Talán nem volt olyan horrorfilm az elmúlt fél évben, amit jobban vártam volna, mint a Late Night with the Devil. Már az előzetes információk és a film szinopszisa is nagyon kecsegtető volt, aztán ahogy telt az idő, és érkeztek egymás után a hivatalos kritikák, majd pedig az előzetesek, úgy lettem egyre bizakodóbb. Minden jel arra mutatott, hogy ez a film szakítva a modern trendekkel visszanyúl a klasszikus 70-es, 80-as évek horrorjainak a stílusához, és ezzel együtt valami egészen mást fog mutatni, mint amit megszokhattunk az utóbbi években. Egy igazán groteszk, elvont és szürreális rémálom ígérete rajzolódott ki előttünk, ami talán sokkal inkább a lelkünkre és az idegeinkre próbál majd hatást gyakorolni, nem pedig bazári módon ijesztgetni. A hivatalosan a tavalyi évre datált film több fesztiválon kövezte ki hírnevét, míg végül mostanra a Shudder streaming szolgáltatónak köszönhetően már a nagyközönséghez is eljutott. És elöljáróban talán annyit elmondhatok, hogy erre bizony megérte várni.

A 70-es évek Amerikájában járunk. Jack Delroy (David Dastmalchian) egy igazán sikeres késő esti talk show, a Night Owls házigazdája, ám a műsor renoméja az utóbbi években eléggé megromlott. A nézettségi számok nem muzsikálnak valami jól, és nagyon úgy fest, hogy Jack talán az egész karrierjére keresztet vethet. Ezért végső, utolsó lehetőségként a 77-es halloweeni adásra egy igazán különleges műsort akar összehozni, hogy ismét a csúcson lehessen. Ennek érdekében igazán impozáns vendégeket hív meg, nem riadva vissza a sokkoló, felkavaró témák behozatalától sem. Ám lehet épp ezzel szabadít el valami felfoghatatlanul borzalmas dolgot is, meghívva ezzel a műsorába a valódi gonoszt.

A filmet író és rendező testvérpáros, Cameron és Colin Cairnes, saját ötletük alapján készítették el művüket, amit elmondásuk szerint a 70-es és 80-as évek késő esti tévé műsorai iránti érzéseik ihlettek. Ezekben a talk showkban volt valami veszélyes a számukra, amik egyfajta ablakként szolgáltak egy nagyon különös felnőtt világra, és úgy gondolták, ha ezt az érzést és hangulatot vegyítenék a természetfelettivel, abból egy igazán különleges és félelmetes élmény születne. Ez az alapötlet, hogy a természetfeletti borzalmat behozzák egy késő esti tévé műsorba, már önmagában remek gondolat, de ezen felül iszonyatosan fontos ennek a megfelelő prezentációja, és szerencsére a Cairnes fivérek e tekintetben is sikeresre vizsgáznak. Filmük az áldokumentarista és found footage alzsánerek módszereivel él. A nyitányban egy gyors összefoglalót láthatunk, ami szerkezetileg tényleg olyan, mint egy dokumentumfilm felvezetése. Ez a formátum már csak azért is jó, mert nem csak egyből hangulatba hoz minket, hanem ezzel a lendülettel fel is vázolja nekünk a főszereplőnk, Jack karakterét, élethelyzetét, és személyes tragédiáját, mindezt anélkül, hogy ez a gyors magyarázás egy kicsit is erőltetetté válna. Így természetes formában megkapunk minden infót, amire szükségünk van, és felkészülten bele is vághatunk az eseményekbe. Ezután a film szerkezete olyan vonalat követ, mintha az eredeti 1977-es tévé műsor anyagait vágták volna össze, megteremtve egy olyan illúziót, mintha tényleg egy dokumentarista összeállítást néznénk. Erre rásegít a régies képi világ is, ami a hitelesség érzete mellett a film sajátos hangulatáért is felel. A műsor jeleneteit fekete-fehér kulisszák mögötti felvételek váltogatják, ezzel filmszerűvé téve az összképet, hogy minden történetszál a helyén maradjon, és közben megtartva a dokumentarista jelleget.
Maga a cselekmény szép lassan építkezik, nem siet el semmit, és hagyja, hogy fokozatosan belehelyezkedjünk a történetbe és a helyzetbe. Így bőven van időnk megismerni a szereplőket és időt tölteni velük, hiszen a valódi horror nem indul be egyből, hanem szép fokozatosan építik fel ezt is. Kezdetben még csak aprócska jeleket kapunk, furcsa eseményeket, amik a cselekmény előrehaladtával kezdenek egyre inkább megszaporodni, és egyre vészjóslóbbá is válnak. Ezzel együtt egyre több háttérinformációt is kapunk, amik meg is alapozzák, hogy vajon mi állhat a dolgok hátterében, de ezek sem nyújtanak kezdetben semmi konkrétumot, inkább csak baljós előjelként szolgálnak, elültetve bennünk azt a nyugtalanító érzést, hogy ebből lehet, hogy lesz valami. Mégpedig valami nagyon rossz. Az alkotók nagyon jól építik fel a feszültséget, és inkább a biztonságérzetünk fokozatos lerombolására játszanak. Üdvözítő volt számomra, hogy egyáltalán nem élnek bazári jump scare-ek puffogtatásával, hanem egy olyan pokoli és lélekszorongató érzetet teremtenek, ami lassan kúszik be a bőrünk alá. Ez egy igazán nyomasztó légkört teremt meg, ami aztán szépen meg is ágyaz a későbbi pillanatoknak, amikor ténylegesen az arcunkba kapjuk a horrort.

