Máig kísértenek azok a szörnyűséges napok, miket az észak-amerikai vadon fogságában töltöttem. Oly kínzó emlékek ezek, melyek végül a tébolydába juttattak engem. Furcsamód nem a rettegés, a bizonytalanság vagy az elveszettség az mely még mostanában is rendszeresen visszatérő érzés, hanem a csontig hatoló hideg, melyhez foghatót, azóta sem éreztem soha. Sokszor térek magamhoz úgy lázálmomból, hogy egész testemben reszketek, s fogaimat csattogtatom, akár a legnagyobb nyári kánikula idején is. Ilyenkor ismét átjár az a megmagyarázhatatlan jeges rémület, melyről már akkor, ott a vadonban tudtam, hogy több mint a természet kegyetlen játéka. Az a hideg más volt, mint amit mi emberek megtapasztalhatunk civilizált életünk során. Szavakkal tán le sem tudnám írni, hogy miféle gonosz erő volt az, mi a széllel együtt jött. Ott volt minden kőben és fában melyek börtönként tartottak fogva. A mindent elemésztő ködben ott lappangott az a természetfeletti, ártó szellem, mely a hideggel együtt befurakodott testünk pórusaiba, éreztetve velünk halálos érintésének közelségét. Azóta másképp tekintek a téli tájra. Irtózom a hótól, s néha hajlamos vagyok furcsa, oda nem illő dolgokat látni. Mintha értem jönne az a rém, mely egykor rám vadászott odakint a jéghideg vadonban. Látom magam előtt vértől vörös fogait, melyek nemrég még emberi húst marcangoltak. Ott fénylik előttem gyilkos tekintete, mintha két jeges lángnyelvvel néznék farkasszemet. Én mégis itt vagyok. Minden télen az ablakból kikémlelve őt várom. Várom, hogy beteljesítse végzetét, s eljöjjön értem. Várom, hogy megküzdjünk egy utolsó vérig tartó rettenetes összecsapásban, melyből csak egyikünk távozhat élve. Én akarok az lenni!

Kilenc napja voltunk már az erdei faház fogságában. Odakint oly erővel tombolt a hóvihar, hogy azt képzeltem, bármikor a fejünkre omolhat a gyenge viskó. Hatan indultunk útnak, de már csak öten voltunk. Mikor ránk talált az ítéletidő egyikünk, az ifjú Barton elveszett a hatalmas fehérségben. Az orrunk hegyéig se láttunk, s csak valamiféle égi gondviselésnek tudhattuk be, hogy megtaláltuk ezt a kis menedéket. Szegény barátunk ekkor már, valahol a végtelen fehérségben feküdhetett kőkeményre fagyva, hisz bizonyos voltam benne, hogy nem élte túl a találkozást a természet eme kegyetlen kinyilatkoztatásával. Ahogyan abban is biztos voltam, hogy az a patkány sem él már aki miatt elindultunk arra az útra.

Gyilkos volt. Három ártatlan ember vére száradt a kezén, s csak perceken múlott, hogy kicsúszott az igazságszolgáltatás markából. Mark Harmonn. Még most is ökölbe szorul a kezem ha rá gondolok és azokra a szerencsétlen fiatal lányokra, kiknek átvágta a torkát. Szökött rab volt. Üldözött és éhes és ez, no meg a bitófa árnyéka sarkallta arra, hogy mikor békés városunkba ért, lopjon és gyilkoljon. Azonnal a nyomába eredtünk, s mivel valahányan tapasztalt erdőjárók voltunk, mely életünk szerves része volt, könnyedén követtük nyomait a havas erdőben. Bárcsak ne tettük volna.

Néha az ablak mellé húzódtam és úgy kémleltem a tájat, hátha meglátok valamit. Magam sem tudom mit kerestem, csak néztem a tomboló természetet és abban bíztam, hogy feltűnik valami, vagy valaki a fák között, ki kiment minket a bajból. A remény még élt bennem, bár már csak halovány fénycsóva volt lelkem sötétjében. Élelmiszerkészletünk a végét járta még úgy is, hogy a legnagyobb gonddal osztottuk be, csakúgy, mint az a kevés tüzelő, mit itt találtunk a kunyhóban. Hawkes a negyedik napon ágynak esett, s biztos voltam benne, hogy ha nem tudunk hamarosan tovább állni, meghal. Borzasztó láz gyötörte testét, remegett, mint a kocsonya. A sarokban gubbasztott a rögtönzött ágyon, mit néhány itt talált vászonzsákból vetettünk neki. Éjszakánként fájdalmas nyögéseire riadtam fel, melyek mintha valami szörnyű vég közeledtét lettek volna hivatottak közölni velünk. Sokszor megfordult a fejemben, hogy míg a többiek alszanak, én odakúszom mellé és megfojtom. Borzasztó gondolat tudom, de akkor, abban a nyomorúságos helyzetben átértékelődött minden, s a jó és rossz fogalmai oly távlatokat kaptak, melyeknek horizontjai vérvörösen terültek el a képzelt messzeségben. Csak abban bízhattunk, hogy a természet tombolása alábbhagy, s el tudunk indulni Cold River felé. Fogalmunk se volt, hogy milyen messze lehetünk otthonunktól, vagy, hogy egyáltalán merre kéne menni, hogy hazataláljunk. Csak a nagy fehérség volt és a fák labirintusa, semmi más.

