Mint minden meló esetében, így nálunk sem mindig fenékig tejfel a világ. Az igaz, hogy kedvtelésből csináljuk és imádjuk ezt, de így bizony nem kerülhetjük el azt sem, hogy olyan filmeket is megnézzünk, amihez nagyon semmi kedvünk. Ráadásul ragaszkodunk hozzá, hogy a lehető legprofibban írjuk meg a kritikákat. Egy kommentben bőven elég annyit írni, hogy ez vagy az sz.r. Mi azonban ennél többet akarunk, többet foglalkozunk a témával, igaz ez azokra az alkotásokra is, melyeknek már az első részével se voltunk megbarátkozva... Most nekem jutott az a feladat, hogy egy ilyen filmről írjak, remélve azt, hogy ezúttal majd jobb lesz. Csak közben úgy érzem magam, mint a viccben a hapsi, aki kiugrott a tizedikről. Zuhanás közben én is azt hajtogatom roppant pozitívan, hogy eddig még jó... Na igen, de meddig?

Az új világkörüli turnéjára készülő popvilágsztár, Skye Riley (Naomi Scott) egyre rémisztőbb és megmagyarázhatatlanabb eseményeket él át. Az egyre fokozódó borzalmak és a hírnév terhei miatt arra kényszerül, hogy szembenézzen sötét múltjával, mert csak így nyerheti vissza az irányítást a saját élete fölött, mielőtt az végképp káoszba fulladna…

A hivatalos felvezetés végét ez a mondat zárja: „A nagy szakmai és közönségsikert aratott MOSOLYOGJ folytatása garantáltan hátborzongató szórakozást ígér.” Mégis kinek? Na, de ne szaladjak már ennyire előre. Kezdjük ott, hogy már az első rész is haloványka volt. Nem mondom, hogy pusztulat és azt sem, hogy gyenge. Pusztán annyit tennék hozzá, hogy próbálkozásnak megtette, voltak benne érdekes részek, a mosoly és "megszállás" is para volt, de amikor jött a magyarázat, a mélyebb értelem, akkor szétesett az egész. Valami követ utánérzés volt, de egye fene, a mostanában előforduló mainstream horrorokhoz képest tényleg jobban sikerült. Azt pedig jól tudjuk, hogy manapság különösen képtelenek elengedni a financiálisan sikeres alkotásokat, így borítékolható volt, hogy érkezik a folytatás. Amit tavaly meg is kaptunk, én meg is néztem és nem írtam róla, mert nem óhajtottam elkövetni azt a hibát, hogy érzelemből írjak (lassan 10 éves pályafutásom alatt ezt a hibát csak egyszer követtem el és nem szándékozom megismételni). Hagytam tehát pihenni az élményt, ami nem lett jobb, csak kevésbé fáj miatta a fejem.

Továbbra se leszek igazságtalan, kezdem tehát a jó dolgokkal. A témaválasztás és környezet nem volt rossz. A képi világ, pár effektet leszámítva, szintén a helyén van. Kellően gore jeleneteket is kapunk, az álom és valóság összemosása is érdekes. Látványban és szürrealitásban kétségtelenül erősebb, mint az első rész volt. A képzelgéseket is bírtam, mert lehetőséget ad a találgatásra, bizonytalanságra. A néző nem tudhatja biztosan, hogy amit lát az a valóság, vagy megint a képzelet szülte horrorban van része. Így a paranoid hatás erősebb, ami tényleg működött. Egy darabig. Túltoltátok, Béláim, túltoltátok. Ami kezdetben izgalmas és parás, a végére marha fárasztó és unalmas. Ezt követően pedig az egész cselekmény szétesik és egy hatalmas, logikátlan massza lesz.

A másik nagy gond a főszereplő. Nem a színészi teljesítménnyel volt a bajom, hanem a karakterrel. Egyszerűen nem lehet sem sajnálni, sem együttérezni ezzel a szereplővel, hanem sokkal inkább azt vártam már, hogy mikor nyiffan ki. Ami elég rossz, mivel az lenne a cél, hogy drukkoljak neki és ha úgy alakul, akkor fájjon az elvesztése. Nekem a jelenléte fájt. Ilyen egy idegesítő, jellemfejlődésre alkalmatlan idiótát már régen láttam. Pedig a történetébe bőven ott van a dráma, ott van a lehetősége annak, hogy érzelmes, mély karaktert kapjunk, akinek átérezzük a fájdalmát, elesettségét, önpusztítását. Az anyával való kapcsolat, vagy a showbiznisz kizsákmányolása bőven adott muníciót erre, csak épp senki nem akart értelmes sztorit összerakni. A függőség, kiszolgáltatottság, a gyász, a bűntudat témája mind-mind ott volt, hogy ebből egy okos filmet összerakjanak. Csak ha ugye nincs helyén az ész, akkor az ötlet kevés. Az volt csak a lényeg, hogy öncélúan kaszaboljunk. A hangsúly az öncélún van. A vége... na az meg egyenesen nevetséges volt. Megint nem a túlzással van a baj, hanem az értelmetlenséggel. A logikátlansággal, a súlytalansággal. Azt akarták, hogy kapkodjuk a fejünket, hogy sokkoljanak, elképesszenek és jól mellbe vágjanak az élménnyel. Ám az egész ismét kisiklott, káoszos és értelmetlen volt.

Összességében elmondható, hogy megint nem volt pusztulat az eredmény, de a jótól nagyon messze jártak. Az első részben sem volt a legerősebb a rendezés és a kidolgozottság, de most ez sajnos halmozottan igaz volt. Pedig a casting és a környezet megválasztása, a téma mélysége sokkal jobbra sikerült. A játékidőt azonban nem tudták megtölteni, hanem a cselekmény monoton módon vánszorgott, a főszereplőt csak utálni lehetett, az egész szétesett és még szórakoztatónak se lehetett mondani. Parker Finn jobban járt volna, ha vagy a forgatókönyv írását, vagy a rendezést átengedi másnak. A végeredmény ugyanis pontosan olyan volt, mint a cikk elején behozott vicc: kiugrottunk azon ablakon, mondogattuk a zuhanás közben, hogy eddig még jó, de nem volt csoda, nem volt védőháló, így jól becsapódtunk a betonba.

IMDb