Alfred Hitchcock, vagyis Mr. Suspense
(1899. 08. 13. - 1980. 04. 29.)**
„Stílus az, amikor önmagunkat utánozzuk.”**

Vitathatatlanul a valaha élt egyik legzseniálisabb rendező, a feszültségkeltés ördögi bábjátékosa. Ő volt az, aki elmosta a közönség és a film közötti határokat, aki a ponyvatörténeteket ködös eleganciával vitte a vászonra, és aki olyan mesterien precíz beállításokkal dolgozott, melyek folytán nem egy jelenet örökre megragadt a nézők fejében. A feszültség tapintható a filmjeiben, és úgy játszik végig az érzékeinkkel, mint macska az egérrel. Nála minden karakterrel lehet azonosulni, legyen az jó vagy rossz, és filmjeinek minden képkockájáról lemászik a borzongás, hogy végig ott settenkedjen a gerincünk tájékán, hogy aztán egyre feljebb kúszva átvegye az irányítást az elménk felett. Hihetetlen, hogy ez az ember, aki sikerrel külön tudta választani a suspense (feszült várakozás) és a surprise (meglepetés) műfajait, életében nem kapta meg a legjobb rendezőnek járó Oscar-díjat. Pedig stílusa, nyelvezete kortalanná tette filmjeit, melyek minden korosztály számára mind a mai napig ugyanazt a hatást képesek elérni. Nézzük hát meg, ki is volt ez a zseni a kamera mögött!

Kezdetek - a díszletek hatalmában

Alfred Joseph Hitchcock 1899. augusztus 13-án látta meg a napvilágot Londonban egy zöldségkereskedő harmadik fiaként. Szülei szigorú katolikus elveket követtek a nevelésében, és ennek szellemében fiukat is jezsuita iskolába járatták. Már fiatalkorában megmutatkozott tehetsége; hátborzongató rövid történeteket tudott írni. Ezt a képességét kamatoztatta, amikor elkezdett reklámszövegeket írni egy villamosipari cégnek. 1920-ban feliratszerzői állást kapott az islingtoni Famous Players-Laskynál. Ekkor kóstolt bele a filmvilágba, különböző feladatokat látott el a díszletfestéstől a second-unit rendezésig. Itt ismerkedett meg Alma Reville-lel, akit 1926-ban elvett feleségül, és aki egész életében hű és támogató felesége volt. Alma nemcsak az életben, hanem a munkában is társa volt, hiszen segítette férjét a forgatókönyvírásban és a vágásban is, sőt az asszisztense is ő volt. Hitchcock Németországban megtanulta, hogy a kulisszának mennyire erős dramaturgiai jelentősége van, éppen ezért kitanulta a díszlettervezés minden fortélyát, melyeket később a filmjeiben sikerrel hasznosított. Nagy hatással volt rá Murnau 1924-es filmje, Az utolsó ember (Der letzte Mann), illetve Fritz Lang 1928-as mesterműve, a Metropolis. Ezek a filmek jelentették számára a díszlethasználat csúcsait.

A filmkészítést már a kezdetektől optikai kérdésként fogta fel. Eltervezte a képeket, jeleneteket, és ezekhez készített részletes vázlatokat, amik alapján dolgozott. Első filmes próbálkozása A tizenhármas szám volt, ami a babona világáról szólt volna, de ironikus módon szerencsétlenségére nem tudta befejezni ezt a filmjét. Egy évvel később őt kérték fel, hogy egy ágynak esett rendezőt helyettesítsen a direktori székben. 1925-ben készítette el első befejezett és teljes egészében saját alkotását, a Gyönyörök kertjét (The Pleasure Garden). Hitchcock zsenialitása és tehetsége már a némafilmes korszakában is meglátszott, de az igazi áttöréshez hangra volt szüksége. A fény, a díszlet, a dekoráció, a kameramozgás, a különböző, rohamosan fejlődő technikai újítások mind-mind lehetővé tették számára, hogy olyan elbeszélésmódot alkalmazzon, melyben feleslegessé váltak a némafilmes feliratozások. 1927-ben jött az áttörés, és a vászon addig néma katonái végre megszólalhattak. Míg sokan nem tudtak mit kezdeni ezzel, az addigi filmkészítési stílust gyökeresen átfazonírozó változással, addig Hitchcock végre megkapta azt, amire szüksége volt ahhoz, hogy a filmtörténelem egyik legnagyobb direktorává válhasson.