Hawkes volt a legidősebb és legtapasztaltabb vadász, így az ő halála nagyon megnehezítette volna a hazajutást. Nem mintha abban az állapotban a hasznunkra lett volna, de a tudat, hogy ő ismeri legjobban a környező erdőket, nagyban befolyásolta túlélésük sikerét. North és Benett két középkorú ivócimbora volt, kiket hihetetlenül kemény fából faragott az élet. Megbízható és jó szándékú emberek voltak, még ha kicsit iszákosak is. Az útra is hoztak magukkal egy kis szeszt, mely a jéghideg estéken igen jó szolgálatot tett. Három nap alatt el is fogyott. Végül ott volt öcsém Paul és én. Paulnak nem kellett volna jönnie, de addig könyörgött, míg beleegyeztem. Folyton az járt az eszemben, hogy ha itt halunk meg, én leszek a felelős azért, hogy édesanyám mindkét fiát elveszítette. Az áldott jó asszony képe volt az, mely a kétségbeesés óráiban, mindig fel tudta bennem ébreszteni énem azon oldalát, mely vágyott az életre és haza akarta vinni testvérét. Haza. Olyan távolinak tűnt. Bármilyen élesen is éltek bennem az otthon képei, a vastag hófüggönyön keresztül, olyan elérhetetlennek hatott.

A tehetetlenség kínzott leginkább. Csak ültünk a kis vaskályha körül és próbáltuk magunkba szívni azt a gyönge melegséget, mit magából árasztott. Csak akkor tettünk ismét a tűzre, ha a zsarátnok már alig pislogott, de így is rohamosan fogyott a tüzelőnk. Végül, már nem szóltunk egymáshoz, csak meredten néztünk magunk elé. Próbáltuk leküzdeni az éhséget, hogy az a kevés útravaló, még egy ideig kibírja. Talán holnap, talán holnapután? Valamikor el kell állnia annak az istenverte viharnak! - gondoltuk mindnyájan. Mikor pedig már nem bírtuk tovább, fogaink alatt lassan őröltük a gondosan beosztott fejadagot, hogy minél tovább érezzük ízét, mely annyira ínycsiklandozó még sose volt azelőtt. Hawkes alig tudott enni. Halála csak idő kérdése volt és éppen ezért, minden egyes falat mely lecsúszott a torkán, nekünk egy újabb tűszúrás volt korgó gyomrunkban. Nézni se bírtam ahogy eszik, s ha néha találkozott tekintetem valamelyik társaméval, miközben a haldokló Hawkes dézsmálta a sovány tartalékunkat, ugyanazt a haragot olvastam ki tekintetéből, mint ami bennem is munkált.

Néha arra gondoltam, hogy ha meghal, akkor megesszük. Micsoda lakomát csaphattunk volna hatalmas testéből, mely még így összeaszottan is bőséges táplálékul szolgált volna nekünk. Most undorítónak tart, esetleg barbárnak? Pedig abban a helyzetben, semmi sem volt természetesebb. Az üresség, mely belülről emésztett minket, felforgatta gondolatainkat és a máskor visszataszítónak tűnő dolgok, a legtermészetesebbé váltak. Hawkes felhasított testének képe lebegett fejem felett, melytől összefutott számban a nyál. Két napi élelem volt nálunk, melyet már kilenc napja ettünk. Gyengék voltunk és kiszolgáltatottak. Túl akartunk élni és ezért bármire képesek lettünk volna. Vajon Hawkes is tudta ezt? Látta a szánakozó és gyűlölet teljes pillantásainkat, miközben elette előlünk azt a keveset is? Vajon érezte valahol legbelül, ahogy a láthatatlan ujjak nyaka köré fonódnak és az éhségtől őrült tekintetek pengeként hasítanak agyába? Talán. De ő is élni akart és ezt tiszteletben kellett tartanunk. Legalábbis addig, míg a kín felül nem kerekedik rajtunk.

