I.

Vannak olyan helyek a Földön, melyeket magunkfajta halandóknak tanácsosabb elkerülnünk. Olykor a természet zord körülményei azok melyek meggátolják az épeszű embereket, hogy bizonyos vidékekre merészkedjenek, olykor az ok más jellegű, mondhatni felette áll a természet erőinek. Természetesen vannak olyanok kik csak dajkamesének tartják mindazon hiedelmeket, babonákat melyek egyes helyekhez köthetők, s ostobán olyan dolgokat kezdenek el bolygatni, melyek nem véletlenül kerültek a föld alá, vagy katakombák sötét mélységébe. Ilyenkor történnek oly különös esetek, melyekre se a tudomány, se a józan ész nem tud megfelelő magyarázatot adni. Rejtélyes elhalálozások, oktalannak tűnő megtébolyodások kövezik ki az utat eme szörnyűségek titkai felé.

William csizmája egyre mélyebbre süllyedt az ingoványos talajban, ahogy az erdő belseje felé haladt. Lámpásának pislákoló fénye baljós árnyékokat rajzolt köré az egyre sűrűsödő rengetegben, mely labirintusként zárta magába a férfit. A sűrű köd, mint ezernyi bolygó lélek alaktalan armadája keringett körülötte, szinte megérintette, mintha csak a jéghideg sírból kinyúló, láthatatlan kezek ölelnék magukhoz. Léptei nehezek voltak, mind az egyre zordabbá váló környezet miatt, mind a lelke mélyén lappangó félelmek miatt, melyeket ez a hely csepegtetett belé, akár negédes mérget, minden egyes megtett méter után. Az élettel teli természetet lassan a halál és elmúlás vidéke vette át, ahogy megközelítette a lápvidéket. Miazmás kipárolgások émelyítő bűze csapta meg orrát jelezvén a férfinak, hogy már nem lehet messze a cél. Óvatosan haladt előre, hisz tudta, egyetlen rossz lépés, s e kísértet járta mocsár lesz végső nyughelye. A sötét vidék éjszakai neszezései, a baljóslatú köd, s a dagadó hold fénye, mely síron túli tájjá festette a lápot, mint hideg penge vágott a férfi szívébe, aki egyébként derék, s félelmet nem ismerő ember volt. Ez a hely valamiért mégis felkorbácsolta legbenső, rejtett aggodalmait, melyeket tán ő maga sem tudott volna megnevezni. Szinte érezte, hogy a halottnak tűnő vidék tele van ártó, a rothadás csíráját magában hordozó lényekkel. Torz félig ember, félig állat famulusok járják az erdőt, a felszín alatt letűnt korok rég halott kalandorainak oszló testei úsznak, figyelve minden lépését, hogy az alkalmas pillanatban őt is magukkal vihessék az örök sötétség nyálkás, szentségtelen világába. Hirtelen velőt rázó üvöltés hasított keresztül a tájon. William nem tudta miféle állat, vagy kreatúra adta ki magából eme borzalmas hangot, de megszaporázta lépteit, dacolva az ingoványos talaj veszélyeivel. Nem gondolkozott, csak túl akart lenni az egészen minél előbb.

Munkáját tekintve nem örvendett túl nagy népszerűségnek. Igazából csak egyetlen ember volt, ki díjazta mindazt amit pénzért hajlandó volt elvégezni, s ennek az embernek a tárcája elég vastag volt ahhoz, hogy főszereplőnk rendszeresen elvégezze a rá bízott feladatot. William sírokat rabolt ki. Régebben persze volt rendes munkája, de ahogy mondani szokás a dolgok nem úgy alakultak. Miután semmije sem maradt, melyhez terjedelmes mennyiségű szeszes ital elfogyasztása nagyban hozzájárult, muszáj volt efféle alantas missziókat elvállalnia. Később megbízója rájött, hogy eme derék férfi nem is rossz munkaerő ha tárgyakat kell elemelni innen-onnan. Megszállott régiségbúvár lévén, Sir Arthur Montgomery pontosan tudta honnan, s mit szeretne megkaparintani, az elszegényedett William pedig minden munkára gondolkodás nélkül rábólintott. Kapóra jött neki a nemes úr hajthatatlan gyűjtő szenvedélye és arannyal teli erszénye, a gazdag ficsúrnak pedig az erős férfi pénzsóvár lénye, mely nem ismert sem törvényt, sem síron túli átkokat.