Első mérföldkövek a halhatatlanság felé vezető úton

1927-ben érte el első jelentős sikerét A titokzatos lakó (The Lodger) című filmjével. Ez volt az első filmje, amiben cameózott, valamint amiben storyboardot (aprólékos képekkel megszerkesztett forgatókönyvet) használt. A történet szerint egyik este egy titokzatos lakó kopog be egy házba kiadó szobáért. Mindeközben a hírhedt „Megtorló” elnevezésű sorozatgyilkos szedi sorra áldozatait London utcáin. Tehát ebben a filmben a suspense elemet az a kérdés képezi, hogy vajon a titokzatos idegen maga a „Megtorló”? Hitchcock úgy jellemezte ezt a munkáját, mint az első Hitchcock Picture-t. Érdekesség, hogy a forgalmazó néhány embere is ott volt a tesztvetítésen, és első megnézésre kifejezetten rossznak tartották a filmet. Ezt jelentették a nagyfőnöknek is, aki aztán saját szemével akarta látni a művet. El is ment megnézni, de ő is „siralmasan rossznak” találta a filmet, ezért hónapokig elsuvasztották A titokzatos lakót olyannyira, hogy törölték az összes elővételét is. Majd kis idő elteltével újranézték, kértek pár változtatást is, melyekből kettő be is került. Elkezdték játszani a filmet, és legnagyobb meglepetésre az addig készült legjobb angol alkotásnak kiáltották ki.

Következő filmjét, egyben az első angol hangosfilmet, 1929-ben készítette el, melynek címe Zsarolás (Blackmail) volt. A sztori középpontjában egy fiatal, hősszerelmes nyomozó áll, akinek azzal kell szembenéznie, hogy kedvese lehet a gyilkos abban a bűntényben, aminek felderítésével megbízták. A film érdekessége, hogy nem a főszereplő Anny Ondra hangját hallhatjuk a végső verzióban. Hitchcock próbahangfelvételt készített, és úgy találta, hogy a lány orgánuma nem felel meg a szerepének, főleg erős cseh akcentusa miatt, így a filmben Alice White szólaltatja meg a karakterét. Emellett elég sok változtatást is kellett eszközölni a filmen, mert 1930-ban lépett életbe a Hays-rendelet, tehát a vásznon nem mutathattak semmit, ami szex, drog vagy alkohol. (Odáig mentek egyébként ebben a rendeletben, hogy azt sem engedték meg, hogy a házastársak egy ágyban feküdjenek...) Igen bravúros megoldásokat kellett eszközölnie tehát Hitchcocknak ahhoz, hogy élvezhető legyen a filmje, melyben egy majdnem erőszak jelenete is látható.

A kísérletezés jellemezte Hitchcock ezen éveit. Elég sok műfajban kipróbálta magát, csak a suspense elemet hagyta meg. Bár az uralkodó témaköre, amihez mindig visszatért, a krimi és a kémtörténet volt, némi romantikával vegyítve. Olyan filmekre kell itt gondolni, mint Az ember, aki túl sokat tudott (The Man Who Knew Too Much, melynek zenéjét Bernard Hermann szerezte, aki ettől kezdve 1965-ig Hitchcock fő zeneszerzője lett), a 3 lépcsőfok (The 39 Steps) és a Szabotázs (Sabotage). Ez utóbbi története igazán újszerű és briliáns volt, főleg a korszakban. Ebben a filmben ugyanis egy fiatalember rejtélyes csomagot kap, amit el kell juttatnia a megadott helyre. Igen ám, de a csomagban egy pusztító erejű bomba van, amiről a főszereplőnek fogalma sincsen, míg mi nézők tudjuk ezt a kicsit sem elhanyagolható információt. Elmondható, hogy a rendező már ekkor is hihetetlen ütemben gyártotta a filmeket, viszont a tengerentúlon még nem szerzett magának hírnevet egészen 1938-ig, amikor is elkészítette a Londoni randevú (The Lady Vanishes) című filmjét. A tipikus angol krimi stílusjegyeiben elkészített alkotás megnyitotta előtte az Álomgyár kapuit, a kulcsot pedig elé fújta a szél.