Az egyetlen akin nem láttam azt a haragot, mi bennünket táplált, az Paul volt. Alig múlt tizenhat, lelke még ártatlan volt. Szerintem meg se fordult a fejében, hogy ha kiszenved a rangidős, akkor őrült módjára tépjük szét. Előbb ette volna meg a saját ruháját apró adagokra osztva, minthogy emberhúst kóstoljon. Csak ült a sarokban és várt. Nem mondott semmit, nem mozdult, csak várt. Talán a halált, talán valami csodát, mely kiemel minket a bajból. Tekintetemet igyekeztem távol tartani tőle, hisz ha véletlen látószögembe került, azonnal belém nyílalt a bűntudat.

A kilencedik nap éjszakáján, ismét Hawkes fájdalmas nyögése ébresztett, amúgy sem pihentető álmomból. A vihar még mindig tombolt odakint, olyan hangokat hozva magával, mintha csak portyázó démoncsoda lesne áldozatára a fák között. A két ivócimbora bebugyolálva horkolt, a vastag ruharéteg alatt alig hallhatóan. Amint kitisztult a kép, megláttam Pault. Mereven állt az ablaknál és a tomboló természetet nézte. Tengerkék szemében, melyhez foghatót azóta se láttam, ott tükröződött a kinti zord világ. Egy erősebb széllökéstől kicsit megremegett a kalyiba, de ő ügyet sem vetve rá meredt előre. Mintha csak figyelt volna valakit. Közelebb húzódtam hozzá és mozgásomra felfigyelve megszólalt, de tekintetét akkor sem vette le az ablakról.

- Ott van kint. - mondta alig hallhatóan, mintha csak magához beszélne.

- Mi van odakint Paul? - néztem fel rá értetlenül, majd két lábra emelkedtem és én is próbáltam kivenni valamit a kinti világból. A vastag hóréteg már félig betemette a házat, de azon felül sem lehetett sok mindent kivenni a tájból, csak a vadul cikázó hópelyhek miriádjait, s néhány fekete, fölfele tornyosuló árnyat, melyek az erdő fái voltak.

- Nem látod? Ott bujkál a fák között. - ujjával a hideg üvegre bökött. Az apró koppanás hosszan visszhangzott felzaklatott lelkemben. - Hallom is. Azt mondja, hogy éhes.

- Paul, feküdj le. Csak a kimerültség beszél belőled. - kezemmel finoman megérintettem, de nem engedte, hogy a föld felé húzzam.    - Hát nem hallod? Beszél hozzánk. - hangja egyre halkabb volt, hátamon borzongás futott végig. - Az erdő szelleme az. Most az ő földjén vagyunk, s vendéglátásáért, fizetnünk kell. Kínnal.

- Elég legyen ebből! - rivalltam rá testvéremre és megparancsoltam neki, hogy aludjon. Ő még egyszer az ablakra nézett és a tomboló természetet fürkészte, majd leült az ablak alá és lehunyta szemeit. Én sóbálvánnyá meredve álltam tovább még pár másodpercig, hisz Paul tengerkék szemében, az utolsó pillanatban látni véltem valamit tükröződni, valamit ami odakint volt és minket akart.

Nehezen jött álom a szememre, az éhség hideg láncai erősen kötöttek a valósághoz. Csak hallgattam a tomboló szél zaját, melybe néha olyan elképzelhetetlen hangok vegyültek, mik éles karomként kaparták koponyám belsejét. Hideg. A szó legszorosabb értelmében. Hideg volt kint, bent és legbelül is. A testemben és lelkemben minden jéggé dermedt, s egy baljóslatú szempár képe villant át agyamon. A szörnyeteg, ami csak a képzeletem műve lehetett, akkor mégis oly valósnak hatott. A napok óta tartó vihar ura, ki így cserkészi be áldozatát. Ezek a gondolatok jártak fejemben, mikor végre elnyomott az álom.

