Újabb eltűnt/halott lány, megoldatlan rejtély, női főszereplő, nyomozás és múltba révedés. Szeretem a krimi-thrillerek éppen trendnek számító női thriller válfaját, melyek valahol egy kapafára épülnek, de egy tehetséges író maradandót tud alkotni. Claire Douglas sajnos nem tartozik az említet kategóriába, bár csak ezt az egy könyvét olvastam eddig, nem hozta meg a kedvem előző bestselleréhez. A Lány a mólón lehetett volna érdekes, de már az elején elvérzik, pont a narrációja miatt.

Főhősünk, egy gyönyörű, negyvenes üzletasszony, Francesca Howe, aki egy nap telefonhívást kap szülővárosából. A tengerparti, nyirkos városkából hívja fel egykori legjobb barátnőjének testvére, miszerint húga, Sophie holttestét megtalálták. Sophie két évtizeddel ez előtt tűnt el, hivatalosan balesetnek könyvelték el, a rendőrség szerint a mólóról a tengerbe zuhant, az ár pedig elragadta. Bátyja a fejébe vette, hogy a lány gyilkosság áldozata lett, az ügy felgöngyölítéséhez pedig szüksége van Frankie-re, aki hazautazik, hogy szembenézzen a múlttal és annak minden hazugságával.

Claire Douglas borzasztó narrációs eszközt választott, amin úgy tűnik, a fordítás sem segített sokat. A történetet Frankie szemszögéből követhetjük végig, aki, mintha levélként Sophienak címezné a belső monológokat. Tehát az olvasó nem, mint kívülálló követi végig a cselekményt, hanem az eltűnt/halott lányként megszólítva, ami számomra lehetetlenné tetté az azonosulást, a beleélést és már a legelején egyértelmű volt számomra, hogy olcsó félrevezetésről van szó. A csavar kimenetele pontosan ezért sejthető már nagyon korán és bár lehetett volna meglepő, de ahhoz teljesen más narráció lett volna szükséges. Megan Miranda zseniálisan oldotta meg például a Minden eltűnt lányban.

A jelen történetszálát, az egyébként végtelenül unalmas nyomozást, aminek tétje nincs, ahogy a végén kiderül, átszabdalják Sophie múltbéli naplóbejegyzései, amik már valamennyivel feszültebbek. A bejegyzéseknek köszönhetően ismerjük meg az igazságot, amiben több potenciál volt, mint amit az írónő kihasznált.

Sophie szálán több érdekes témába is belemegy, főként a barátság kérdéskörében, melyekkel izgalmas lett volna behatóbban foglalkozni. Például valóban kiegyenlítetlen erőviszonyokra épülnek a barátságok? Az egyik fél mindig dominánsabb? Létezik barátság versenyszellem vagy versenyhelyzet teremtése nélkül? Mennyire ismerjük a legjobb barátunkat? A két női főhős elméletileg elválaszthatatlanok, mégsem vesznek észre semmiféle árulkodó jelet, ami egymás személyiségéről, lelkiállapotáról tanúskodna, ami számomra hiteltelenné tette a karaktereket. Mindketten áldozatai önmaguknak, kívülállóknak és a helyzetnek is, Frankie pedig mélyebb személyiségelemzést igényelt volna. Ő a domináns, a birtokló, döntéshozó fél, míg Sophie a visszahúzódó, szerény, csúnyácska lány, és mindketten tudják ezt magukról, mégis jóban vannak, kapcsolatuk pedig első perctől kezdve nem tűnik őszintének.

Összességében nagyot csalódtam a regényben, mert rövidsége ellenére vontatott, a kellően borongós helyszín szinte teljesen a háttérbe szorul, az izgalmas fő téma, kérdéskörök és főszereplő pedig egyáltalán nincs kibontva, a narráció pedig végtelenül irritált, mindezekért pedig nem tudom szívesen ajánlani másoknak.

4/10

moly.hu