A Titanic ugyan elsüllyedt, de Hitchcock karrierje szárnya kapott

David O. Selznick, az Elfújta a szél producere felfigyelt erre az egyedi stílussal megáldott rendezőre, és szerződtette, mégpedig nem kisebb feladatra, mint a Titanic tragédiájának feldolgozására. Különböző okok miatt ez a projekt léket kapott, így Hitchcock ehelyett 1940-ben elkészítette A Manderley ház asszonya (Rebecca) című filmjét, Daphne du Maurier azonos című könyve alapján. A főszerepet a zseniális Lawrence Olivier kapta. Ebben a művében a misztikumot vegyítette a romantikával és a krimi elemeivel, ami egy nagyon sajátságos légkört kölcsönöz a filmnek. Az addigi egyik legnyugtalanítóbb és legelbizonytalanítóbb filmje lett ez. Annak ellenére, hogy A Manderley ház asszonya volt a rendező amerikai bemutatkozása, Hitchcock szavaival élve ez egy „teljesen angol film” volt. E film készítése során tapasztaltak miatt döntött úgy, hogy a továbbiakban nemcsak írja és rendezi a filmjeit, hanem a produceri teendőket is maga fogja ellátni. Mindemellett kialakított egy olyan forgatási szisztémát, ami egyszerűen lehetetlenné tette, hogy bárki beleszóljon az elképzeléseibe, és ne az ő elgondolásai alapján vágják meg a filmjeit. Végül a titokzatos Manderley-ről szóló alkotás elnyerte 1940-ben a legjobb filmnek járó aranyszobrocskát, Hitchcock pedig végérvényesen felkerült a filmszakma égboltjára.

Az Egyesült Államokban folytatta a karrierjét, de nem fordított hátat Angliának sem. Ebben az időszakában készített vígjátékot (Végre egy jó házasság/Foreign Correspondent) és egy komor hangulatú thrillert is (Gyanakvó szerelem/Suspicion), de ez csúfosan elbukott. Majd jött a Szabotőr (Saboteur, 1942); A gyanú árnyékában (Shadow of a Doubt, 1943); az újabb Oscar-jelölést hozó Mentőcsónak (Lifeboat, 1944); valamint a pszichoanalitikus szellemben elkészített Elbűvölve (Spellbound, 1945). Az Ingrid Bergman és Cary Grant főszereplésével leforgatott Forgószél (Notorious) volt az első, amiben már a produceri székben is ő foglalt helyet. Az 1940-es évekből azonban A kötél (Rope) című mesterművet szeretném kiemelni.

