Pár éve tört be igazán a köztudatba a Netflix mára pedig már abszolút konkurensévé vált a moziknak. Mindez köszönhető annak, hogy a náluk készülő sorozatok és filmek esetében teljes kreatív kontrollt hagynak a készítőknek, a megvalósítás pedig abszolút vetekszik a nagyvásznon bemutatott alkotásokkal. Saját készítésű filmjeikkel is bizonyítják, hogy az otthoni filmezés veszi át szép lassan a moziba járást.

Legújabb Netflixes nagydobás, a Bright már a kezdet kezdetén úgy indult, hogy egy franchise első alappillére lesz, a gyeplőket pedig az a David Ayer kapta, akit tavaly előtt majdnem felkoncoltak a kritikusok a DC Bővített Univerzum harmadik mozifilmjéért, az Öngyilkos osztagért. A Bright és az osztag közötti párhuzamokra vissza fogok térni, mert előbbi éppen azt volt hívatott bizonyítani, hogy Ayer nem rossz rendező, ha nála van a kreatív kontroll. Csakhogy ahogyan Harley Quinnék kalandját, az alternatív jelenben játszódó fantasy thrillert is darabokra szedték a kritikusok, míg a nézők imádták. Lássuk, nekem hogyan tetszett.

Egy világ, ahol az orkok a társadalom peremére kerültek, megvetett polgárok és a gonosszal kerülnek egy asszociációba, ahol az elitet tündék képzik, akik gazdagok, sikkesek, feddhetetlenek, az égboltot sárkányok szelik át, és vannak varázserejű tárgyak, melyekkel egy bizonyos Sötét Úr kelthető életre két évezred után. Nem, nem a Gyűrűk ura Netflixes verziójáról beszélek, bár akár hívhatnám annak is, hiszen Max Landis forgatókönyvíró egyáltalán nem dolgozott saját kútfőből, fogta a főleg Tolkien és Warcraft világával azonosítható mesebeli, fantasy alakokat és átültette napjaink párhuzamos, amerikai, alternatív univerzumába. Oda, ahol a gettót az orkok képzik, ahonnan nincs kitörési lehetőség, sem előrejutás, tenyészik a maffia, a drog, a prostitúció alvilági mámora. Ott, ahol a tündék körzetébe se nem ember, pláne nem ork be sem teheti a lábát, a rendőrök pedig megvetés tárgyát képzik, korruptak, de felveszik a harcot az ork gettókkal, maffiákkal, de a tünde és varázsügyek már más, feljebbvaló szakszervezethez tartoznak.

A Bright világának felépítése kő egyszerű, ahogyan a társadalom hierarchiája is a butább mesék karaktereinek és sztereotípiáinak felelnek meg. Az orkok rosszak, a tündék jók, az emberek semlegesek, vagy megvetettek. Persze az első perctől felfedezhető egy kissé szájbarágós, rendkívül karikírozott görbített társadalomkritika, amit fel is rónak sokan a filmnek, de én nem szeretném mindenben az aktuálpolitikát és közéletet keresni, van, amit csak szeretnék magában élvezni.

Annak ellenére, hogy az alapfelállás nem hogy nem eredeti, hanem szinte feltűnően lopott, kíváncsi voltam rá, mert a fentebb is említett két, mára abszolút kultikus világon kívül, a témában, ezekkel a karakterekkel nincs más, élvezhető film vagy sorozat és szerintem a rajongóknak bizony kijárna még jó pár alkotás. A Bright elé reménnyel ültem le.

Azon kevesek közé tartozom (En.Dé-vel egyetemben), akiknek tetszett az Öngyilkos osztag, noha én is látom az ordító hibáit, logikai buktatóit, erőtlen gonoszt, de mai napig eldönthetetlen, hogy a stúdió vágatta-e darabokra Ayer fuzióját, kasztrálva a filmet, vagy maga a rendező nem tudta összedolgozni a hihetetlenül jó karaktereket. A Bright bizony bizonyíthatta volna, hogy mindenért a stúdió okolható, de sajnos nem tett így, mert a DC gonoszait felvonultató filmhez hasonlóan, ugyan azok a hibák buktak ki, csak épp nem olyan látványosan.