Hideg fuvallat ébresztett. Kinyitottam szemeim, s majd belevakultam a fehérségbe. Odakint elállt a vihar, s síri csend ült a tájon. Az ajtó nyitva állt, a küszöbön hatalmas hókupacot hordott össze a szél, mely hosszan elnyúlt a kunyhó padlóján. Felálltam és ekkor vettem észre, hogy Paul nincs sehol. Idegesen az ablakhoz siettem és kémleltem a hófödte erdőt. Maró csend és egy mozdulatlan, halott táj fogadott csupán. Azonnal átmásztam az ajtóban álló hótorlaszon és körbejártam a kunyhót. Semmi. Még nyomok se, melyek után elindulhattam volna. Testvéremet, mintha csak a föld nyelte volna el. Vagy tán magával ragadta valami? Őrült módjára üvöltöttem nevét, ahogy a fák közé rohantam. A kék szemek. Esetlenül botladoztam a hóban, sokszor elestem, de töretlenül, haladtam előre, miközben testvéremet szólongattam. Hol vannak a kék szemek? Mint egy meghasadt agyagedény, melyből lassan szivárog a folyadék, úgy hagyott el engem is erőm. Minden megtett lépés, egy újabb csepp veszteség volt. Lépteim lassultak, látásom egy hagymázas álomképpé torzult. Képzeletembe oda nem illő képek tódultak. Egy csontsoványra fogyott rém testét pillantottam meg. Ocsmány pofája egy állat koponyájához volt hasonlatos, fején hatalmas agancsok meredtek az ég felé fenyegetőn. Aránytalanul hosszú kezeivel és lábaival, könnyedén manőverezett a fák sűrűjében. Hangja gúnyos kacajként vágott belém. Fejemet vadul forgattam, ahogy a szörnyeteget próbáltam szemmel tartani. Először féltrédre rogytam. A feketeség lassan ölelt körbe, az éhség démona fagyos kampókkal ráncigálta gyomromat. Felüvöltöttem? Talán csak képzeltem. A kék szemek voltak az utolsók amikre gondoltam, majd elájultam. A kék szemek.

North kemény vonásai voltak az elsők, melyek homályosan felderengtek előttem. A hideg már nem volt olyan kínzó, mint eddig, s valami furcsa fény is vegyült a homályos képbe előttem. Tűz. A kályha előtt feküdtem, ajtaja nyitva állt, s jótékony lángnyelvei bevilágították a kunyhó belsejét. Oldalra pillantottam. Odakint a nap, már a fák mögé ereszkedett, s csak néhány kósza sugara volt csupán, melyek utat törve a fák rengetegében, elértek hozzánk.

- Jobban érzed magad? - kérdezte egy reszelős, mély hang.

- Hol van Paul? - a szavak alig formálódtak ajkaimon.

- Nem találtuk meg, de az idő enyhült valamelyest. Tán hazaindult. - egy lélegzetvételnyi csend következett. - Furcsa dolgokat hoz ki az emberből a nélkülözés.

- Mi van ha megsebesült? Nem szabad, hagynom, hogy...

- Maradj csendben! Nem lesz semmi baj. Anyádnak szüksége van legalább egy gyermekre. Ha Benett célba ért és mi megmenekültünk, megkeressük a testvéredet, de most nyugodj meg. Ha nem fordul rosszabbra az idő, nagy esélye van túlélnie az éjszakát.

- Hol van Benett?

- Elindult Cold Riverbe. Miután kitisztult az ég, nagyjából be tudtuk tájolni, hogy hol vagyunk. Ha minden igaz, mire besötétedik, ő már otthon lesz, s azonnal értünk küld egy csapatot. Még dél előtt itt lesznek. Csak addig bírd ki.

Szavai nyugtatóan hatottak, s én a tűz felé fordulva félálomba zuhantam. Gyenge voltam. Hawkes nyöszörgése halkan kúszott el tudatom mellett, szinte észre sem vettem. Kék szemek. Csak ez járt fejemben. Paul és az ő kék szemei. Mit meg nem adtam volna, ha újra láthatom őket. Haza akartam vinni, de egy rossz érzés azon munkálkodott bennem, hogy meggyőzzön testvérem haláláról. Nem, nem lehet! Csitítottam magam. A kék szemek ismét látni fogják az otthont! Lázasan forgolódtam az álom és a valóság között járva kötéltáncomat, mikor egy ismerős hang ütötte meg fülemet. Kiáltás volt. Kétségbeesett, reményvesztett kiáltás.

- Benett! - ültem fel, s a hirtelen ébredés szinte lyukat ütött koponyámba. North és én felpattantunk, s bár gyenge voltam, s először megszédülve majdnem elzuhantam, társam segítségével mégis össze tudtam szedni annyi erőt, hogy elinduljak. Kiléptünk a házból, s összeszorult szívvel álltunk meg a kunyhó és az erdő közötti hómezőn. A fák labirintusából kemény kötésű, mokány alak lépett elő, meggyötört végtagjait, szinte vonszolta maga után. Sűrű szakállán jég csüngött, ruháit megszaggatta a sűrű ágak armadája.

- Benett! - kiáltott North, majd odaszaladtunk az esetlen férfihez és a kunyhóba segítettük. Szemeiben félelem parázslott. Összekuporodott a kályha előtt, hol már lassan az utolsó adag fa égett, s elcsukló hangon kezdett beszélni.

