Mindenekelőtt ezzel a cikkel kívánok Minden Kedves Olvasónknak Boldog Új Évet! Az év vége mindig jó okot ad a számvetésre, arra, hogy átgondoljuk hibáinkat, visszaemlékezzünk jó vagy éppen rossz döntéseinkre és jó apropót biztosít arra is, hogy új célkitűzéseket fogalmazzunk meg önmaguknak, legyen az akár az iskolai vagy éppen munkahelyi előrelépés vagy az eddig sokszor halogatott életmódváltás. Mind nagyon értékes és általában pozitív ígéret önmagunktól, önmagunknak. Sajnos azonban ezek többség örökre ígéret marad, hiszen ez az edzés most kimaradhat, ez a cigaretta még semmit nem jelent, hiszen egy pohár pezsgőt megkövetel az alkalom… Ezek az ígéretek általunk valósulnak meg, tőlünk függ, hogy megtesszük-e az első kulcsfontosságú lépéseket és egy újabb év elteltével talán azt mondhatjuk: nekünk sikerült, mi komolyan gondoltuk és meg is tettük, amit elterveztünk. Addig viszont érdemes azokkal az ígéretekkel is foglalkoznunk, amik már a múlt homályába vesznek. Ilyenek azok is, amikkel az elmúlt évben kedvenc műfajunk kecsegtetett és, amelyek közöl sok megmaradt üres ígéretnek. Számomra ilyen meg nem valósult fogadalomnak bizonyult az  A Quiet Place - Hang nélkül című alkotás is, ez természetesen nem azt jelenti, hogy nem kedveltem a filmet, sokkal inkább azt, hogy nem értettem egyet feltétlenül a körülötte kialakult lelkesedéssel. Kellemes alkotás? Igen. Hogy eredeti-e? Cseppet sem. Megtekintésre érdemes? Egyértelműen. Számomra azonban csupán ennyi a Hang nélkül. Se több, se kevesebb. Egy kellemes délutáni thriller, néhány igazán hatásos képi megvalósítással. A véleményemet pedig nagyban befolyásolta egy könyv és annak története, melyet volt szerencsém 2015-ben, azaz a Hang nélkül előkészítő munkálatainak megkezdése előtt egy évvel elolvasnom. Ez a könyv pedig nem más, mint Josh Malerman, amerikai író, 2014-ben kiadott regénye, a Madarak a dobozban.

A világgal valami történik. Valami felfoghatatlan. Hirtelen kezdődik el, hogy aztán futótűzként égesse fel azt és benne az ismert civilizációt. A terhes Malorie (Sandra Bullock – Féktelenül /1994/, Gravitáció /2013/) szeme láttára tör ki az apokalipszis, neki viszont sokakkal ellentétben szerencséje van és egy biztonságos házba kerül, ahol egy maréknyi túlélő segítségével esélyt kap rá, hogy megszülhesse gyermekét. Az entitások azonban, amiknek köszönhetően az ismert világ véget ért nem mentek el, most is itt járnak, és aki megpillantja őket arra nagy eséllyel halál vár. A látvány ugyanis feldolgozhatatlan és az egészséges emberi elme számára befogadhatatlan. Akik látták a lényeket vagy megölték magukat vagy – őrületüknek köszönhetően – mindenki másra veszélyt jelentenek, mivel igyekeznek mindenkinek megmutatni a teremtmények valójában gyönyörű természetét…

Nincs értelme többet mondanom a történetről. Izgalmas és érdekes módon sikerült feldolgozni a könyvet. A rendező és forgatókönyvíró is kellő alázattal nyúlt az alapanyaghoz – bár meg kell jegyeznem, hogy olyan módosításokat is eszközöltek, amik csorbították a történet élét. A színészek pedig mind kiválóak, köztük a zseniális, John Malkovich-val.

Amikor olvastam a könyvet az járt a fejemben, hogy milyen jó ötleten alapszik. Az emberi lények külvilágról alkotott elképzelései, a szerzett információk befogadása és az ezek alapján nyert tapasztalataik legnagyobb része a látásnak és szemeiknek köszönhető, a Madarak a dobozban pedig ezektől fosztotta meg hőseit.

Kiszolgáltatatva őket a világ sötétjének, hiszen a fényben lovecraft-i lényeg mozognak. Passzívan, de mégis halálosan. Zseniális. Nagyon jól megírt regény volt, még akkor is, ha a végére kicsit vesztett a lendületéből. Akkor azt gondoltam, hogy ezt nehéz lesz igazán jól megfilmesíteni. Tévedtem. Sikerült. Igaz, hogy kevésbé látványosan, de mégis sokkal hatékonyabban, mint a Hang nélkül esetében, ami számomra sokkal inkább tűnik egyszerű utánérzésnek, mintsem egy eredeti alkotásnak. Csenddel helyettesíteni a sötétséget, olcsó bűvész trükk, egy sarki mulató, mocskos színpadán, amit csak azok nem vesznek észre, akik nem akarják látni, nekik viszont ott van és él is a varázs…

Ajánlom-e a filmet? Két megtekintés után azt kell, hogy mondjam, igen. Először csalódott voltam, hiszen nem pont azt kaptam, amire a könyv után számítottam, de attól elvonatkoztatva egy jól megírt, remekül megrendezett filmmel gazdagodhat az, aki egy gondolatébresztő posztapokaliptikus filmre vágyik, ahol az érzés sokkal fontosabb, mint maga a látvány. A film ajánlott, csakúgy, mint a regény, amit – egy karácsonyi ajándéknak köszönhetően – ismét el fogok olvasni, mert valóban megérdemli a figyelmet.

„A látás és megértés öröme a természet legnagyszerűbb ajándéka.” – Albert Einstein

7/10

IMDb | mafab