1948-ban készítette el ezt a filmjét, melyben két fiatal azért követ el egy gyilkosságot, hogy bebizonyítsák, ők azok, akik képesek végrehajtani a tökéletes bűntényt. A kötél legfőbb érdekessége a morális mondanivalója mellett az, hogy 11 perces beállításokból áll. Ez pontosan megegyezik egy filmtekercs hosszával, amiket aztán úgy vágtak össze, hogy a végeredménynek olyan a hatása, mintha az egész egyetlen összefüggő kameramozgás lenne. Ez azért is jelentett kihívást, mert a korszakban használatos kamera nagyon nehézkes volt, erős világítást igényelt, ezért Hitchcocknak mobil díszletekre, nagyon pontos elrendezésre és beállításokra volt szüksége. Mindez kiterjedt a színészek mozgásának teljes körű felügyeletére is, valamint arra, hogy a színészek (James Stewarttal a főszerepben) olyan magas szinten játszanak, hogy ne kelljen megismételni a jelenetet. Hibázásnak, újrázásnak ennél a technikánál nem volt helye, és ez meglátszik a végeredményen is, hiszen A kötél technikailag az egyik legmesteribben elkészített Hitchcock-mű, ő maga is a legizgalmasabb filmjének tartja. A rendező a következőket mondta a film forgatásáról: „Stúdióban forgattunk, eredeti hanggal, a kamera egy pillanatra sem állt meg, ezért hónapokig tartó előkészületekre és kimerítő próbákra volt szükség. Először kidolgoztuk a kameramozgást és a színészek minden egyes mozdulatát, akár a futballedzők a táblán. A tekercsenkénti 25-30 kameramozgást még az ajtón is számozott körök jelölték. Volt, hogy az egész díszletfalat el kellett mozdítanunk, hogy a kamera követhesse a színészeket a szűk ajtókon át, és hogy később hang nélkül térhessen vissza a változatlannak tűnő szobába. Még a bútor is gondot okozott. Kellékesek cipelték őket ide-oda, hogy a speciális daruval mozgatott kamera, amely minden útjába kerülő dolgon keresztülgázolt, szabadon mozoghasson. Persze mindennek célja volt. A közönség nem tudhatta, hogy zsonglőrmutatványt néz. Ha észrevette volna, hogy a kamera csodákat művel, meghiúsult volna a célunk.”

1950-es évek, tökéletesség mindenek felett

Hitchcock immáron szabadon haladhatott tovább a szépen kitaposott útján. 1951-ben ismét egy regényt adaptált a vászonra. Patricia Highsmith műve, az Idegen a vonaton (Strangers on a Train) két férfiról szól, akik a vonaton egy kabinban foglalnak helyet, és a hosszú utazás alatt elmélyült beszélgetésbe kezdenek arról, mennyivel jobb életük lehetne egy-egy családtagjuk nélkül. Bruno számára azonban ez nem puszta képzelgés, hanem a tökéletes bűntény kitervelése, és el is végzi a feladatát, megöli Guy feleségét, és ugyanezt várja el utastársától. Egy ilyen történetet ki más rendezhetett volna meg, mint Mr. Suspense? A végeredmény pedig egy hátborzongatóan feszült film lett. 1954-ben a Gyilkosság telefonhívásra (Dial M for Murder) forgatásán lép színre az isteni és vadítóan szőke Grace Kelly, aki ettől fogva Hitchcock múzsája lesz olyannyira, hogy még ebben az évben elkészíti vele a Hátsó ablakot. Ezért a filmjéért Hitchcock negyedszer érdemelte ki, hogy a legjobb rendezőnek jelöljék, ami nem is csoda, hiszen az egyik legfeszültebb műve lett annak ellenére, hogy egy műteremben forgatták le az egészet. A feszültség forrását adja, hogy a főszereplőnek el van törve a lába, és teljesen ki van szolgáltatva, amitől a nézőnek a történet tetőpontján még a lélegzete is elakad. Ennek a filmnek az elkészítése sem volt éppen egyszerű. Ugyan Hitchcock az időjárási és fényviszonyok miatt döntött úgy, hogy stúdióban forgatja le a Hátsó ablakot, de éppen emiatt mindent el is kellett követnie annak érdekében, hogy ne látszódjon a művi környezet. A Paramountnál 50 férfi dolgozott éjt nappallá téve a különböző díszletek tökéletes elkészítésén. Emellett annyi lámpát vettek igénybe a rendező elképzeléseinek megfelelő perfekt világítás elérése érdekében, hogy még a Columbiától és az MGM-től is kölcsön kellett kérni néhányat. Igen ám, csakhogy iszonyatosan meleg lett a szobában a tömérdek lámpa miatt, ezért még olyan is előfordult, hogy a hő hatására bekapcsolt az öntözőrendszer, és mindent eláztatott. Stewart úgy emlékezett erre vissza, hogy mindenki pánikba esett, csak a rendező nem, aki teljes nyugalommal közölte az asszisztensével, hogy kapcsoltassa ki az öntözőfejeket, de addig is, amíg esik az eső, hozzon neki egy esernyőt. Maximalizmusa és figyelme tényleg mindenre kiterjedt. Például az egyik jelenetnél, ahol Kellyn egy hálóing volt, behívatta a jelmeztervezőt, és közölte vele, hogy nem jók a keblek. Műmelleket akart betetetni, de Grace Kelly szerint az nem lett volna jó, ezért gyorsan átalakították Hitchcock igényei szerint a hálóinget, hogy megfelelően álljanak azok a keblek a felvételen. Végül a filmet 1954 augusztusában mutatták be, az egyik legsikeresebb filmje lett a rendezőnek, és négy Oscar-jelölést hozott neki a konyhára.