- Egész nap mentem. Az Isten verje meg! A jó irányba mentem, egész átkozott nap! - North nyugtatni próbálta, de a megtört férfi csak beszélt maga elé. - Valami nem akarja, hogy elmenjünk. Visszavezetett ide. De hogyan? Egész nap a jó irányba mentem! EGÉSZ ÁTKOZOTT NAP!

- Semmi baj Benett, valahogy kikecmergünk a csávából. - mondta barátja. - Hajnalban elindulok Cold Riverbe.

- Nem fogunk kikecmeregni semmiből. Nem akarja, hogy elmenjünk. Barton, Mark és Paul már az övé. Nemsokára mi jövünk.

- Miről beszélsz? - ragadtam meg ruháját hisztérikusan.

- Valami van abban az átkozott erdőben. Követett! A nyomomban volt egész álló nap és ahogy az árnyékok egyre távolabbra nyúltak, ő egyre közelebb jött. Az a pár napsugár volt csupán ami megmentette az életemet. Most már kint portyázik.

Dermedten ültünk a padlón, s nem találtuk a szavakat. Vajon tényleg van valami az erdőben? Én is láttam, Paul is látta, Benett is látta. Vagy csak az éhség az mi előcsalta belőlünk a rejtett szörnyeteget? Töprengésemből a hirtelen talpra ugró Benett ébresztett, ki felkapott egy puskát és őrjöngve Hawkesra fogta.

- Adjuk oda neki ezt a nyomorultat. Talán megkegyelmez nekünk. - szemeiben oly őrület csillant, amilyet azelőtt még nem láttam. - Ha szerencsénk van mi is kapunk belőle pár falatot.

- Miről beszélsz barátom? - nyúlt a puska felé North, de Benett játszi könnyedséggel lökte el magától. Mi adott ennek az embernek ekkora erőt?

- Te akarsz az áldozat lenni? - fordította a fenyegető fémcsövet barátja irányába. - Téged is megeszlek, ha ez a túlélésem záloga!

- Őrült vagy!

- Valóban? Te nem láttad azt a rémet. Itt van és enni akar. Hát etessük meg és akkor talán valamelyikünk hazamehet. - Benett ismét a lázasan fekvő Hawkes felé fordult, ki élet és halál küszöbén állt. Megragadta ruháját és ülő helyzetbe emelte fél kézzel. Fél kézzel, mikor az előbb még járni is alig bírt! Valami rettenetes gonosz babonázta meg a férfit és én ijedten hátráltam egészen a falig. A puska csöve közben hol rám, hol Northra szegeződött. - Most kiviszlek és odaadlak annak a bestiának. Te leszel a hazajutásunk kulcsa Hawkes. Hát nem vagy boldog? Te vagy a nap hőse! - kacagott fel Benett, olyan hanggal, amilyet előző este a szél hozott magával. Elkezdte a padlón vonszolni az ajtó felé, míg ketten az egyik sarokba húzódtunk. A többi puska a velünk szemközti sarokba volt támasztva. Csak néhány méterre tőlünk, de akkor elérhetetlen távolságnak tűnt. Én remegve húztam össze magam, de Northon valami ismeretlen eredetű bátorság látszott, minek tulajdonában ugrásra készen várakozott, hogy leterítse egykori ivócimboráját. Kezét idegesen egy földön heverő szőrmekabáton pihentette és feszülten figyelte az őrült Benettet. Ekkor a kunyhó körül ólálkodó léptek zaja ütötte meg fülünket. Mindenki mozdulatlan maradt és hallgatózott. Hawkes gyenge teste szánalmasan lógott Benett kezében, ki kabátjánál fogva tartotta őt. A léptek oly könnyűek, oly gyorsak voltak, hogy alig tudtuk nyomon követni helyváltoztatásait. Mindig máshonnan hallatszódott a friss hó ropogása. A puska csöve ide-oda járt, próbálta követni a zajok forrását. Mikor egy kósza árny képe szaladt el az ablak előtt, fülsüketítő robajjal elsült. Az üveg kitört és hideg szél zúdult be a kunyhóba.

- Mutasd magad te istenverte fattyú! - üvöltött Benett majd elejtette Hawkes-t és két kézre fogta a fegyverét. - Megöllek!