Ez a megbízás is ugyanúgy indult, mint a többi. Sir Montgomery magához hívatta, s ismertette vele a részleteket. William kissé vonakodva bár, de elfogadta az ajánlatot, mivel a kifosztásra váró sír a tengerentúlon, Angliában volt. A sírrabló nem szeretett ilyen hosszú utakra vállalkozni, s jobban érezte magát, ha utazásai során nem kell elhagynia a szárazföldet, de természetesen a végösszeg elég kecsegtető volt ahhoz, hogy rábólintson a feladatra. A mese része soha nem érdekelte őt. Semmiféle történetet nem akart hallani, semmilyen babonában nem akart hinni. Neki mindezen ereklyék csak tárgyak voltak, melyek megszerzése busás honoráriummal járt.

S most térjünk vissza a lápvidékre. William térdig gázolt a mocsárban, s átkozta magát, hogy elfogadta a megbízást. A bűzös levegő fojtogatta, s elméje különös játékot űzött, elhitetvén vele, hogy mindenféle ártó lélek csúszik-mászik körülötte a dögszagú éjszakában. Gusztustalan varangyok kórusa tépázta idegeit, a távolban halovány lidércfények cikáztak. William magasba emelte lámpását, s megpillantotta az első jelet, ami kissé megnyugtatta. Egy régi romos kőfal maradványa állt előtte, mohával, s más nyálkás kúszónövényekkel sűrűn benőve. Ahogy belekapaszkodott, a több száz éves fal azonnal magába roskadt, s a férfi majdnem arccal a mocsárba zuhant. Az utolsó pillanatban nyerte vissza egyensúlyát, s nem merült el a feneketlen iszapban. Ismét körültekintett, s lassan kirajzolódott előtte a mocsár fertőjébe merült város. A házakból alig maradt valami, s ez a kevés is lassan süllyedt az örök feledés homályába. Nehéz volt elképzelni, hogy ezt a helyet valamikor nyüzsgő élet töltötte meg. A fojtogató köd lassan felszállt, s vele együtt a reményvesztett érzés is, mely már szinte arra késztette a férfit, hogy lemondjon infámis tette elkövetéséről. Ekkor vette észre útjának célját, a templomot. A süllyedő épület tornya ferdén tört a magasba, mintha egy fuldokló ember kinyújtott keze lenne, ki próbálja elérni a fölötte lógó ágakat. Az egész kép hihetetlen kétségbeesettséget sugárzott magából, ahogy az egykoron pompás épület, most sorsába beletörődve merül alá a kárhozat bölcsőjébe. Közelebb érve tűnt fel Williamnek, hogy az ajtónak már éppen, hogy csak a teteje látszik ki a talajból, így az egyik betört ablakon mászott be a főhajóba. Hangosan csobbant ahogy megérkezett a térdig érő vízbe. Odabent sűrű csend tanyázott, melyet tán évszázadok óta nem tört meg senki. Hihetetlen mértékű gonoszság áradt az épület minden szegletéből, nem volt látható, vagy tapintható természetű, de megérezte az ember, ahogy befurakodott elméjébe. A padsorok szétmállottak már az iszapost vízben, s fekete masszaként álltak egybe a hajó közepén. A szentképek felismerhetetlenségig torzultak, csakúgy mint a feszületekről lógó faragott testek, s az imára kulcsolt kezű szentek. Karikatúrája volt ez a hely mindennek ami szent. A lámpás fénye lassan körbejárta az egész termet, a rabló pedig szorosan markolta tőre nyelét felkészülve arra, hogy valamiféle pokolbéli rettenetet pillant meg az istentelen helyiségben. Ekkor látta meg a hatalmas kőkoporsót, melyért idejött. Szinte el is felejtette küldetésének valódi okát, úgy megbabonázta a hely, s beleborzongott a felismerésbe, ahogy magához tért. Céltudatosan elindult keresztül a hajón, hogy elvegye azt amiért idejött. Először kézzel próbálta megmozdítani a szemfedelet, de az nem engedett. Ezután feszítővassal esett neki, de az sem vált be, végül vésővel és kalapáccsal kezdte megbontani a sírt. A terem visszhangzott a súlyos ütések után, melyektől tán a halottak is felébredtek volna álmukból. Ahogy a faragott kő engedett, Williamban valami megmondhatatlan érzés kezdett dolgozni. Mintha nem lenne egyedül a templomban. Idegesen tekintett körbe, sőt még meg is szólította a sötétséget, s remegő szívvel várta, hogy felel-e rá valaki. A kétely, s rettegés ólomsúlya szinte megbénította, majd minden bátorságát összeszedve folytatta munkáját. Amikor kellő nagyságú volt a lyuk bevilágított rajta. A látványtól hátrahőkölt, majd nagyot nyelve ismét a koporsó mellé lépett. Egy csontváz feküdt benne, egykori ruhája penészfoltokban összeállva takarta testét. William jeges ujjak érintését érezte tarkóján, idegei kötéltáncot jártak egy tartaroszi szakadék fölött. Még egyszer belenézett a koporsóba, s ekkor meglátta az arany pásztorbotot az egykori apát teste mellett. Nem gondolkodván benyúlt érte, s szinte várta, hogy megragadja valami ami végez vele, de ehelyett könnyedén kiemelte a tárgyat a résen keresztül. Sötét lepel terült el fölötte, mintha csak testet öltött volna a lelkét mardosó kétség. Páni félelem lett úrrá rajta, s kezében a bottal az ablakhoz rohant. Szerszámait mind otthagyta a koporsó tetején, nem időzött összeszedésükkel, úgy érezte, ha azonnal nem old kereket az bizony az életébe kerülhet. Kidobta zsákmányát az ablakon, majd ő is felkapaszkodott a párkányra, s felhúzta magát. Szinte kizuhant az épületből, arccal a földre. Összeszedte magát, s mint akit az ördög üldöz, meg sem állt amíg meg nem pillantotta az első település fényeit.

