy kiparodizálták. Az ilyen kísérleteket unásig lehetne sorolni, és való igaz, hogy igen kevés ezekből az igazán színvonalas paródia, vagy éppen a méltó tisztelgés.

Kellemes, meghitt nyári tábor a békés, csöndes erdő mélyén. A táborvezetők már rég berendezkedtek, és már csak a vidám gyereksereg érkezésére várnak. Csak egy a probléma. Hogy valaki módszeresen elkezdte lemészárolni a fiatal táborfelügyelőket. Sam (Fran Kranz) vérrel átáztatott ruhájában menekül az éjszakában a maszkos gyilkos elől, mint az utolsó túlélők egyike. Mikor végre sikerül fedezékbe húzódnia, telefonon értesíti legjobb barátját, Chuck-ot (Alyson Hannigan), és Sam szép sorban elmeséli neki, hogy hogyan fajultak el idáig a dolgok. Mivel Chuck nagy horror rajongó, azonnal elkezdik végigvenni a filmes szabályokat és kliséket, hogy rájöjjenek, hogy ki a gyilkos, és hogy hogyan lehetne élve megúszni ezt az éjszakát. Az események viszont igen kellemetlen fordulatot vesznek, amikor felmerül annak a lehetősége, hogy talán Sam maga a gyilkos.

Már a történet leírásból is egyértelmű, hogy a film egy hatalmas tisztelgés a slasher műfaj előtt, és még kicsit több is annál. Minden adott, amit az ilyen filmekből megszokhattunk; nyári tábor, könnyűvérű fiatalok, szemrevaló hölgyek, és egy maszkos gyilkos, aki kreatívabbnál kreatívabb módon intézi el a többi szereplőt. Ezeket az alapokat tisztességes módon alkalmazza is a film, megidézve a zsáner igazi aranykorát, a nyolcvanas évek szellemiségét. Valamennyire ugyanabból a receptből dolgozik, mint anno a Sikoly, de annál még sokkal önreflexívebb. Fokozatosan veszik végig a zsáner szabályrendszereit és előszeretettel ki is figurázzák őket. Az egyik személyes kedvencem maga a hullaszámlálás volt, ugyanis valahányszor megölnek valakit, a film ki is írja nekünk, hogy éppen hanyadik áldozatnál járunk. De hasonlóan jól kikerekítették a final girl téma körüli vitát is, illetve ezt lehet csak én látom így, de a gyilkos személyével kapcsolatban is megvolt az önreflexió. Mert a régi slasher horrorokban többségében inkább a gyilkost lehetett a film, vagy a sorozat igazi főhősének tekinteni, mindenki más csak a darálásra való biodíszlet szerepét töltötte be. És anélkül, hogy bármi poént lelőnék, elmondhatom, hogy itt a gyilkos is fontosabb szerepkörbe kerül. Akiben amúgy megidéződik minden maszkos gyilkos valaha, de természetesen főleg Jason. Utóbbi úriemberhez már csak az a hasonlóság is köti, hogy machetevel gyilkol, ami elég stílusosan ki van dekorálva egy állat állkapcsával, és még a maszkja is egész egyedi és hatásos lett. Egy fából faragott, sima, érzelemmentes maszk, ami csak a viselője szemének hagy két sötét rést. Attól eltekintve, hogy néha mintha Groot arcát viselte volna a gyilkos (de ezt lehet csak én láttam bele) nagyon meggyőző és félelmetes lett a végeredmény. Számtalan régi klasszikusra is kapunk utalást, ami főleg Chuck karakterének köszönhető. Az ő párbeszédei Sam-el olyan benyomást keltenek, mintha egy néző venné fel a kapcsolatot a szereplővel, és úgy adna neki tippeket, hogy hogyan élje túl a filmet. És külön jó pont, hogy ez a sok kifigurázás és önreflexió egyáltalán nem erőltetett, és nem is űz gúnyt a zsánerből, hanem tényleg egy hatalmas tiszteletadás ennek a dicső korszaknak. A poénok is intelligensek, és tényleg jókat lehet rajtuk néha nevetni.

Ezek alapján gondolhatnánk, hogy egy tisztességes, szórakoztató múltidéző slasher-vígjátékról van szó. Ami alapjáraton igaz is, de mégsem, ugyanis a film túllép a műfaji kereteken és kitágítja a saját határait. Alapjáraton ilyen a történet nem lineáris felbontása is. Az események nagy részét, és hogy hogyan kezdődtek el a gyilkosságok, honnan származhat a gyilkos, azokat mind Sam elbeszéléséből tudjuk meg flashbackek formájában, és még ezeket sem sorrendben kapjuk meg. Kicsit úgy képzeljük ezt el, mint a legtöbb Tarantino film esetében. És bár igazán látványos és véres gyilkosságokat kapunk, amiket bármelyik Péntek 13. film megirigyelhet, a fő fókusz itt inkább a karaktereken van, akik ehhez mérten rendesen ki is vannak dolgozva. Sam és Chuck párosa simán elviszi a hátán a filmet, és az őket alakító Fran Kranz és Alyson Hannigan sem okoz nekünk csalódást. Teljesen kedvelhető figurák és maximálisan együtt is tudunk velük érezni. Sam a tipikus félős, kicsit szerencsétlen srác, akinek egy igazán durva helyzetben kell helytállnia, Chuck pedig a vagány, humoros horror fan, akiben igazából bármelyik néző magára ismerhet. Mellettük még Brittany S. Hall és Jenna Harvey, akik említést érdemelnek még. A gyilkos személye körüli bizonytalanság, és annak konkretizálódása után kialakuló patthelyzetek is túlnőnek egy átlag slasher dramaturgiai helyzetén, és ezeket az alkotók is ügyesen alkalmazták. Szerencsére a film nem erre a rejtélyre épít rá, mert ez viszonylag hamar egyértelművé fog válni, még ha egy darabig hagynak is bennünk kételyeket, de ebből a szituációból sok mindent ki tudtak hozni. És van még itt egy természetfeletti szál is, aminek lényegébe most nem mennék bele, de erőteljesen befolyásolja a történet gerincét, és a szereplők sorsát is. Mindezekre pedig még rátesz az a hamisítatlan, kellemes retro hangulat, ami szinte azonnal vissza tud repíteni minket a nyolcvanas évek slasher dömpingjeinek világába. Teszi mindezt úgy, hogy közben nagyon is modern marad, és tökéletes precizitással elegyíti ezt a két világot. A zene rengeteget hozzá tesz ehhez az atmoszférához, és itt szintén ki kell emelnem a film főcímdalát, ami már az előzetesben is elhangzik, itt pedig a stáblistán kapott helyet.

A You Might Be the Killer nem egy világmegváltó alkotás, nem reformálja meg a zsánert, de hibátlanul idézi meg annak minden szépségét, és stílusosan figurázza ki a hibáit is. Egy kellemes, szerethető kis horror-vígjáték ez, ami a műfaj szerelmeseinek biztosan meg fogja melengetni a szívét. Már csak azért is, mert bármilyen furcsán is hangozzon ez a kijelentés, de szerintem hosszú évek óta ez az egyik legjobb „Péntek 13. film”. Amíg Jason kalandjaiból nem kapunk egy újabb etapot, addig ez a produkció is bőven képes kárpótolni.

6/10

IMDb