Hitchcock tökéletesség iránti vágya odáig ment, hogy 1934-as, Az ember, aki túl sokat tudott című filmjét ő maga remake-elte. Ezután elkészítette a technikai újítás újabb mérföldkövét, a Szédülést (Vertigo) 1958-ban. Ebben a filmjében minden kedvenc vonása benne van: a szerelmi háromszög, a gyilkosság és a lépcső motívuma. Utóbbit az ikonikus toronnyal filmje egyik főszereplőjévé teszi a dolly zoom technika alkalmazásával. Ezzel a módszerrel tökéletesen meg tudta jeleníteni a vásznon a tériszony érzetét. Sajnos, mint sok más filmje, ez a pszichodráma sem aratott osztatlan sikert a maga korában, csak halála után kapta meg a neki járó elismerést.

A moziból a tévébe, avagy Alfred Hitchcock bemutatja

Mozis munkái mellett felismerte a televízióban rejlő lehetőségeket is, ezért 1955-ben saját sorozattal jelentkezett, melynek címe Alfred Hitchcock bemutatja (Alfred Hitchcock Presents) volt, és 1962-ig sugározták. Mindenki ki volt éhezve Hitchcock történeteire, ezt a vállalkozását pedig igen erős várakozás övezte. Gondoljunk csak bele, micsoda elképzelés volt az, hogy egy ilyen neves rendező felbukkan a televíziónkban, hogy „esti mesét” mondjon nekünk?!

A sorozat a CBS csatornán futott minden vasárnap este 21:30-tól 22 óráig. Hitchcock minden epizód előtt megjelent, köszöntötte a közönséget, és rövid bevezetőt mondott az aktuális történethez. Nem akármilyen sztárokat vonultatott fel a sorozat: Robert Redford, Charles Bronson, Steve McQueen, Robert Duvall, Vera Miles és Peter Lorre is megfordult benne, sőt Hitchcock mellett Robert Altman is rendezett néhány epizódot.

1962-ben megújították a sorozatot, és nem félórás, hanem egyórás részeket mutattak be, a címe pedig The Alfred Hitchcock Hour lett. A tematika ugyanaz maradt, tehát minden rész előtt Hitchcock feltűnt, köszöntötte a nézőket, és elmondta az ismertetőt. A hátborzongató történetek is megmaradtak, főként Cornell Woolrich, Ellery Queen, H.G. Wells, Henry Slesar, John Wyndham, William Link, Ray Bradbury és Robert Bloch írásait használták fel. A rendezői székben pedig Hitchcock mellett feltűnt William Friedkin és Sydney Pollack.

1985-ben felújították az egyes epizódokat, kiszínezték őket, és sok új részt is készítettek.

A zuhanykabintól az égig

Az vitathatatlan tény, hogy a szőke nők voltak Hitchcock gyengéi a vásznon. Ez leginkább abból adódott, hogy követte azt a romantikus elképzelést, miszerint ők a végzet asszonyai, akik rengeteg galibát tudnak okozni a férfiak szívében, ez pedig tökéletesen passzol a suspense világához. Nem véletlen tehát, hogy szőke színésznőket tett meg központi karakterré, valamint az sem, hogy igen gyakran bünteti őket a filmjeiben (bár vannak olyan vélemények is, amik anyakomplexusát teszik ezért felelőssé). Mindenesetre tény, hogy az 1960-as években kaptak rendesen a végzet asszonyai. Bizony, elérkeztünk ahhoz az évhez, amikor Hitchcock mindenkit eláztatott abban a bizonyos zuhanyfülkében.

