Az év egyik legvártabb filmjének ígérkezett a Hang nélkül és nem alaptalanul. A kezdeti információhiány alapból felkorbácsolta a nézők érdeklődését, majd ahogy egyre többet tudtunk meg róla, ez az érdeklődés egyre csak fokozódott. Egy jól ismert elemmel operáltak a készítők, amit egy teljesen újféle és egyedi oldalról közelítettek meg. Ilyen helyzetekben általában egy film a két abszolút véglet között ingázik, tehát vagy teljes kudarc, vagy pedig teljes siker a végeredmény, de a sok pozitív előjel elég erőteljesen utalt az utóbbi lehetőségre. Szerencsére nem is kellett csalódnunk.

Világunkat ismeretlen eredetű, látszólag sebezhetetlen lények özönlötték el, amik vakok ugyan, de a legkisebb hangot is azonnal érzékelik. Az emberiség nagyját rövid idő alatt megtizedelték, és a túlélők a lehető legcsendesebb környezetben igyekeznek túlélni. Ilyen körülmények között él Lee Abbott (John Krasinski) feleségével, Evelynnel (Emily Blunt) és két gyermekükkel vidéki otthonukban. Házukat és a farm többi részét is maximálisan biztonságossá alakították, és egymással is csak jelbeszéddel, vagy halk suttogással kommunikálnak. Ám a köztük felmerülő feszültségek és Evelyn terhessége egyre veszélyesebb helyzetekbe sodorja őket.

A film első ránézésre nem sok újdonsággal áll elő nekünk. Adott a tragédiákat átélt, túlélésért küzdő család, az apokaliptikus környezet és a vérszomjas, xenomorf és demagorgon hibridszerű lények. Emellett amire leginkább építenek az a csend és a hangok. Ezeket a toposzokat már jól ismerjük, de a rendező/főszereplő zsenialitása pont abban rejlik, hogy ezeket az elemeket mennyire sajátosan és újszerűen alkalmazza. Jól bevett félelemforrás, amikor egy szereplőnek iszonyatosan csendben kell maradnia, mert csak pár méterre van tőle a szörny/gyilkos, és a legkisebb zaj is azonnal a vesztét okozza. Ezt a szituációt itt most kiterjesztették az egész világra, és a film teljes játékideje alatt ez jelenti a fő félelem forrást. Elsőre talán furcsának hangozhat ez a megoldás, de szerencsére a recept maximálisan működik. Ez köszönhető Krasinski zsenijének is, aki jól tudta, hogy kell ezt az ötletet megvalósítani. Nem vállalja túl magát, nem pakolja tele a filmet felesleges jelenetekkel, és csak az igazán lényeges dolgokkal foglalkozik. A lények eredetéről, és hogy hogyan kerültek ide, és az invázió kitöréséről nem tudunk meg semmit, de ez egyáltalán nem is baj. Ez a környezet csak hátteret biztosít a fő történetnek, ami egy család viszontagságokkal teli életét mutatja be ebben a kegyetlen világban. Ez a rejtélyesség nagy hasznára vált például a szörnyeknek, akik így sokkal félelmetesebbek, hiszen mint tudjuk, az ismeretlentől és a felfoghatatlantól lehet csak igazán rettegni.

De a horror nem korlátozódik le kizárólag magukra a szörnyekre. Hatalmas szerep jut a csendnek, és a hangoktól való rettegésnek. A szereplők csendessége alapjáraton megteremt egy olyan környezetet, ahol sokkal jobban figyelünk a hangokra, mint általában, és ha csak egy lámpa összetörik, vagy eldől valami, akkor velük együtt ugrunk meg, és figyeljük paranoiásan a képet, hogy mikor bukkan fel valamelyik lény. Itt minden egyes hangnak és apró zörejnek is súlya van, és a film maximálisan eléri, hogy minket is félelemmel töltsön el a legkisebb hangzavar és még a kicsit nyugodtabb, csendesebb jelenetekben is kellemetlenül érezzük magunkat. Ebben hatalmas szerep jut a hangkeverésnek és az egyéb technikai trükköknek. Minden zaj tökéletes tűélességgel szól, és mindegyik tökéletesen elkülöníthető. Szinte egy teljesen más, számunkra ismeretlen világot ismerünk meg ezeknek köszönhetően. És mind ez kiváló táptalajt biztosít a rettegés minden egyes formájának és a feszültség állandó fokozásának. Egy ilyen környezetben alapból nehéz elképzelni, hogy mennyi ideig tudnánk életben maradni, amennyire hozzászoktunk a modern, zajos hétköznapi élethez, és ehhez társulnak a családban fellobbanó kis ellentétek és személyes gondok. A film profi hegedűs módjára játszik az idegeinkkel, folyamatosan fokozva bennünk a feszültséget, míg végül már körmünk szakadtáig markoljuk a karfát, és szívünk egyre eszelősebb ütemet diktál minden újabb jelenetnél, ahogy haladunk előre a történetben.