Hatalmas megkönnyebbülést érzett, mikor nyugovóra térhetett a fogadóban, hol Sir Montgomery szobát bérelt neki. A pásztorbotot gondosan elcsomagolta, s ágya alá rejtette, majd leoltotta a lápást, s megpróbált aludni, gondolatai viszont nem hoztak korán álmot szemére. Folyton azon járt esze, hogy mikor elhagyta a templomot megesküdött volna rá, hogy bokája köré démoni ujjak fonódtak, s csak a szerencsének köszönhette, hogy kicsúszott azok ördögi szorításából.

II.

A hajnal szürkesége ezüstös fénnyel töltötte meg a szegényes lakosztályt, mikor William kinyitotta szemeit. Kegyetlen rémálmok gyötörték azalatt a kis idő alatt míg aludni tudott. Felpattant az ágyból és fel-alá járkált a szobában, nagyokat lélegezve, miközben imát mormolt az összes szenthez, hogy egy kis békére leljen megtépázott lelke. Az este átélt borzalmak hatalmas, rothadó karokként szorították mellkasát, mintha az utolsó szuszt is ki szeretnék nyomni belőle. Hiába igyekezett gondolatait más medrekbe terelni, azok vadul hömpölygő folyóként ostromolták őt.

Álmában egy ismeretlen helyen járt. Mozdulni nem tudott, sőt úgy érezte teste sincs, inkább csak valamiféle külső szemlélőként lát mindent. Egy ódon, dohos pinceszerű helyiségben találta magát. A salétromos falak savanyú szagot leheltek magukból, a fali fáklyák körül baljóslatú árnyak táncoltak. A szoba közepén egy asztal volt aminél két alak ült. Először csak homályos sziluettek voltak csupán az álmodó szemeinek, később, ahogy megszokta a furcsa félhomályt, melyben valami megfoghatatlan földöntúli sejtelem lappangott, tisztán kirajzolódtak az asztalnál ülő személyek. Az egyik egy nő volt. Tépett, zsákból varrt ruhában, mezítláb ült az asztalnál. Haja igénytelenül kopaszra nyírva, itt-ott néhány ottfelejtett hajcsomóval. Arca iszonyatosan összeverve, szemöldöke és szája felhasadva. Kezei megbilincselve, a lánc pedig az asztalhoz erősítve. Szemeiből indulva lassú könnyfolyam folyt végig arcán. Csak nézett maga elé üres tekintettel, melyben az élni akarás leghalványabb szikráját sem lehetett felfedezni. Vele szemben egy díszes ruhába öltözött apát ült. Kezében valamiféle kódexet szorongatott, s szemlátomást abból olvasott fel a lánynak. William sajnos nem értette szavait, melyek mintha egy hatalmas alagút végéből visszhangzottak volna. Egy ideig nézte a jelenetet, mikor is az apát feltekintett a könyvből, s kérdő teintettel tallózta a vele szemben ülőt. A nő csak bámult maga elé, arcán egyetlen izom se rezdült, majd néhány másodpercnyi feszült csend után a férfi felkapott egy fogót az asztal lapjáról, megragadta a nő kezét, s két körmét vajmi kevés erőfeszítéssel, kitépte ujjából. A szerencsétlen, megtépázott