A Psycho egy teljesen új korszakot nyitott meg a horror világában, hiszen nagyon elnagyoltan mutatják meg benne az erőszakot, de úgy, hogy közben a romantikus érzet egy cseppet sem veszít az erejéből. Ráadásul ebben a filmjében nagyon nehéz azonosulni a karakterekkel, a vége pedig nemhogy feloldozást adna a nézőnek, de még rémületesebbé teszi az egészet. A Psycho eredetileg tévéfilmnek készült, és később döntöttek arról, hogy végül moziba fog kerülni. A filmet Hitchcock Robert Bloch azonos című regénye alapján készítette el, melynek megfilmesítési jogait 9 ezer dollárért vette meg. A filmet azért forgatták fekete-fehérben, mert Hitchcock egyrészt alacsonyan akarta tartani a költségeket, másrészt pedig a zuhanyjelenetet túl naturálisnak találta színesben. A film maga egyébként 800 ezer dollárba került, és 40 milliós bevételt hozott. Bosco csokiszirupot használtak vérként, amit a mai napig árusítanak Amerikában és Európában. Ez a filmje az utolsó, amit a Paramountnál forgatott le, félig ekkor már a Universalnál volt a rendező.

A zuhanyjelenetnél Anthony Perkins nem is volt ott, mert egy darab előkészületei miatt éppen New Yorkban tartózkodott. Janet Leigh-nek pamutbársonyból készült tapaszokat kellett viselnie, amik eltakarták a stratégiailag fontos testrészeit, ezáltal meghagyva a kiszolgáltatottság érzését, de elkerülve az obszcenitást. Elvileg készült egy műtest is, amiből kibuggyant a vér, ha beleszúrtak, de ezt végül nem használták fel. A jelenetben egy Leigh-re nagyon hasonlító modell látható, az igazi színésznőből a feje, a keze és a válla látszik csak. A zuhanyjelenetről Hitchcock elmondta, hogy hét teljes napig forgatták, és legalább 70 kameraállást alkalmaztak. Ne feledjük, hogy mindezt egy olyan jelenetért, ami nincs egy perces!

A szexualitás ebben a filmjében a legerősebb: házasságon kívüli viszonyt folytató nő, meztelenség, szexuális frusztrációból elkövetett gyilkosságok, Ödipusz-komplexus. A Psychóban alkalmazza a leghatásosabban a rendező az ún. "vörös hering" effektust, ami azt jelenti, hogy a történetet egy ideig elviszi egy bizonyos irányba, hogy aztán hirtelen átváltson egy teljesen más műfajra. Éppen emiatt Hitchcock kikötötte, hogy a filmje vetítésének megkezdése után senki nem teheti be a lábát a moziba, mert úgy teljesen elveszne a hatás. A hatásnál maradva még egy kicsit, hihetetlen, hogy semmi visszataszító sincsen a filmben (elég csak arra gondolnunk, hogy a zuhanyzós jelenetnél egy képkocka sincsen, amiben a kés a bőrrel közvetlenül érintkezne), mégis letaglózza a döbbenet a nézőjét, mindezt pedig a tökéletes montázsokkal és a jelenetek precíz megkomponálásával éri el a rendező. Hitchcock sok mindent megosztott a film trükkjeivel kapcsolatban Truffaut vele készített interjújában. Például elmondja, hogy amikor a detektív hanyatt esik a lépcsőn, akkor valójában nem is esik el, az egész egy trükkfelvétel volt. Ezt úgy oldották meg, hogy először is lefilmezték a lépcsőt felülről lefelé haladva, ekkor még egyáltalán nem volt semmilyen szereplő. Majd Balsamot (az Arbogastot alakító színészt) beültette egy külön erre a célra készített székbe egy háttérvászon elé, amire kivetítették a már korábban felvett lépcsőn való lejövetelt. Ezt követően már csak annyi maradt, hogy a széket elkezdték rángatni, Balsam pedig kinyújtott karral kalimpált a levegőben, és már meg is volt a jelenet. Hitchcocknak ez lett a legismertebb és a nagy többség szerint a legjobb filmje, ami meghozta a legjobb rendezőnek járó ötödik Oscar-díj jelölését (nem kapta meg…). Ő maga egyébként azt mondja, hogy azért szereti annyira ezt a filmet, mert teljes egészében a rendezőknek szól, a rendezőké. Bebizonyította, hogy igenis minden témáról lehet filmet csinálni elegánsan, elképesztő trükköket bevetve.

