Kampókéz...Kampókéz...Kampókéz...Kampókéz...Kampókéz... A tükör előtt ha ötször egymás után kimondod ezt a nevet, akkor megjelenik egy alak, aki lesújt rád a kampójával és halállal lakolsz. Legalábbis egy legenda szerint, amely valóságként él Cabrini Greenben. Helen és társa a disszertációját írja Kampókéz legendájáról, kutatásuk során pedig egyre mélyebbre ásnak, aminek aztán nem várt, ám annál véresebb következményei lesznek.

1992-ben Bernard Rose elhozta nekünk Kampókéz alakját és ezzel egy újabb ikonikus horrorkaraktert adott a világnak. A forgatókönyvet Clive Barker történetéből írta, tehát borítékolható a hátborzongatás. Na meg a vér, de erre még később visszatérünk. Rose nagyon jó munkát végzett és Kampókéz valóban csillógó ékkő a horror egén. Ez persze Tony Todd játékának és a szépen felépített misztikumnak köszönhető. Rose nagyon ügyesen sokáig váratja a nézőket és arra összpontosít, hogy megteremtse a karakter körüli misztikumot. Ez pedig be is jön neki. Lassan és okosan építi fel a cselekményt. A nézők is végigélik a történeteket erről a tragikus sorsú, ám rendkívül fenyegető férfiről. Szépen beszippant minket az alakja, még egy percig se láttuk, de már félünk tőle. Mert a történetek tényleg hátborzongatóak. Aztán pedig eljön a pillanat, amikor megjelenik Kampókéz alakja. Ez egy igazán katarktikus pillanat a filmben. Tony Todd színre lép és egyszerűen megbabonáz mindenkit. Tony Todd igazán félelmetes jelenség, de ugyanakkor nagyon vonzó is. Pontosan ugyanúgy bámuljuk és féljük, mint Helen. Nem tudunk nem rá nézni, rá figyelni. Hihetetlen jelenség.

Ugyanakkor a Kampókéz sokkal több egy blaxploitation kaszabolásnál. Természetesen dől a vér és nagyon brutális jelenetek kapunk, de Rose ennél sokkal tovább megy. Nem csupán vérrel, félelemmel és kegyetlenséggel, hanem valósággal is megtölti a filmet. Cabrini Green-t egy autópálya választja el Chicagotól, mégis olyan, mintha egy teljesen másik világba csöppennénk. A lakónegyedben tombol az erőszak, a kilátástalanság. A gyilkosságok, a rablások, a mocsok és a szegénység uralja ezt a környéket. Ez pedig igazán senkit sem érdekel. A jó környéken élő, többnyire fehér emberek élik a világukat és úgy tesznek, mintha Cabrini Green nem is lenne. Az itt élők meg beletörődtek a sorsukba és nem tűnik úgy, hogy nagyon tenni akarnának ez ellen. A faji szegregáció nagyon erőteljesen jelenik meg a filmben és nagyon jól mutatják be ennek az amerikai mindennapokban lecsapódó meglétét. Nyíltan és tényleg reálisan beszélnek az etnikai feszültségekről. A rendező ügyelt arra, hogy ne legyen szájbarágós tanmese a filmje és a kliséket is nagyon ügyesen elkerüli.

A városi legendák valós félelmekből táplálkoznak és aztán ezek éltetik tovább. Helen szembemegy azonban mindennel, ami a változás kulcsa. Persze ezért nagy árat kell fizetnie. A film végkifejlete éppen ezért olyan megható és valahol nagyon gyönyörű is. Úszunk a vérben és a mocsokban, de feloldozást is hordoz magában a történet. Ezt a brutális képi világot kifejezetten széppé tudják tenni. Pontosan ugyanaz a kettősség jelenik meg előttünk, mint amilyen kettősség jellemzi Kampókéz karakterét. Minderre pedig ráerősít a zene, ami az egyik leggyönyörűbb a horrorfilmek történetében.

1992-ben készült ugyan a film, de egyáltalán nem látszik ez rajta. Mivel a vizualitást nem vitték túlzásba, ezért nem is öregedett rosszul. A mai szemnek maximum a ruhák meg a hajviselet lehet furcsa, de ugye a divat folyton ismétli önmagát, így ez megint csak nem válik furcsává, vagy megmosolyogtatóvá. A végkifejlet pedig megmutatja, hogyan élnek tovább és változnak idővel a legendák, amik mindig is az emberiség szerves részét képezték, hiszen a félelem is mindig ott van velünk és bennünk. A Kampókéz időtálló, csodálatos, erős társadalomkritikával bíró klasszikus, egy igazán ikonikus karakterrel a főszerepben, amit érdemes időről-időre elővenni. Nekem örök kedvenc marad.

IMDb | mafab