Ismét hallottuk a lépteket és a dühös férfi idegesen forgolódott körbe-körbe, fegyverét célra tartva. Újabb dörrenés, ami ezúttal nem messze tőlem vájt lyukat a falba. Halk kacaj kintről, majd mintha körmök karistolták volna a viskó oldalát. Újabb dörrenés. Benett szemei őrjöngve fürkészték a falakat, várta a megfelelő alkalmat, hogy ismét tüzelhessen. Majd hirtelen csend támadt, szemei megállapodtak az ajtón. Maga elé emelte a puskát és lassú léptekkel elindult felé. North és én feszült csendben vártuk, hogy mi fog történni. Benett szája sunyi vigyorra húzódott, szinte markában érezte a zsákmányt. Már alig fél méterre volt a kilincstől, mikor felénk fordult, s bal keze mutatóujját szájához emelve csendre intett minket. Ekkor az ajtó résnyire kivágódott és egy mocskos, véres kéz nyúlt be rajta, mi megragadta Benett lábát. A férfi hatalmasat puffanva terült el a földön. A puska kiesett kezéből és elsült, majd egy pillanattal később, csak távolodó üvöltését hallottuk. Northra pillantottam, ki fájdalmas arccal nézett vissza rám. Lenéztem lábára és ekkor fogtam fel, hogy az elsülő fegyver őt találta el.

- Mi volt ez? - kérdezte a sebesült, miközben a sarokba állított fegyverek felé kúszott. Odakint egyre erősebb szél fújt, mely havat hordott be a kitört ablakon át. Nem válaszoltam, csak ültem és legszívesebben meghaltam volna. Láttam és ő is látta. Valami van odakint, ez már biztos. A fülemben éreztem ahogy a vér lüktet bennem. North megragadott egy puskát és azt mankóként használva lábra állt. Nem törődött sebesülésével. Őt is elöntötte a harag, de ez más természetű volt, mint ami Benett lelkét falta fel. Bosszú lángja lobbant szemében. Sérült lábát maga után vonszolva az ajtó felé indult, majd megtorpant és rám nézett.

- Kimegyek és megölöm, vagy én halok meg. Már nem érdekel. - fejével a földön heverő szőrmekabátra bökött, amin előzőleg kezét nyugtatta. Felemeltem és akkor pillantottam meg a baltát, melyet alatta rejtegetett. - Nappal találtam odakint egy rönkbe állítva. Most tán jó szolgálatot fog tenni. - azzal kilépett az ajtón és eltűnt az éjszakában.

Hawkeshoz mentem és felsegítettem a földről. Alig élt már, de még küzdött. Visszafektettem a helyére és megitattam. Szemei lassan kinyíltak. Oly ürességet árasztott tekintete, hogy akaratlanul is elfordítottam a fejem. Torkomban keserű íz áradt szét. A félelem íze volt az. A kék szemek. Haza kell vinnem.

- Meg fogunk halni, ugye? - kérdezte a fekvő emberi roncs alig hallhatóan.

- Nem. Nem szabad meghalnunk. - mondtam, s magam sem tudtam eldönteni, hogy kit akarok becsapni.

- Az erdő szelleme az. - köhögte fel torkából a szavakat. - Az Algonkinok tudták, hogy itt vadászik. Sose hittem nekik.

- Miről beszélsz?

- Arról ami odakint van. Arról ami ezt teszi velünk. Megőrjít. Mikor az éhség szétárad benned és elgyengülsz, ő akkor ott van és elkezd suttogni. Hallod a hangját a szélben, érzed a gyomrodban. Azt hiszed nem láttam azokat a gyűlölködő pillantásokat? Azt vártátok, hogy meghaljak és megegyetek. - szája halvány mosolyba görbült. - De én nem hagytam magam. Ő akarta, hogy ez legyen, s csak idő kérdése volt, hogy lecsapjon ránk. - Ekkor velőt rázó üvöltés hasított keresztül az erdőn, s szállt el a széllel. - North.

Felpattantam és fegyvert fogtam. Nem tudtam mennyi erő van bennem, nem tudtam meddig visz el a lábam vagy, hogy képes leszek-e egyáltalán felvenni a harcot, de tudtam, hogy meg kell próbálnom. A fejszét és egy másik puskát Hawkes kezébe nyomtam. Az összes fát a kályhába dobtam és ajtaját nyitva hagytam, hogy a tűz fénye messziről látható legyen a sötét erdőben. A hideg szél be-bevágott a kitört ablakon keresztül, magával hozva a jeges rémületet. Kacagás, éhség, kínzó vágy. Ismét jeges kampók martak gyomromba, de már nem számított. Feltéptem az ajtót és kiléptem a sötét erdőbe. Fehér hó és fekete fák. Semmi mást nem láttam. A fák törzsei, mint a börtöncellák rácsai, úgy sorakoztak előttem. Nem várakoztathattam meg a démont, így közéjük vetettem magam. Lassan és megfontoltan haladtam előre. Érzékszerveim tompák voltak, fejem kába, melyet csak még jobban összezavart a vérszagú szél, mely olykor élesen arcomba vágott. Hátrapillantottam. A kunyhó fényei jól kivehetőek voltak, habár már jócskán a sűrűben barangoltam. Ekkor láttam meg valami oda nem illő alakot. Minden bátorságomat össze kellett szednem, hogy ne gyökerezzen földbe a lábam. Kék szemek! Visszhangzott az agyamban, melytől a bosszúvágy ismét feltüzelt és megacélozta idegeimet. Előrenyomultam a baljós alak felé. A szél az arcomba nevetett és frissen kiontott vér szagát hozta felém ismét, amitől az éhség kezdett gyötörni. Állatias ösztön lett úrrá rajtam. Megtöröltem nyáladzó számat és fegyveremet célra tartva rendületlenül haladtam előre.

