Talán nem túlzok, ha kijelentem, T.F. Mou filmjeit nem véletlenül szankcionálták világszerte. Az Ember a Nap mögött szériában bár vannak gyengébb epizódok (második és harmadik), de a nyitó-, illetve záróepizód sok edzett horrorrajongónál is kiveri a biztosítékot. A négy részes széria utolsó fejezetéhez értünk, amelyben bár címet és helyszínt váltunk, a rendező és vele a brutalitás is visszatér a gyökerekhez.

1937. szeptemberében Hirohito japán császár kiadott egy hadviselési irányelvet, amiben a kínai felségterületek japán kézre kerítését szorgalmazta a nemzetközi egyezmények és emberi jogok figyelmen kívül hagyásával. A második világháború előfutárának is tekintett japán-kínai hadjárat időszakában a szigetországi katonák hatalmas pusztítást és emberirtást végeztek Ázsia szerte, amelyek közül a Kína akkori fővárosában, Nankingban elkövetett mészárlás a leghírhedtebb momentum. Az év decemberére már egymillió lakossal rendelkező városban a benyomuló japán milíciák válogatott módon gyilkolták el az embereket, nemre, korra való tekintet nélkül. A helyszíneken végzett feltárások során számos tömegsír került elő, de az ostromlott város maradványai is tele voltak brutális módon lemészárolt, szanaszét heverő emberi hullákkal és torzókkal. A 731-es tábor után ennek a pusztításnak eredt nyomába Mou rendező úr és csakúgy, mint a Man Behind első részében, tárgyilagos, dokumentumokkal alátámasztott hitelességgel és a rá jellemző naturalista látványvilággal mutatja be nekünk ezen pár hónapos időszak eseményeit.

Bár egyesek szeretik különválasztani a kvadrilógia lezáró epizódját a Man Behind-szériától, mivel a befejező rész már nem a 731-es telep biológiai kísérleteit mutatja be, azonban a rendező személye, a film dokumentarista jellege és az emberi kegyetlenség, mint központi elem szerepeltetése a brutálisan őszinte, nyers megvalósítással, ezek miatt joggal tekintjük a Maruta-filmek utolsó fejezetének. A megtörtént eseményekkel és háborús felvételekkel alátámasztott, kvázi újraforgatott jelenetekkel tarkított emberi természetet bemutató képsorok hasonló hatást érnek el, mint a legelső epizód esetében. A békés polgárok, az egyszeri, parancsot teljesítő katonák és a parancsnokság életének pillanatait egyaránt bemutató horror éppolyan felkavaró, mint amilyennek megismertük a szériát. A szereplők közül nem lehet azonosulni senkivel, a bemutatott borzalmakat hiába próbálnánk fikciónak ítélni, sajnos a kegyetlen valóságot tükrözik vissza. A nankingi mészárlás egy olyan pontja az emberiség hatalomvágyának, amelyben ismét megmutatkozott az emberek egymás iránti kegyetlensége és érzéketlensége.

Fájó nézni, ahogyan a tábornokok egymással versengve dicsekednek, kinek melyik katonája hány és hány ártatlan életet ontott ki, és a százas nagyságrendben elkövetett gyilkosságok tetteseit, akik kifordulva emberi mivoltukból, már-már szórakozásból és a rekorddöntéstől vezérelve a legkegyetlenebb módokon ölik halomra embertársaikat, hősként tisztelik. Néhány ilyen módszer, ami a sorozattól „megszokott” módon itt is elég gyomorforgatón, premier plánban tálalva lett elénk: aa film sok helyen kiadott DVD-borítóin és plakátjain a legfelkavaróbb jelenet egyik képkockáját szokták bemutatni, amelyben egy házkutatás során az ott lakó család terhes nőtagjából szuronnyal kivágják az ártatlan babát, majd a szörnyű tettet elkövető zsoldos a Ragadozóban elhíresült módon a puska végén átszúrt kisdedet győzelmi jelként feltartja. Másik ilyen, mikor az alig pár hónapos kisgyermeket anyja kezéből elragadva egy tűzhelyen lévő forró vízzel teli üstbe dobják, élve megfőzve a kisdedet.  De akadnak egyéb „nyalánkságok” is: nem ritka az élve elégetés, fejbelövés, lefejezés sem. A film egyik megrendítő pillanatai közé tartozik, mikor az elbújt túlélőket a japán katonák egy frissen kinevezett tolmács segítségével az utcán összeterelik, és békés szavak után mindenkit agyonlőnek. A tömeges kivégzés éppolyan előforduló elem, mint a tisztek közötti versengés gyanánt tarkón lőtt emberek látványa, némely parancsnok már csak hobbiból is végez egy-egy emberrel. Az egyik felkavaró jelenetben egy buddhista templomban a szerzeteseket imádság közben egyesével átküldenek egy másik helységbe, akiket oda belépve hátulról agyonlőnek. Azonban nem csak embereket, hanem műalkotásokat is meggyaláznak, a sok művészeti érték tönkretétele között a japók egy óriási vallási szobor karjára teszik a halottak levágott fejét.

A széria minden darabjában előforduló háborús bejátszások itt sokkal nagyobb hangsúlyt kapnak az eddigieknél. A direktor úr a mandzsúriai haláltábor után a nankingi mészárlásnak is rendesen utána nézett, dokumentumokat, filmfelvételeket és túlélőket kutatott fel, amelyeket nem csak illusztrációként épített be a filmbe, hanem szinte az összes jelenetet ezen korabeli háborús történetek, felvételek vagy fényképek alapján írta meg és forgatta le. Az eredeti képsorokkal való hasonlóság (amelyeket az egyes jelenetek előtt/után be is játszanak, némelyekhez kiegészítő szöveget mellékelve, hogy tisztában legyünk az épp aktuális személy vagy helyszín nevével) teljesen elképesztő, néha csak a fekete-fehér jelenetsorok láttán tudatosul bennünk, hogy amit látunk, az a valóságot mutatja be. Különösen kegyetlen, megrázó élmény, amikor a nankingi kórházban fekvő sérülteket mutatják: elüszkösödött lábú gyermekek, lőtt sebek, roncsolódott végtagok… bár fekete-fehér képsorok, az erejük még így is megrendítő, kiegészítve az „utólag” hozzáforgatott kiegészítésekkel totálisan sokkoló élményt nyújt. Ezeknek a fennmaradt történelmi anyagoknak köszönhetően a Nanking Massacre nem csak horrorfilmként, hanem egyfajta kordokumentumként is megállja a helyét.

A Man behind the sun záró epizódja nem csupán visszaállította az előző rész által okozott csorbát, hanem szintet emelve a sorozat legjobbja lett. Mou alkotásai bár rendkívül felkavaróak, mégis a történelmi hűségük miatt és az emberi természet árnyoldalait felmutatva kikerülhetetlen a háborús horrorfilmek kínálatában. Akit esetleg még érdekelne a témában más alkotás, nyugodt szívvel ajánlom a 2015-ös „Unit 731”-et, amely az első három részben szereplő haláltábor eddig nyilvánosságra került dokumentumait mutatja be, vagy a rendezővel készült „Black Sunshine: Conversations with T.F. Mou” című 2011-es dokumentumfilmet, amelyben nagyon sok érdekességet megtudhatunk a  készítők kutatásairól és filmek forgatásairól (Mou-nak egyébként a Nanking Massacre volt az utolsó filmje direktorként).

Zárszóként nem dicsőíteném tovább a szériát, csupán idézném az egyik filmbéli parancsnok szavait: „Nem szeretem a külföldi nőket. Nem jó az ízük.”

9/10

IMDb