Ehhez mérten a cselekmény is nagyon feszes. A játékidő mindössze két napot ölel fel, és ebből is a legtöbb időt a második nap, de főleg ennek a napnak az éjszakája teszi ki. A történetnek ezen a része szinte egy örökkévalóságnak érződik, de ezt most egyáltalán nem negatív értelemben kell érteni, sőt. Mind ismerjük azt az érzést, amikor átélünk valami szörnyű dolgot, és úgy érezzük, mintha az idő lelassulna, és a rossz esemény soha nem akarna véget érni. Ezt az érzést sikerült tökéletesen beemelni a film második felébe, és ezen a ponton már szinte tényleg átéljük azt, amit maguk a szereplők is. Borzongatóan zseniális munka. Persze maga a történet eddig a pontig eléggé ráérősen halad, időt hagyva, hogy belerázódjunk ebbe a szokatlan világba. Azt mondjuk sajnáltam, hogy e között az új, apokaliptikus világ, és a régi, zajos világ közti különbség nem lett jobban éreztetve. Illetve bármennyire is zseniálisan bánnak a félelemmel, néha így is becsúszik néhány teljesen felesleges és zavaró jumpscare. Szerencsére az átlaghoz képest így is visszafogottan alkalmazzák őket, nagyjából a helyükön kezelve, ezért nem okoznak akkora gondot. Bár minden horror csak ennyire alkalmazná a jumpscare-eket.

Az egyik legnagyobb előnye viszont talán még is csak az, hogy nem akar egyszerűen ijesztgetni és átlagos horror maradni. John Krasinski állítólag nem is nagyon kedveli a horrort, és ezért több stílust is vegyít a filmjében, meglepően mesteri módon. A környezet tökéletes hátteret biztosít a drámának, amiből kapunk is bőven. A nyitány alapból meghatározza a film alaphangulatát, és a későbbi események is ehhez igazodnak. Rendkívül következetesen kibontják nekünk, hogy egy ilyen helyzetben hogyan viselkedne egy teljesen átlagos amerikai család, akik egész eddigi életüket hátra hagyták, és újat kellett kezdeniük, amiben minden nap a halál gondolatával kell szembenézniük. A karakterek közti dinamika és személyes drámáik is teljesen hitelesek és átélhetőek, aminek köszönhetően csak még inkább tudunk izgulni értük. Ehhez mérten remek színészi alakításokat is kapunk. Krasinski a rendezés mellett színészként is jól teljesít az elszánt apa szerepében, aki még az élete árán is védelmezi családját. Mellette Emily Blunt tökéletes, mint harcias és erős nő, egyben, mint anya, aki a múlt tragédiáival a háta mögött igyekszik helyt állni az új helyzetben és támasza lenni férjének és gyermekeinek. Ő és Krasinski egyébként a való életben is férj és feleség, tehát ilyen téren nem volt nehéz hiteles kapcsolatot felépíteni a két karakter között. És szerencsére a gyerekszínészek is remekül teljesítenek, közülük is, aki a legnagyobb meglepetés volt, az a család legidősebb gyerekét megformáló Millicent Simmonds. Fiatal kora ellenére olyan átéléssel játsszik és jeleníti meg karaktere minden egyes érzelmét, amit a profibb kollégái is megirigyelhetnének.

A Hang nélkül nem reformálja meg a műfajt, de így is annak egyik kiemelkedő darabja. Kisebb hibái és hiányosságai ellenére is maradandó és csontig hatoló élményt tud nyújtani, aminek köszönhetően a horror modern képviselőinek egyik igazi ékkövévé válik.

Pontszám: 8/10.

IMDb | mafab