North széttépett testét pillantottam meg a sápadt Hold fényében. Borzalmas volt, mintha a szürke fény gúnyosan, csak nekem akarná megmutatni egykori társam maradványait. Torkából egy darab hiányzott, melyet minden jel szerint egy harapás távolított el. Teste felhasítva feküdt a hóban, belső szervei körülötte, hanyagul szétdobálva hevertek. Némelyiken ugyancsak harapásnyomok látszottak. A vér mindent beborított körülötte és vörösre festette a fehér havat. Szemei élettelenül nézték a csillagos eget. Borzalmas és gyomorforgató látvány volt, de egyszerre vonzó is. A friss hús vad szerelemre hívott magával. Letérdeltem és a merev arcot néztem. Arra gondoltam, hogy nemrég még élettel telve nézett vissza rám. Köpnöm kellett, mert a nyál pillanatok alatt megtöltötte számat. Kampók. Jéghideg kampók a gyomromban. Ennem kell! Közelebb hajoltam még gőzölgő testhez és a nyílás felett beleszagoltam a levegőbe. Csak egy harapás. Csak annyi amennyi csillapítja ezt a borzalmas kínt. A kampók szinte darabokra tépnek belül. Ismét hallottam a kacajt és felrémlett előttem az agancsos rém képe. Ő is tudta, hogy mennyire éhes vagyok. Tán nekem hagytad itt? Azt akarod, hogy egyek? Hát persze, hogy azt akarta. Ajkaim már csak centiméterekre voltak az illatozó hústól, elmém oly vad táncot járt, hogy szinte beleőrültem.

Puskalövés visszhangzott az erdőben. Felkaptam fejem és lenéztem North testére. Már nem éreztem a vágyat, csak a félelmet. A kunyhó felé fordultam. Újabb lövés.

- Hawkes! - rohantam, ahogy erőmből kitelt. Fegyveremet a tetem mellett felejtettem, de ez akkor fel se tűnt. Rettegtem, hogy egyedül maradok. Ha Hawkes is meghal, csak a szörny marad és én.

Igyekezetem hiábavalónak bizonyult. Társam teste ott feküdt ahol hagytam. A puska mellette a földön hevert, bal kezének mutatóujja még hozzáért a tushoz, melyről lassan csöpögött a vér. Az arca csupán egy vörös massza volt, melyet helyenként megtört arccsontjának egyenletes, kemény felülete. Mintha lerágták volna róla a húst. Bosszú.

Éreztem, ahogy egy gyilkos tekintet fúródik a hátamba. Nem fordultam meg, csak mereven néztem a halott társamat és gyűjtöttem erőmet. Megláttam a földön heverő fejszét. Lassú léptekkel megközelítettem és felvettem. A pengén megcsillant a kályhában égő tűz fénye. Megfordultam és ismét kiléptem az éjszakába.

Ott állt. Csontsoványra fogyott testét vér és mocsok borította. Karikatúrája volt csupán az embernek az a szánalmas test. Fején gallyakból font koszorú volt, melyből két kiszáradt ág meredt az égnek, akár két agancs. A halál és elmúlás diadémjaként díszelgett fején az a borzalom. Arcán pedig nem mást viselt, mint a Hawkes arcáról lenyúzott bőrt. Undorító volt, ahogy az élettelen szövet mögül felharsant vértől cseppfolyós nevetése. Csak állt ott meztelenül a hideg tájba olvadva és mereven nézett rám. Én erősen markoltam a fejszét és a pillanatot vártam, hogy elpusztíthassam a szörnyet.

Jobb kezében fémesen megcsillant valami. Egy kés. Talán Benettől zsákmányolta? Ujjaim idegesen kopogtak a fejsze nyelén, minden egyes pillanatban arra várva, hogy erősen belemarkoljanak és lesújtsak az emberevő fattyúra. A Hawkes-maszk mögül lassú vércsík folyt le, végig a démon nyakán. Gyűlöletem oly heves lánggal égett, hogy ha akkor még volt is bennem bármennyi félelem, az biztos porrá égett a mindent felemésztő tűzben. A kék szemek. Ez volt a végszó, mely kitöltötte agyam minden rejtett zugát. A baltát magam fölé emeltem és üvöltve nekirontottam a groteszk testnek.