rab arca fájdalmas üvöltésbe torzult, melyre egy hatalmas ökölcsapás volt a válasz. Remegő kezéből vér serkent és gyűlt tócsába az asztalon. Az apró, lassú folyású patakok, melyek eddig szelték keresztül feldagadt arcát, most hömpölygő áradattá nőttek, s zabolátlanul ömlöttek álláig. Az apát ismét olvasni kezdett a könyvből, mit sem törődve a lány szenvedésével, ki hasztalan próbálta kezeit kiszabadítani béklyójából. Néhány perc elteltével ismét megismétlődött a jelenet. A fogoly szemlátomást könyörgött, hogy fejezzék be a kínzást, de a férfi hajthatatlan fanatizmussal csonkította a gyenge kezeket. Mindez addig ismétlődött míg egyetlen köröm sem maradt már, melyet vértől vöröslő fogójával kiszakíthatott volna a húsból. A lázas álmodó szabadulni próbált a szörnyű víziótól, de az nem engedte el. Delejes erővel vonzotta tekintetét újra meg újra a szenvedőre és az őt kínzó férfira.

Mikor az apát végzett elállt az asztaltól, megfordult, s pásztorbotját kezébe véve, mely mindeddig kívül esett William látóterén, az ajtóhoz sétált. A felismerés borzalmas, lassan lopakodó rettegésként csapott le a nézőre, kiben ekkor tudatosult, hogy a bot, ugyanaz amit a kőkoporsóból elemelt. A megcsonkított lány az asztalra borulva zokogott, feje körül hatalmas vértócsa hevert. Az utolsó kép, mely a várva várt ébredésbe taszította a sírrablót, szinte beleégett retinájába. Ahogy az apát kilépett az ajtón, visszanézett Williamre, s szemében ezernyi pokol kénköves tüze égett.

Mindezen borzalmak ellenére, az ereklyét magához véve a férfi elindult a kikötő felé, hogy mielőbb hajóra szállhasson, s hazatérhessen Amerikába. Nem hitt az átkokban, s erre minden egyes gyengébb percében emlékeztette magát. Az őrült látomást csak hagymázas víziónak vélte, melyet éjszakai portyája égetett belé. A hátborzongató hangok, a síri táj, a fák amorf törzsei, mind hozzájárultak ahhoz, hogy efféle átkozott rémképek gyötörjék. Útközben leintett egy kocsit, mert elcsigázott teste nem bírta a hosszú sétát a rakpartig.

Mikor odaért szembesülnie kellett a ténnyel, hogy még legalább egy napig ezen a földrészen kell időznie. A kapitány, kinek fregattjával délben indult volna a tengeren túlra, az éjszaka elhunyt. Egy szerencsétlen kocsmai verekedésbe keveredett, megkéselték, s a helyszínen életet vesztette. Mint kiderült egyetlen hajó sem indult már aznap Amerika partjai felé, s a következő is csak másnap délután háromkor fut majd ki. William méregtől fűtve helyet foglalt magának az útra, s elindult vissza a fogadóba, hogy még egy éjszakát ott töltsön. Pénze fogyóban volt, s ez miatt még idegesebbé vált. Alig várta, hogy hazaérjen, s behajtsa Montgomery-n a munkájáért járó díjat.

