James Wan hiába ruccan ki hipergyors kocsik közé, hogy a világ legismertebb családját dirigálja és hiába készít elképesztően látványos szuperhős mozit, azért a horror az ő terepe. Innen indult, ebben érzi igazán jól magát és a horrorimádók pedig nagyon örülnek neki, ha a műfaji kikacsintásai után visszatér a gyökereihez. Éppen ezért teljesen mindegy, hogy mit csinál azt csak várni tudjuk, mert biztosak vagyunk benne, hogy ismét egy szerelmes levelet fogalmaz meg a vásznon a horrornak. Az Eleven kór pedig nem is okozott csalódást.

Madison szörnyű dolgokat lát. Néha révületbe esik, úgy érzi, egy idegen lakásban tér magához, képtelen megmozdulni, és végig kell néznie, amint egy árnyalak brutálisan meggyilkolja az ismeretlen hely lakóját. De még ez sem elég: a bűnügyi hírek nem hagyják kétségek között: amit lát, az valóság. De mi köze hozzájuk? Miért kell ennyi vért, ennyi kínt és gyötrelmet végignéznie? Ő és a húga is nagyon szeretné tudni a választ. Mert egyvalamiben biztosak: a kegyetlen árnyék őket sem fogja kímélni.

Ha azt hinnétek a leírást olvasva, hogy ismét egy démonos-kísértetházas horrort szállított le Wan, akkor bizony nagyot tévedtek. A rendező gyönyörűen keresztezi az alműfajokat. Kezdetben nem is távolodik el nagyon az Insidious és a The Conjuring vonaltól, de aztán beindítja a rakétákat és nekifog annak, hogy több zsánert összegyúrva valami egészen fantasztikusat hozzon létre. A gore-t kellő időben és nagyon jó érzékkel alkalmazza. A lélektani vonalra se lehet panaszunk, szépen felépíti Madison karakterét és az 'álom' jelenetek is kiválóak. Érezzük a kiszolgáltatottságot, a tehetetlenséget. A nyomozós vonal is érdekes és okosan játszik a nézőjével. Azt persze nem mondom, hogy valami nagyon agyafúrt dolgot talált ki, mert ez nem lenne igaz. Elég hamar rá lehet jönni a dolgokra, bár az is igaz, hogy elég sokáig csiki-csukit játszunk. Tehát lebegteti a magyarázatokat és igyekszik a lehető legtovább húzni a felismerést. Egyébként szerintem itt követte el az egyetlen hibát. Túlhúzta ezt a vonalat, pedig nem volt rá semmi szükség. Ez azért is volt gond, mert a film vége tényleg nagyon jó lett és előtte, ami elvezetett idáig az is nagyon a helyén volt, de ott még kellett volna azért egy kis idő, hogy ez még inkább megalapozott legyen.

Az viszont biztos, hogy a börtöncellás jelenet, amire az egészet kifuttatta valami egészen agyeldobósra sikerült. Imádtam minden percét és egyáltalán nem vont le az élvezeti faktorból semmit, hogy addigra már rég tudtam, mi a helyzet. Ha csak ezt az egy jelenetet csinálja, már azért is járna neki az állva taps. Olyan gyönyörűen komponálta meg, olyan baromi jól használta a színeket, a kamerát nagyon jól mozgatját és mindig öröm látni Zoë Bell-t. :) A gore parádé, a katarzis nagyon a helyén volt. Az egészen egy gyönyörűen felépített brutális, véres, kaszabolós keringő volt.

Gabrielle pedig az utóbbi idők egyik legparásabb és legkegyetlenebb gonosza, akiben van mélység, van története és valahol még meg is tudjuk őt érteni. Baromi jól felépítette Wan a karaktert, kellő időben adagolja a plusz infókat és a cselekményben elhelyezett red herringek nagyon jó ütemben jönnek. Madison pedig sebezhető, szerethető, lehet vele azonosulni és a tragédiája egészen szívbe markoló. A mellékszereplőkre már annyira nem jutott idő, tényleg nagyon háttérbe szorultak és a flörtölős részek se hiányoztak. Egészen egyszerűen azért nem, mert a francot se érdekelte egy ilyen sztori és két fő karakter mellett. Itt megjegyezném, hogy Annabelle Wallis kiváló választás volt főszereplőnek. Le a kalappal előtte, nélküle nem tudott volna ez a sztori így működni.

Igen, vannak benne logikai bukfencek és el lehetne merülni az apróbb dolgokban, de akar a fene. Wan érti és imádja a horror műfaját, filmjében pedig csodálattal adózik a különböző zsánerek előtt. Még a grindhouse és a számomra legkedvesebb, giallo is megjelenik benne. Utóbbi a színek használatában is tetten érhető, a történet és a cselekmény felépítése meg erősen emlékeztetett a Mélyvörösre. Ráadásul Wan jól tudja, hogy a hangulaton áll vagy bukik a horror hatása. Persze használja a megszokott toposzokat, jumpscare-t is alkalmaz, de ezeket is olyan könnyed eleganciával és okosan használja, hogy egyáltalán nem unalmas és nem érezzük azt, hogy ezt már láttuk. Egy szó, mint száz: még több ilyet szeretnék látni. Stílusos, okos, kegyetlen, érzelmes, véres, néhol eltúlzott és öröm nézni. Ilyennek kell lennie egy horrornak.

IMDb | mafab