A penge süvítő hanggal szelte át a hideg levegőt és csapódott a földbe. Ellenfelem játszi könnyedséggel tér ki csapásom elől. Ismét felemeltem a fejszét és ismét lesújtottam. Tán nevetségesen lassú és esetlen voltam, de akkor úgy éreztem, hogy mindent kihozok magamból amit csak tudok. Fegyverem újra és újra felemelkedett és lecsapott és az az átkozott dolog minden egyes támadásom elől kihátrált.

Vörösen izzó fájdalom nyílalt combomba, ahogy a kés pengéje belé hatolt. Felkiáltottam és elejtettem fegyveremet. Ellenségem kihasználva pillanatnyi előnyét letepert a földre. Alig tudtam visszatartani ocsmány, vértől bűzlő pofáját. Fogai centiméterekre csattogtak arcom előtt, miközben én Hawkes egykori vonásaival néztem farkasszemet. Hörgött, mint egy kiéhezett vad, karjaival vadul csapkodott. Ismét éles fájdalom szaladt keresztül testemen, mikor fogait alkaromba mélyesztette. Cincált, rángatott s közben kéjes, vad hangot hallatott magából. Nevetett, vonított, nyögött, s ezeknek egyvelege egy olyan istentelen kakofónia volt, melynek pusztán hallatára úgy éreztem, hogy az őrület torkába taszít engem. Csontos teste vonaglott rajtam, vékony karjaival folyton felém kapott, attól féltem, hogy körmeivel kivájja szemeimet.

Félresöpörte védelemre emelt karomat, mely a hóba csapódott, s egy kemény tárgyat érintett kézfejem. A fejsze! Villant át agyamon. Örülten hadonászó végtagjai között megtaláltam az utat, s megragadott fegyverem tompa vége hangosan koppant koponyáján. Teste összerezzent, s remegve fordult le rólam. Feltápászkodtam és letekintettem szánalmasan vonagló testére. Vért köhögött fel, mely bugyborékolva tört fel torkából. Gusztustalan álarca félig leszakadt arcáról, s egy vékony bőrdarabon himbálózott alsó része. Néhány sárga fog hevert mellette a hóban, állkapcsa furcsa szögben kapcsolódott fejéhez. Ismét lesújtani készültem. Ujjaim megint idegesen jártak a fejsze nyelén, miközben az fejem felé emelkedett. A kék szemek. Gondoltam, majd éreztem, ahogy a friss vér rám fröccsen. A hideg penge kettéválasztotta a szánalmas arcot, melyből minden élet azonnal elszállt. Fülsértően nyikorgott az acél, ahogy megpróbáltam kihúzni a széthasadt koponyából. Vér és agyvelő csillogott a fémen. Egy újabb próbálkozás után sem engedte el magától a fegyvert, mely kiontotta életét, hát otthagytam. Ott feküdt a csontsovány, aszott test a hóban. Minden erő elhagyta szánalmas izmait. A fejsze nyele rézsútosan illeszkedett összeroncsolt arcához, melyek találkozási pontjában hús és fém rideg násza lüktetett. És az éhség elmúlt.

Hány nap telhetett el mire visszataláltam Cold Riverbe? Hány napig feküdtem félholtan egy kórházi ágyban? Nem tudom. Most itt vagyok az intézet puha, fehér falai között. Csak képek maradtak meg, ahogy a hófödte erdőben sétálok. A démon a nyomomban loholt. Gyenge volt. Teste valahol a rengeteg mélyén hevert széthasított fejjel. De a szelleme ott volt. Néha hátra pillantottam és láttam a koponyát, a fenyegető agancsokat és a sovány testet, ahogy a fák között bujkál. A széllel együtt suttogott, de a kampók nem bújtak elő ismét. Visszahúzódtak a sötét verembe, ahol ez a bestia tartotta őket. Akart engem, de nem kapott meg. A képek halványulnak, szinte álommá szelídülnek. Hagyja, hogy felejtsek, hogy aztán ismét eljöjjön, mikor már nem számítok rá. De egy valami elmémbe égett. Egy valami, mely akkor is színtisztán él agyamban, ha minden más a múlt homályába vész. Egy röpke pillanat, mikor a fejem fölé emeltem halálos fegyveremet. Egyetlen pillanat, mikor a bestia a szemembe nézett a halála előtti másodpercben. Azóta se láttam olyan tengerkék szemeket.