Visszatért a vendégházba, s ismét kivette a szobát, melynek kulcsát alig egy órája adta vissza. Fáradtan felkaptatott a lépcsőn, s azonnal aludni tért. Most nem gyötörték rémképek, s nem forgolódott lázasan. Szendergéséből illedelmes kopogtatás ébresztette. Kinyitotta szemeit, s látta, hogy a nap, már alacsonyan jár az égen. Az ajtó mögött a házban szolgáló fiú állt, kezében egy tálca étellel. William a szobájába kérte a vacsorát, mikor megérkezett. Elvette, az asztalra tette, majd rendes ember lévén kikereste erszényét a táskájából, hogy egy kis aprópénzzel jutalmazza a legényt. Mikor kezébe vette a kis szütyőt azonnal feltűnt neki, hogy túl könnyű. Tudta, hogy nincs sok pénze, de meglepődve konstatálta, hogy szinte semmi sem maradt. Kinyitotta a bőr erszényt, majd mikor beletekintett, kikerekedett szemekkel ejtette a padlóra. Az ajtóhoz lépett, s szó nélkül bevágta azt, hogy majdnem a szolgáló orrát találta el vele. Remegő testtel roskadt össze, a rettegés szinte megbénította izmait. Szótlanul ült az ajtónak dőlve s nézte az erszényt, melynek tátongó száján keresztül látszott, hogy pénz helyett csupán öt pár véres köröm van benne.

III.

Az éjszaka már sehogy sem tudott volna álmot hozni a rabló számára. A sötétség szinte fojtogatta, de rettegett lámpát gyújtani, nehogy olyan dolgoknak legyen szemtanúja melyek látványa nem embernek való. Az ablakoz sétált, s a távolban elterülő erdőt kémlelte, melynek közepén ott tanyázott a gonosz, annak a fertelmes lápnak a szívében. A rengeteg úgy ölelte körül az ingoványt, mint gondos anya, rút, fattyú gyermekét. Rettenetes titkok őrzője volt a vidék, minknek semmi szín alatt nem szabadott kikerülniük a mocsár ragacsos, poshadt vizéből.

A tolvaj megragadta a pásztorbotot, s elhatározta, hogy visszaviszi jogos tulajdonosának. Beleőrült a gondolatba, hogy még hazaér nála legyen a démoni erők uralta tárgy, s attól végképp rettegett, hogy cselekedetével valami olyan dolgot szabadít a világra, melynek soha nem szabadna itt tanyát vernie. Kimászott hát a fogadó ablakán, hogy még hírét se vegye senki távozásának, s elindult a sötét éjszakába. Jobb kezében lámpást szorongatott, baljában pedig a botot vitte. A kövér hold fénypászmái pikákként szúródtak a hideg földbe, utat törve maguknak az égen gyülemlő nimbuszok között. Sietősen szedte lábait, érezte minél előbb pontot kell tegyen az ügy végére, mielőtt az ereklye felemészti lelkét. Szinte égette tenyerét az aranybot, oly erők munkáltak benne. Kézfejéből kiindulva furcsa melegséget érzett végigkúszni testén, mely szívében ért véget, mintha csak tudat alatt próbálná lépre csalni őt valami földön túli iszonyat. Szinte érezte a tárgy körül lengő, s útját végig kísérő gonoszt, mely minden bizonyossággal vissza kellett térjen örök nyughelyére a mocsár bűzös mélységébe.

