Életünk során rengeteg hatás ér minket. Gondolatok, érzések, tapasztalások. Egyesek negatívan hatnak ránk, mások a fejlődés útján indítanak el bennünket. Változunk és a világ is változik körülöttünk. Egyes hatások pedig jelentős fordulópontokká válnak az életünkben. Néhányat könnyűnek érzünk, azonban vannak, amiket – akaratlanul is – megszenvedünk, hogy a vihar elültével értékesebb emberként tekinthessünk magunkra. Ilyen fordulópont az életünkben, mikor elhagyjuk a szülői ház – jobb esetben – szeretetteljes melegét. Történhet ez akár tanulmányok miatt, akár a munka világában tett – első és esetlen – szárnypróbálgatásoknak köszönhetően. Számtalan oka és módja lehet, annak mikor megtesszük felnőtt életünk kezdeti lépéseit. Ezeket a lépéseket azonban idővel mindenkinek meg kell tennie. Elkerülhetetlen, belénk kódolt szükségszerűség ez. Álmokkal, vágyakkal és hittel telve lépünk be az új iskolánk ajtaján, a kollégiumi szobánkba vagy éppen első albérletünk – kezdetben meglepően rideg – falai közé. Miénk a világ. Mi formáljuk. Azzá tesszük, amivé csak szeretnénk. Hiszünk ebben, ahogy magunkban is. Most mi irányítunk. A döntéseinket is mi hozhatjuk meg. Önállóan, egyedi individuumként. Felemelő érzés, ami sajnos megismételhetetlen… Hasonló felütéssel indít Edgar Wright, angol rendező, legújabb alkotása is, a Last Night in Soho.
Eloise (Thomasin McKenzie) tehetséges fiatal lány, aki vidéki otthonából költözik London nagyvárosi forgatagába, hogy beteljesítse legfőbb álmát és divattervező lehessen. Az élet azonban meglepetést tartogat számára és nem minden úgy alakul, ahogy azt kezdetekben elképzelte. Az új környezet és a kollégium – főleg a társai miatt – kiveti magából, így úgy határoz, hogy albérletbe költözik és – hogy költségeit fedezni tudja – munkát vállal egy pubban. A lány azonban nem csak divat iránti fogékonysága miatt különleges, rendelkezik egy rendkívüli adottsággal is. Egy érzékkel, aminek köszönhetően – médiumként – nem csak beleláthat a múlt történéseibe, de át is élheti azokat. Így ismeri meg egy hozzá hasonló fiatal lány történetét, Sandie-ét (Anya Taylor-Joy), aki valószínűleg gyilkosság áldozata lett. Ellie egyre mélyebbre merül a múlt titkait kutatva, még a valóság és a látomások világa lassan összefonódik. A lánynak már nem csak a saját nehézségeivel kell megküzdenie, hanem Sandie egykori démonaival is…
Úgy érzem bátran állítható, hogy Wright eddigi munkássága után nem feltétlenül erre számítana az érdeklődő néző. A Baby Driver, a The World's End és a Shaun of the Deadrendezője ugyanis ezúttal elhagyta a kedélyesebb hangvételt. És milyen jól tett. A Soho ugyanis ennek a perspektívaváltásnak is köszönhetően válik azzá, ami. Az utóbbi évek legszórakoztatóbb thriller alkotásává és az év egyik legjobb mozijává. A rendezés és az írói munka is határozott vonalakkal festi fel előttünk napjaink és a ’60-as évek Londonjának díszleteit, hogy szereplőit végül valódi pokolba taszítsa. Ez olyannyira igaz, hogy a film során kialakult prekoncepcióknak sikerül félrevezetnie a nézőket, aminek köszönhetően én kellemes meglepetésként éltem meg a lezárásba ágyazott történeti csavart. A képi világ egyszerűen zseniális. Az operatőri munka és a fényképezés is pazar. Az odaadó munkának köszönhetően Ellie-hez hasonlóan minket is magába szippant az egykori London varázsa. Igazi retro élmény. A színek, a fények, a látvány. Páratlan. Ez pedig szemmel láthatóan a színészekre is hatást gyakorolt, mert mindenki tökéletesen helyezi bele magát karakterébe. A Jack-et alakító Matt Smith úgy hozza egy igazi szemétláda karakterét, hogy a néző ellenszenve már-már fizikai alakot képes ölteni. Diana Rigg Ms. Collins-ként egyben testesíti meg a kedves és a rendkívül kellemetlen főbérlő személyét.
