David Lynch rendkívül zavarbaejtő és roppant egyedi látásmóddal bíró alkotó. Lehet, hogy nem mindenkinek nyeri el a tetszését a stílusa, de az egyszer biztos, hogy senki nem tud szó nélkül elmenni az alkotásai mellett. Én azok táborát erősítem, akik leborulnak a munkássága előtt, a kedvencem tőle pedig egyértelműen az 1986-os Kék bársony.

Egy nagyon békés és nyugodt kisvárosba érkezik Jeffrey Beaumont. Az idillt hamar megzavarja, amikor a mezőn sétálva levágott emberi fület talál. Beviszi a rendőrségre, hátha valakinek hiányzik a hiányzó testrész. Jeff dolga végeztével beül egy bárba, ahol megbabonázza Dorothy Vallens énekesnő. Kiderül, hogy Dorothyt bizarr viszony fűzi az öntörvényű helyi zsarnokhoz, Frankhez. A férfi embereivel rettegésben tartja a kisváros lakóit, és elrabolta a nő kisfiát. Ezzel tartja őt sakkban a nőt. Jeff és a kedves Sandy segíteni akar Dorothyn. Rémálomszerű utazás veszi kezdetét.

Ez bizony tényleg egy hamisítatlan Lynch mozi, amiben a szürrealizmus, a bizarr, a szép, a valós és az álmok világának tökéletes kombinációját láthatjuk. Ez egy nagyon különös világ, melyben ötvözte egyik kedvenc témáját, a kisvárosi világot és a pszichohorror, thriller és film noir zsánereivel, melyekhez természetesen hozzáadta a saját egyedi stílusjegyeit.

Lynch célkeresztbe vette az amerikai kertváros tiszta, takaros házait és fehér kerítéssel szegélyezett udvarait és lerántotta erről a művi világról a leplet. Elmerülünk a brutalitásban, őrületben és sötétségben. Nemi erőszak, zsarolás, perverz titkok és vágyak földjén járunk, melynek karmestere Dennis Hopper. Hopper egyszerűen zseniális a torz lelkű Frank szerepében. Igazi szadista, perverz pszichopata gennyláda, akitől tudunk félni, de valami bizarr módon magával is tud minket ragadni. Tökéletesen a hatása alá kerülünk. Hopper egyszerre tud félelmetes lenni és komikus, de nem válik nevetségessé.

Isabella Rossellini igazi végzet asszonya. Tökéletes femme fatale, aki esendő és veszélyes. A karakternek ugyanúgy megvan a kettőssége, mint Frank esetében. Az áldozati szerep mellett, megvan benne a sötétség is. Lynch azt kérte a színésznőtől, hogy a szexuális vágy, a szadista erőszak és a lemeztelenítő tekintet tárgyaként jelenjen meg és Rossellini tökéletesen megértette, mit akart tőle a rendező.

Kyle MacLachlan és Laura Dern párosa a friss levegő, a pislákoló fény ebben a sötét, nyomasztó világban. Frissek, fiatalok, ártatlanok. Amikor rájuk koncentrálunk, akkor tiszta érzelmeket látunk. Szeretetet, szerelmet, boldogságot. Ám a gonosz világ csak arra vár, hogy elpusztítsa a fényt. Be akar húzni, csábít és taszít egyszerre. A kék bársony egyszerűen mindent elfed és habár van, amikor fellebben a fátyol, mindig visszatér, hogy újra beborítson.

Lynch nagyon merész dolgokat mutat meg a filmben, nem fordítja el a kamerát akkor, amikor mások már kivisznek minket a képből, hanem éppen ellenkezőleg: még mélyebbre taszít minket. Angelo Badalamenti zeneszerző pedig hátborzongatót alkotott, ami remek összhangban van az ismert popzenék válogatásával. Az atmoszférateremtés az első pillanatban megtörténik és nem is ereszt el minket.

Egy egyszerű nyomozással indul a Kék bársony, ami nem azzal lesz bonyolult és komplex, hogy nagy talányokat sorakoztat fel. Roppant egyszerű a történet, ám a megvalósítás, a mögöttes üzenet, a színek, a fények és a hangok kavalkádja, na meg az utolsó képsorok fejbe vágják és letaglózzák a nézőt. Semmi öncélú nincsen az erőszakban, tökéletes egységet alkot a valóság és a szürreális rémálom. Pontosan úgy babonáz meg minket, ahogyan Jeffet Dorothy. Lynch egészen elképesztő mesélő, a Kék bársony pedig egy igazi mestermű.

IMDb | mafab