A város határán egy tanyába botlott, mely a tegnap esti sietségben teljesen elkerülte figyelmét. Mivel hamar szabadulni szeretett volna az átkozott ereklyétől elkötött egy lovat, s azzal vágott neki az erdőnek. Szélsebesen szelte a vékony ösvényt az ébenfekete hátason. Sem az erdő neszei, sem a különös árnyékok mik körülötte táncoltak, nem riasztották el céljától. A ló egy leheletnyi magabiztosságot adott neki. Az ösvény egyre jobban szűkült a fák ágai bele-belekaptak arcába és ruhájába. A köd egyre sűrűbben vette körül őket, orrát ismét megcsapta a dögletes bűz jelezvén, hogy az elátkozott mocsár már nincs messze. Megittasodva a félelemtől tört előre, nem törődve semmiféle akadállyal, mikor is a ló hirtelen megállt, felágaskodott, s ledobta utasát a hátáról. Williambe hihetetlen fájdalom nyilallt, ahogy földet ért. Az állat hangosan nyerített, mint aki megijedt valamitől. A férfi sajgó végtagokkal feltápászkodott, majd felpillantott a ménre ami nagyokat szökellve próbált menekülni valami borzalom elől. Ekkor látta meg, hogy a földből rothadó, fekete kezek nyúlna felfelé, s húzzák magukkal a szenvedő jószágot. Nem akart hinni szemének, s botladozva hátrált a fertelmes jelent közeléből. A ló hiába küzdött, a hatalmas, nyálkás karok lerázhatatlan béklyóként ölelték körbe testét, s húzták a feneketlen sötétség felé. A haláltól való félelem vad tüze lobogott az állat szemeiben, miközben alámerült a kárhozattól fertőzött vidék iszapjának. Másodpercekkel később elhalkultak a szívet szaggató nyerítések, s az agónia után, csak néhány felbukkanó buborék jelezte, hogy a szegény pára utolsó lélegzete is elhagyta tüdejét.

Könnyekkel küszködve, remegő testtel William felvette a botot és tovább indult. Lámpása darabokra tört a zuhanás közben így csak nagyon lassan tudott haladni a sötét vidéken. A kísérteties éjszakában hirtelen kirajzolódtak előtte az elfeledett város körvonalai. Gusztustalan, zöld kipárolgások szálltak fel a bomló talajból, mely elveszett, bolygó lelkeknek, s azok bomló porhüvelyeinek adott otthont. Botladozva, de elérte a süllyedő templomot, s megkereste az ablakot, melyen előző este közlekedett. Nem tudta miféle rettenet tanyázik odabenn, de felkapaszkodott a párkányra, s behúzta magát az épület belsejébe. Hangosan csobbanva ért földet, ahogy elterült a padlón. Száját és orrnyílásait, egy pillanatra megtöltötte a poshadt víz, majd öklendezve felállt. Feszült, szinte tapintható csend ülte meg az imaházat, ami mindenre ránehezedett, majdhogynem összeroppantotta a több száz éves masszív építményt. A férfi kicsomagolta a barna ponyvából a pásztorbotot, s a kőkoporsóhoz lépett. Lassan becsúsztatta az általa vésett nyíláson, s hangtalanul a helyére tette. Ahogy kihúzta kezét a szemfödél alól, beleborzongott az érzésbe, mely olyan volt mintha hideg szellemujjak simították volna végig kezét. Amint kiszabadította végtagját a masszív szarkofágból, hihetetlen megkönnyebbülés súlyos terhe gördült le szívéről.

Késlekedés nélkül az ablakhoz sietett, szerette volna minél előbb maga mögött hagyni az istentelen helyet. Ismét felkapaszkodott a párkányra, de mielőtt bármit is tehetett volna különös hang ütötte meg fülét. A falhoz simulva nézett körbe a hajóban, s kereste a zaj forrását. Újra és újra megismétlődött, s William szíve szinte kirobbant mellkasából hallva a gyalázatos zakatolást, mely lassan kitöltötte az egész termet. Fekete árnyként fonta körbe a groteszk szobrokat, a szétmállott festményeket, a magába roskadt oltárt, s a koporsót. Testetlen, alaktalan gonoszlélek járta iszonyatos portyáját a templom falai között. Hangja lelket romboló kakofónia volt, fekete, mint az éj, fekete, mint a démon szíve. A tolvaj feje belefájdult, ahogy a zörej egyre beljebb kúszott elméjébe, s hiába tapasztotta kezeit füleire, nem tudta kiűzni magából. Térdre hullt a büdös vízben, s úgy meggörnyedt, hogy arca szinte a víztükröt érintette. A gyalázatos zaj már lelkét emésztette, beférkőzött titkos vágyaiba, emlékeibe, s miazmás méregként fertőzte meg mindet. Egyszerre volt egy a végtelen űrön áthatoló kiáltás, egy fekete mise szemérmetlen orgiájának őrült dallama, millió haldokló utolsó mondata s még megannyi szenvedéssel átitatott jelenet hangja. Az egész olyan kísértetiesen visszhangzott elméjének legtitkosabb zugaiban, mintha csak a Phlegethon vértől tajtékzó habjain túlról szólt volna a démoni ekhó. S mikor már egész testét átjárta a szenvedés és borzalom, mintha csak varázsütésre abbamaradt az esztelen ricsaj és ismét a mindent átható csend lett úrrá a tájon.