A film két sztárja azonban egyértelműen Thomasin McKenzie és Anya Taylor-Joy. McKenzie rendkívül tehetséges színésznő és remekül formálja meg a kezdetben meglehetősen elesett és naiv vidéki lányt, aki képességének köszönhetően sokkal több terhet kénytelen hordozni, mint az bármelyikünk egyáltalán el tudná viselni. Szép karrier áll még a fiatal lány előtt.
Természetesen a film legjobbja Anya Taylor-Joy, aki egyszerűen lubickol a szerepben. Ez olyannyira igaz, hogy ezúttal nem csak színészként, hanem énekesnőként is képes helyt állni a gyöngyvásznakon – mivel Sandie dalait valóban a színésznővel rögzítették. Játéka érzékletes és meggyőző, rendkívül hatásosan képes árnyalni karakterét. Nyilván ez olyan alakítások fényében, mint a The Witch Thomasin-ja vagy a Split Casey-je, ez egyáltalán nem meglepő.
A filmet egyszerű thrillerként aposztrofálni véleményem szerint butaság lenne. Legalább annyira dráma, mint amennyire hatásos horror. A dráma vonal erősen jelen van, és talán jobban kidomborodnak annak stílusjegyei, mint az egyéb más műfajra jellemző elemek, mégis horrorként is képes funkcionálni a film – bár nem biztos, hogy abban az értelemben, ahogy azt elsőre gondolnánk. A túlvilági entitások csak a díszletet képezik. Ellie számára a múlt démonai, Sandie számára a mindennapok poklának élő és lélegző kulisszái. Társak, amik elől képtelen elmenekülni. Nagyon tetszett, hogy a médiumi érzékek, a látomások lényegét is sikerült remekül prezentálni. Nem fix a fókusz, amit látunk csak lenyomat. Rezgés. Emlék. Olyan dolgok, amiket az idő kerekeinek végtelen őrlése egyre jobban tör össze és addig aprítja, még talán semmi sem marad. Ráborul a feledés fátyla és lassan elenyészik…
Véleményem szerint a Soho legnagyobb erénye mégsem a fentiekben gyökeredzik igazán, hanem a karakterekben. Egyikük sem feltétlenül az, aminek először gondoljuk őket. Olyanok, mint mi mindannyian. Vágyakkal és álmokkal. Olyanokkal, amiket a világ és a környezetünk – hol lassan, hol gyorsabban – módszeresen tör össze és semmisít meg. Míg ráébredünk, hogy csak magunk maradtunk. Valójában két lehetőségünk van. Vagy felállunk és megpróbálunk küzdeni – sebeink és az álmaink helyét betöltő üresség ellenére is –, vagy hagyjuk, hogy elvigyen az ár. A végtelen víztömeg, ami megszabadít majd minket a fájdalomtól és talán önmagunktól is…
- Pro
- Remek látvány és történet.
- A lezárás több síkon is értelmezhető.
- Anya Taylor-Joy és Thomasin McKenzie.
- Kontra
- A zenei betétek nem fognak mindenkinek tetszeni.
Pro | Kontra | 91% |
Remek látvány és történet. | A zenei betétek nem fognak mindenkinek tetszeni. | |
A lezárás több síkon is értelmezhető. | ||
Anya Taylor-Joy és Thomasin McKenzie. |