Egy ilyen tökéletes mű után bizony nehéz megtalálni újból azt a témát, amivel hasonló magasságokig tud szárnyalni egy filmkészítő. Hitchcock sem igazán tudta, hogyan is menjen tovább, kisebb válságba került. Ekkor talált rá Daphne Du Maurier Madarak (Birds) című kisregényére, amihez szüksége volt egy új szőke végzet asszonyára. Egy tejtermékreklámban pillantotta meg Tippi Hedrent, aki úgy kellett neki ehhez a filmhez, mint aszály idején az eső, a többi pedig már filmtörténelem. Érdekesség, hogy ugyanúgy, mint a Psychót, ezt is először a tévében képzelte el, és csak azután döntött a mozis bemutatás mellett, hogy a híradásokban különböző madártámadásokról hallott, ezért úgy gondolta, a vásznon is fog tudni működni a film. A Madarakat kis részben kint, Bodega Baynél forgatták, nagy része viszont stúdióban készült el. Már a Psychónál is hihetetlen technikai újításokat és trükköket alkalmazott, de a Madarakban még ennél is tovább ment. Nem túlzás azt állítani, hogy ezzel a filmjével jócskán megelőzte a korát. Itt ugyanis már a hangképzéssel is kísérletezett, így zenét sem használt, hanem különböző madárhangokat szólaltatott meg. A "vörös hering" effektus ebben is jelen van, hiszen bolondos romantikus vígjátékként indul a sztori, és ez csap át véres horrorba. Hihetetlen, hogy egy ilyen végtelenül egyszerű történet hogyan arathatott ekkora sikert és kelthetett ilyen hatást. Ugyan a sztori egyszerű volt, de akkoriban hihetetlen mennyiségű, közel 350 vizuális effektet használtak fel a filmben, amik közül nem egy még ma is megállja a helyét. A Madarak is sikertörténet lett, ám egyvalami nem sikerült, egy dologba mégis belebukott a rendező. Tippi Hedren végül nem lett Grace Kelly, a rendező és a színésznő gyümölcsözőnek ígérkező kapcsolata csúnya véget ért, amiről mi is írtunk már.

Egy korszak véget ért

Kétségtelen, hogy a Psycho és a Madarak olyan újító és zseniális filmek lettek, hogy ezt már nem tudta tovább fokozni a rendező. Sokkal előrébb járt, mint a kora, és végül ez lett a végzete. Elvégre, ha valaki a díszlet és a trükkök, effektusok bűvkörében el, hova tudja fokozni művészetének zsenialitását, ha az nem képes lépést tartani vele. 1963 utáni filmjei mérsékelt sikert arattak, pedig egyáltalán nem voltak rosszak, csak már nem tudott olyan varázslatot mutatni Hitchcock, mint az említett két alkotásában. Az 1964-es Marnie-t eredetileg a Psycho után készítette volna el, de Grace Kelly nem ért akkor rá, és Hitchcock annyira csalódott volt emiatt, hogy félretette az ötletet. Tippi Hedren miatt került elő újra a Marnie, viszont ekkor meg Joseph Stefano nem ért rá, akinek a Psycho forgatókönyvét is köszönhettük. Őt Evan Hunter követte, aki a Madarakat jegyezte, viszont vele Hitchcock eléggé összeveszett a megerőszakolási jelenetet illetően, így kirúgta az íróját. Végül Jay Presson Allen (aki későb Oscar-díjat kapott a Kabaréért) készítette el a film forgatókönyvet. Látható, hogy nem volt valami könnyű eljuttatni a Marnie-t a moziba, és lehet, éppen emiatt nem is aratott nagy sikert. A női főszereplő Hitchcock legösszetettebb és legzaklatottabb karaktere, ami miatt annyira sok réteget vegyített a filmjébe, hogy a közönség egyszerűen nem volt képes befogadni azt. A rendező nagyon elkeseredett a meg nem értettséget látva, és egyre ritkábban rendezett filmeket. Utolsó két munkája a kifordított Jekyll és Hyde-történet, vagyis a Téboly (Frenzy), illetve a Családi összeesküvés (Family Plot) volt.