A cselekmény, már csak a jellegéből fakadóan is, nagyon sokat támaszkodik a karaktereire, és szerencsére ezen a téren is nagyon színes és érdekes figurákat kapunk. A sok karakteres mellékszerep után David Dastmalchian végre bizonyíthatott, mint főszereplő, és maximálisan sikerült helyt állnia. Jack Delroy egy igazán érdekfeszítő fickó, aki felesége elvesztése, és a karrierje megroppanása miatt úgy tűnik mindenre képes, hogy ismét a csúcson legyen. Első ránézésre egy tipikus, kétségbeesett médiaszemélyiség, aki még csak nem is hisz azokban a dolgokban, amiket bemutat, csak a nézettség érdekli. Ám hamar kiderül, hogy azért az ő múltjában is lehet egy-két sötétebb folt, amik katalizátorként is szolgálhatnak az eseményeknek. Minden húzása ellenére Jack egyszer sem válik ellenszenvessé, hanem néha még talán meg is tudjuk sajnálni, és aggódva figyeljük, hogy hová tart ez a pokoli műsor, amit elindított.

Dastmalchian csak úgy lubickol a szerepben, és bőven bebizonyítja, hogy jóval többre is képes, mint amit eddig láthattunk tőle. Abszolút képes elvinni a hátán a filmet, és remélhetőleg ezután sokkal több főszerepet kap majd. Mellette még leginkább a műsor vendégei, akik igazán említésre méltóak, akik egy-egy állomásként is szolgálnak a sötétségbe való alászállásban. Az első vendég Christou, a médium, aki minden manírjával együtt egy nagyon is szimpatikus és jóindulatú fickónak mondható, és ő általa jelentkeznek az első aggasztó jelek. A következő vendég a hipnotizőr, és egyben szkeptikus paranormális kutató, Carmichael Haig, aki talán a film legutálnivalóbb karaktere. Ő a tipikus makacs és idegesítő szkeptikus figuráját testesíti meg, aki minden mögött csalást lát, de úgy, hogy még az élő fába is belekötne. Ám az utánuk érkező két vendég lesz az, akik igazán átlendítik az eseményeket a rémálmok földjére. Dr. June Ross-Mitchell parapszichológus, és védence, a tizenhárom éves Lilly, aki éveket töltött egy sátánista szekta karmai között, és talán még valami ördögi is lakozik a lányban. Mindegyik karakter nagyon jól van megírva, és legalább ilyen jól el van játszva. A színészek minden esetben remekül teljesítenek, még Ian Bliss is, akit Carmichael szerepében egyszerűen öröm volt utálni. Ám az igazi dicséret a Lilly-t játszó Ingrid Torelli-nek jár. Az ő megjelenése lendíti át a cselekményt szép lassan a valódi horror területére, és a fiatal színésznő bőven megfelel az ezzel járó felelősségnek. Lilly már az első megjelenésekor kellemetlen érzést vált ki belőlünk, majd szép lassan válik egyre ijesztőbbé, míg végül már bőven lesz okunk rettegni tőle. A film utolsó harmadában el is szabadul végül az igazi pokol, ahol maximálisan kifizetődik az eddigi felvezetés. A készítők itt is rendesen odatették magukat, mind a sokkhatások, mind pedig az effektek és a gore tekintetében. A befejezés pedig egy olyan szürreális elembajba megy át, amit biztosan nem fogunk egyhamar elfelejteni, és sajnos sokaknak talán nem is fog tetszeni. Elvontnak és értelmetlennek találhatják, pedig pont ez a végső rémálom, és személyes terror az, ami tökéletesen teszi fel a pontot az ire.