IV.

Sir Arthur Montgomery mérgelődve szállt le a fregattról miután az befutott a kikötőbe. Nem szeretett hosszú időre távol lenni az otthon kényelmétől, de a szükség most úgy kívánta, hogy felkeresse a ködös Albiont. Leintett egy lovaskocsit, s a kórház felé vette az irányt. Alig egy hónapja kapott egy levelet a helyi rendőrkapitányságról, miszerint egy férfit találtak nem messze a várostól, s az egyetlen dolog melyet ki tudtak belőle húzni az ő neve volt. Dühösen, remélve, hogy nem derül fény törvénytelen ügyleteire, eleget kellett tegyen a kellemetlen invitálásnak.

A kórház épülete előtt már két férfi várta, az egyik rendőri egyenruhában, a másik fehér köpenyben. Előbbi a rendőrfőnök, utóbbi az intézmény főorvosa volt. A nyájas fiatalúr illemtudóan bemutatkozott, majd jelezvén, hogy nem szándékozik sok időt itt tölteni egyből a lényegre tért. Az orvos s kísérője ismertették a kellemetlen tényt, miszerint az illető komoly betegségben szenved, de sem a nevét, sem jöttének célját nem árulta el, egyedül Sir Montgomeryt volt hajlandó megnevezni, s ezúton szeretnék, ha azonosítaná a beteget. Mikor a fiatal megkérdezte miféle betegségben szenved a szerencsétlen az orvos csak a vállát tudta megvonni, hisz saját bevallása szerint soha nem találkozott még egyetlen hasonló esettel sem. Mikor megérkeztek a kórterem bejáratához a rendőr megállította Arthur-t és figyelmeztette, hogy ami bent vár rá, az nem túl szép látvány.

Az ajtó kitárult, s felfedte a haldokló Williamet, legalábbis azt a valamit amit egykor ezen a néven szólítottak. Az ágyon egy alaktalan, fekélyekkel borított, kocsonyás tömeg feküdt, melynek arca csupán a legnagyobb jó szándékkal volt arcnak nevezhető. Teste szinte elfolyt, bőre színe a zöld és a barna rothadó átmenete volt. Bűzlött, mintha bomlás emésztené belülről. Képtelen volt megmozdulni, s csak vizenyős szemeinek mozgásából lehetett tudni, hogy észrevette a szobába lépő nemest és kíséretét. Tagolatlan hangfoszlányok hagyták el a száját, melyet jól láthatóan hihetetlen erőfeszítésbe telt megmozdítania. Közelebb hajoltak hozzá kendőt szorítva szájuk s orruk elé, hisz a szag elviselhetetlen volt közelében, de még így sem értették mit akar közölni velük a groteszk lény. A sikertelen kísérlet után, ismét megpróbálkozott minden erejét összeszedve mondatot alkotni, de a szánalmasan csengő szótagokból, csak az amerikai hallott ki egyetlen szót, melytől a hideg futott végig a hátán, s ereiben jéggé fagyott a vér. Nagyot nyelt, majd még néhány másodpercig szánakozó tekintettel bámulta a torz testet. A három férfi ezután kiment a teremből, s becsukták maguk mögött az ajtót. Sir Arthur Montgomery megnyugtatta két vendéglátóját, hogy valami szörnyű félreértés történt, s fogalmas sincs ki lehet ez a szerencsétlenül járt férfi, majd távozott, s másnap visszaindult Amerikába.