Van két főhősünk, Ward rendőr (Will Smith) és az ork társa, Jakoby (Joel Edgerton). Természetesen a két faj közötti különbségek kiütköznek, problémákat, bizalmatlanságot szülnek, korupttá és megalkuvóvá tesznek kívülállókat, akik befolyásolni akarják a társadalom megítélését. Jó és érdekes alapkonfliktusok labdáinak feldobása, de a lecsapások elmaradnak. Will Smith jó színész tud lenni, de sokszor kritikán aluli a karakter megközelítése, ahogyan itt is tökéletesen leírható a nagyszájú, keménykedő, gettós bölcsességeket hangoztató taplónál. Őt kellene szeretnünk, de én nem tudtam, ellenben partnerével, akibe némi színt, bájt, humort tudott csempészni Edgerton játéka. Persze ő sem lép ki igazán a két dimenzióból, de sokkal jobban lehet érte izgulni. Mivel buddy cop film, a köztük kialakuló kémia kulcsfontosságú, amivel nincs is baj, viszont, szokásomhoz híven, itt sem a jók érdekeltek igazán.

Az alapkonfliktust szüli, hogy egy bizonyos, titkos tünde társaság, az Infernik vissza akarnak hozni egy Sötét Urat, aki két ezer évvel ez előtt grasszált és garázdálkodott a világon, mígnem egy ork lázadó egyesítette a törzseket és leverte. A csavarra, hogy itt az orkok a sztereotípiák miatt károsult faj, az elnyomottak, a tündék pedig az igazi ellenségek az első perctől kezdve lehet számítani. Viszont, a főellenségért úgy tudtam volna rajongani, hogy a hajam alól kilépek. Noomi Rapace soha az életben nem volt olyan badass, kemény és veszélyes, mint Leilah, a gonosz vér-tünde, szektavezető szerepében. Nem csak elképesztően gyönyörű, sikkes, karizmatikus és ijesztő. A készülő Amazonos Gyűrűk ura sorozathoz nem is kell tovább keresni, hogy ki legyen az új Galadriel úrnő.

Mégis, Leilah az, aki a legkevesebbet szerepel, róla semmit sem tudunk meg, hogy mégis mi a célja, miért akarja visszahozni a nagybetűs gonoszt. Csak jön, gyilkol, állakat ejt le, és marad a kihasználatlanság homályában. A film végi csavar kiszámíthatóságát pedig felváltja a nevetségesség, a forgatókönyv ostobasága és hibái.

Mégis, van, amit bizonyít a Bright. Nem mást, mint, hogy Ayer nem rossz rendező, csak épp neki az R kategóriás, mocskos, aljas, véres filmek állnak jól, amilyen a Bright is, teli remek akciójelenettel és keménységgel, a könyvelhető prosztó humor mellett, ami sokszor működik. Csak éppen tüzetesen át kellene vizsgálnia a forgatókönyvet, mielőtt elkezd dolgozni belőle, mert nevét sajnos nem sikerült tisztáznia ezzel az alkotással.

Persze a remény nincs oda, mert a következő rész hivatalosan is érkezik, és személy szerint én örülnék, ha egy előzményt kapnánk, a mágikus fantasy háttértörténetét, amit itt csak dialógusokban kaptunk meg. Nem lett rossz film a Bright, meg lehet vele próbálkozni, de fájó, hogy lehetett volna sokkal jobb és még mindig idegesítő, hogy készítők nem mernek gonoszokra koncentráló filmeket kiadni a kezük közül. Mitől félnek? Egy antagonista mindig sokkal komplexebb, a jó színészeknek is hálajáték.

A végén még mindenképpen kiemelném a látványvilágot, mert egészen pazar, CGI-t csak a szükségeshez használtak, a smink – és maszkmesteri munkák pedig elképesztőek.

5/10

IMDb l mafab