A Téboly azért is érdekes, mert 20 év után ismét visszatért oda, ahonnan elindult hódító útjára, vagyis Angliába. Hat hétig kereste írójával a tökéletes forgatási színhelyet, és csak ezt követően álltak neki a forgatókönyv megírásának. Hitchcock itt sem hazudtolta meg önmagát a precizitást illetően. Az egyik jelenetet ugyanis nagyon pontosan kellett időzíteni, mert a Tower Bridge egy nap csak kétszer emelkedik fel, ráadásul helikopterből készítették el a felvételt, aminek tilos volt átmennie a híd alatt, ezért egy gumiobjektívvel kellett elérni a kívánt hatást. A Téboly története megkövetelte, hogy kizárólag ismeretlenebb színészeket válasszon a két főszerepre, hogy még véletlenül se befolyásolja a nézőket. Ugyan nem ez volt Hitchcock utolsó filmje, de az utolsó nagy formátumú, az igazi mesterrendezőt idéző alkotása viszont igen. Van ebben valami végtelenül sorsszerű is, hiszen Angliában kezdte a szakmát, és mondhatjuk, hogy itt is fejezte be.

Utolsó egész estét filmje, a Családi összeesküvés irodalmi alapanyagát több mint egy évig kereste, mígnem rátalált Az Esőmadár mintája című novellára. Szintén egy évig dolgozott azon, hogy megfelelő forgatókönyvet készítsenek el hozzá, melyben minden kameraállást, nüanszot, felvételt, hátteret nagyon aprólékosan dolgoztak ki. Mégsem lehetett nagy siker, hiszen már egy olyan korban jártunk, ahol a feszültségkeltés teljesen más alapokat követelt meg. Elég csak Az ördögűzőre gondolni. Hitchcock mindig is arra épített, hogy mindent megmutat a nézőinek, hogy aztán azok a karakterek iránti aggodalmuk miatt szorongassák a székük karfáját. Az 1970-es években, amikor a sokk betört a mozivászonra, ez már nem volt elég. A Családi összeesküvés szintén tartalmazott mindent, amihez Hitchcock annyira értett, de a nézői már másra voltak kíváncsiak. Ezzel Hitchcock uralkodása véget ért.

Ő azonban nem adta fel, hitt a közönségében, csak éppen a szervezete már nem bírta. A Rövid éjszaka (Short Night) volt az utolsó filmterve, amit Finnországban akart elkészíteni, de egészségi állapota ezt már nem tette lehetővé. Ugyan dolgozott még a tévének, de nagy formátumú filmekben már nem gondolkozott. 1980-ban bezárta amerikai irodáit, azt azonban még megérte, hogy a királynő lovaggá üsse. Végül 81 éves korában, 1980. április 29-én Los Angelesben tért örök nyugalomra.

Mit is lehetne elmondani még róla? Talán csak annyit: maximalizmusa, minden apró részletre kiterjedő figyelme, a tárgyak nyelvét olyan tökéletesen beszélő stílusa, a fordulatos történetmesélése, önironikus cameói a filmjeiben, korát megelőző kísérletező szellemisége azt eredményezte, hogy Sir Alfred Joseph Hitchcock megkerülhetetlenül, örökké tündöklő, soha ki nem hunyó csillag marad a filmtörténelem egén.