A film amellett, hogy nagyon hangulatos és hátborzongató horror, nem kevés mögöttes tartalma is van. Ez részben már abban is felfedezhető, ahogy a 70-es években népszerű, vagy a közvéleményt befolyásoló témákhoz nyúlt. Ilyen például a sátánizmustól, és a szekták, titkos társaságok jelenlététől való félelem, valamint az ördögűzés és a démoni megszállás témájának elterjedése. Ebbe beletartozik a filmben ábrázolt ''The Grove" elnevezésű titkos társaság, ami főleg a társadalom legelismertebb tagjaiból áll, és egy a valóságban is létező titkos társaság ihlette, valamint az Abraxast imádó szekta, akiknek vezetője Szandor D'Abo egyértelműen a Sátán Egyházának alapítójáról, Anton Szandor LaVey-ről lett mintázva. Ám mindezek mellett a filmnek sokkal központibb témája a médiakritika, és annak romboló hatása az egyénre. Szinte már egy jóval nagyobb filmklasszikushoz, az 1976-os Hálózat című filmhez mérhető, hogy milyen intenzitással tárja a szemünk elé a tévéműsorok embert degradáló és az elmét és lelket romboló hatását. A műsorvezetőket, akik mindent a nyilvánosság elé tárnak, még akkor is, ha nem is hisznek az adott dologban, hanem hatalmas marhaságnak tartják, és egyedül a nézettség érdekli őket, és a tudattalan nézőket, akik kiéhezve tapadnak a tévé képernyőre, hogy minél többet fogyasszanak ezekből a tartalmakból. A médiaszemélyiségek pedig ezeknek a műsoroknak a papjaivá avanzsálódnak, akik minden lépésükkel és megszólalásukkal a közvéleményt és a közízlést diktálják, de közben a saját lelküket is elveszejtik. Jack karakterútjában is ezt a folyamatot fedezhetjük fel, ahogy folyamatosan feláldoz mindent a hírnévért cserébe, és ennek meg is lesz a maga borzalmas következménye.

A Late Night with the Devil számomra egy igazi modern horror klasszikus. Egy eredeti ötlettel, kreatív megvalósítással, és maradandó, bőr alá kúszó hangulattal megáldott film, ami jó eséllyel pályázhat az idei év legjobb horrorjának címére. A műfaj rajongóinak kötelező darab, főleg akik a klasszikusabb, 70-es, 80-as évek beli horrorokat kedvelik, és többre vágynak egy szimpla egyszer nézős ijesztgetésnél. Ám azt is kár lenne tagadni, hogy nem fog mindenkinek tetszeni, elvont stílusa sokakat elriaszthat, de így is megéri tenni egy próbát vele. Az biztos, hogy egyhamar nem fogjuk elfelejteni.

IMDb